Test és lélek
33 percen belül sikerült futni a szigetkört, még úgy is, hogy közben kétszer is kénytelen voltam megállni, mert 1. nagyon melegem volt, 2. nagyon fájt a lábam. Azért nem vagyok semmi, meg kell, hogy mondjam. A térdem tegnap már nagyon jól volt, ma már nincs annyira jól. Tudom, menjek orvoshoz, de 1. mikor?, 2. félek. Most még egy darabig jegelem meg kenegetem krémmel. Szóval az van, hogy a lábam egész jó időket tudna futni, ha a lábam hagyná, hogy csinálja. Hangozzék ez bármilyen hülyén is.
Tiszta stressz vagyok. Tudom, hogy még csak egy hónapja társkeresőzöm, de akkor is félelmetesnek érzem, hogy ennyire nem találok senkit. Azt is tudom, hogy úgy kellene néznem ezt, hogy akivel eddig találkoztam, az mind nagyon jól érezte magát velem, és folytatni akarta a dolgot. Ez hat fiú. De az milyen, hogy én hatból egyet sem érzek annyira hozzám valónak, hogy bármit is akarjak tőlük? Mégiscsak bennem van a hiba? Arra is gondoltam, hogy talán mégis abban kéne bízni, hogy majd élőben megismerkedem valakivel a villamoson, ahogy történt az Levivel is, mert ha rögtön személyesen találkozunk, nem tudok felépíteni magamban egy képet róla, aminek aztán baromira semmi köze a valósághoz. Illetve de, ahogy történt az Levivel is. Meg akkor nincs időm úgy érezni, hogy á, ebből úgysem lesz semmi, még mielőtt elkezdődne maga az ismerkedés. Úgy értem, az elmúlt napokban direkt figyeltem a metrón meg a villamoson a pasikat, és arra jutottam, hogy egy csomó olyan van, akivel szívesen beszélgetnék, ha odajönne hozzám, de ha a társkeresőn írna rám, akkor úgy mennék neki a dolognak, hogy hát, ő aztán biztosan nem. Eközben meg nem bírok már egyedül lenni, egyszerűen utálom, hogy mindig csend van a lakásban, nincs kihez szólni, nincs kihez odabújni, nem tudom már elviselni ezt. Nagyon stresszes ez nekem :(
Tiszta stressz vagyok. Tudom, hogy még csak egy hónapja társkeresőzöm, de akkor is félelmetesnek érzem, hogy ennyire nem találok senkit. Azt is tudom, hogy úgy kellene néznem ezt, hogy akivel eddig találkoztam, az mind nagyon jól érezte magát velem, és folytatni akarta a dolgot. Ez hat fiú. De az milyen, hogy én hatból egyet sem érzek annyira hozzám valónak, hogy bármit is akarjak tőlük? Mégiscsak bennem van a hiba? Arra is gondoltam, hogy talán mégis abban kéne bízni, hogy majd élőben megismerkedem valakivel a villamoson, ahogy történt az Levivel is, mert ha rögtön személyesen találkozunk, nem tudok felépíteni magamban egy képet róla, aminek aztán baromira semmi köze a valósághoz. Illetve de, ahogy történt az Levivel is. Meg akkor nincs időm úgy érezni, hogy á, ebből úgysem lesz semmi, még mielőtt elkezdődne maga az ismerkedés. Úgy értem, az elmúlt napokban direkt figyeltem a metrón meg a villamoson a pasikat, és arra jutottam, hogy egy csomó olyan van, akivel szívesen beszélgetnék, ha odajönne hozzám, de ha a társkeresőn írna rám, akkor úgy mennék neki a dolognak, hogy hát, ő aztán biztosan nem. Eközben meg nem bírok már egyedül lenni, egyszerűen utálom, hogy mindig csend van a lakásban, nincs kihez szólni, nincs kihez odabújni, nem tudom már elviselni ezt. Nagyon stresszes ez nekem :(
Megjegyzések
Megjegyzés küldése