LizaGazdija

Többször eszembe jutott mostanában egy tíz évvel ezelőtt hallott mondat, amit akkor kaptam meg, amikor egyszer egész éjjelre a mosógépben felejtettem a mosott ruhát. Ilyen mindig is előfordult velem néha, mondjuk az elmúlt tíz évben hat-nyolc alkalommal, és sosem estem kétségbe tőle, hanem kinyitottam a gépet, megszagoltam a ruhákat, aztán, ha büdik voltak, beindítottam plusz egy öblítést, ha meg nem, akkor kiteregettem őket. A mondat valahogy így hangzott (az első vagy második ilyen eset után): "Nem vagy alkalmas az anyaságra, nem fogsz tudni gondoskodni egy gyerekről, mert még kiteregetni sem vagy képes." És azért jutott eszembe többször az utóbbi időben, mert amióta gyerekem van, nem ritkán megesik, hogy beteszem a mosást reggel, aztán magukkal sodornak az események, és legközelebb este jut eszembe, hogy hú, basszus, amúgy mostam. Vagy este mosok, és már az ágyban, félálomban jutok ugyanerre, na, ez utóbbi esetben már nem szokott erőm lenni ahhoz, hogy felkeljek, regge

Az ajándék pingvinnel játszós Flóra tiszteletére készült citromos-túrós muffin Igen, karácsonyi csomagolópapír. Mindig megszívom, hogy elfelejtek papírt venni, aztán vagy találok itthon legalább karácsonyit, vagy nem. Most találtam. Gyereknek bejött, ma is vég nélkül elvolt vele.

Ma van az első névnapja. Az persze nem olyan, mint amikor valaki 6 hónapos, vagy betölti az első életévét, de azért mégis írok egy kis összefoglalót erről a kicsi lányról. Az utóbbi jó másfél hónapban nem sokat hízott, és nem is sokat nőtt, de igyekszem nem idegeskedni, mert nem használ kevesebb pelenkát, mint eddig, jókedvű, hurkácskái megvannak továbbra is, valamint az orvos szerint is teljesen rendben van. Az alma nem annyira ízlik neki, a répáért sem rajong. Ma először összekevertem a kettőt, és ez az elegy bejött neki: mindenképp magára akarta borítani a tálkát, annyira nézte, mi ez a finomság, és bár minden falatnál először iszonyú viccesen eltorzult az arca, utána nagyon boldogan nyammogott, aztán óriásira nyitotta a száját, és próbálta betolni a kezemet kanalastól, kapkodjak már kicsit jobban. Végül is egy kb. 5-6 dekás adag felét ette meg, szóval azért nem ma váltjuk ki az első étkezést, de nem is ez a cél - arra az okosok szerint egyéves koráig is ráérünk. Már többször

Ellátogattunk a közeli strandra, ezzel megvolt életem első strandolása Ausztriában. Jó volt, mindhármunknak tetszett, bár Flóra csak a félsátorból élvezte. Van három-négy pancsolós medence, magasugró-torony, úszómedence, plusz rengeteg zöld. Régebben utánaolvastam már a helynek, örültem is, hogy ide lehetne járni úszni, mert nem 25 méteres, hanem normális úszómedencéjük van - még Pesten volt egyszer, hogy a jó kis 33 méterest valami rendezvény miatt 25 méteresre csökkentették, és úgy sokkal nehezebb volt úszni, mert sokkal többször kellett fordulni. Gondoltam, megnézem, megy-e még az 1000 méter leúszása. (Gyerekkorom óta mindig ennyit, 30 hosszt úsztunk anyuval, ha uszodába mentünk.) Gyanús volt, milyen lassan haladok, kétféle okra tudtam gondolni: vagy így leépültem a terhesség és szülés miatt, vagy nem 33 méteres a medence, hanem 50. Szemmértékem nem sok, és szerintem kb. 5 éve nem úsztam uszodában, ezért nem tudtam ránézésre megállapítani, mekkora. Kiírva meg nem volt, vagy csak n

Elsétáltunk a Liliputbahn, azaz tulajdonképpen kisvasút Rotunde megállójához, és beneveztünk egy körre apuval, anyuval meg Flórával. Flórát anyu vitte magára kötve. A gyerek élvezte az utazást, sokat mosolygott, nézelődött, és csak a kb. fél óra utazás utolsó három-négy percében jelezte, hogy akkor most már tessék vele gyalogolni (mert nem szereti, ha leülünk, amikor ránk van kötve). Megyünk még kisvasutazni, tök jó móka, és nagyon örülök neki, hogy Flórának már most tetszett, amikor még nincs hét hónapos. Ma meg együtt mentünk babatornára, de majd a babatornáról máskor mesélek. És jókat főztünk, jókat ettünk, sokat beszélgettünk. És ami a régi játékokhoz hasonló mértékben lelkesített: apu talált egy csomó régi diafilmet, elhozta őket, és jól megnéztünk egy csomót. Sicc Meseországban, Hófehérke, Iciripiciri, hogy csak néhányat említsek. Azt hittem, nem emlékszem konkrétan egyetlen diafilmre sem, csak arra, hogy sokszor diáztunk esténként a szobámban, de ezeket az első képnél rögtö

Meccsoda hétvégénk volt! De csak szép sorjában. Itt voltak anyuék, szombaton jöttek, ma mentek haza, és magukkal hozták néhány régi játékomat, amik előkerültek a padlásról. Nem mindet, ami a csoportképen látható, csak amit kértem így első körben. Ezek 21 éve laktak már fent, hát, elég izgalmas látni őket. Nem mind az enyém, Katának is közte van egy-két játéka, de a többség az én szobámból költözött fel a 10. szülinapom alkalmából tartott buli előtt, ami életem első szülinapi bulija volt, mert féltem, hogy kicsúfolnak az osztálytársaim, ha látják, hogy még a szobámban vannak a játékaim, pedig már milyen nagy vagyok. Na, hát ez most már nem zavarna, mindenki gondol, amit csak akar. No de a lényeg. Látható rajta a kis panda, akit egy Kodak filmmel kaptunk, és a kedvenc plüssöm volt egész oviban, mindenhová jött velem, míg egyszer kiesett anyu szatyrából a buszon, amikor a végállomáson leszálltunk, és majdnem elveszett, csak szerencsére még vissza tudtunk szaladni, még nem indult el

Tomival szóba elegyedett a velünk egy fülkében ülő srác. Azt mondja, a nőket nem lehet menő, drága kocsikkal lenyűgözni sajnos*, mert csak az számít nekik, hogy csillogjon-villogjon - a nők érzelmi, és nem gondolkodó lények. Eszem megáll. De barátságos vagyok, nem szólok hozzá, inkább kijöttem Flórával. Vannak a parasztságnak fokozatai, ez szerintem egy magasabb fokozat. Amúgy Tomiban többek között ezt szeretem nagyon: akárkivel elbeszélget órákig, nem csapja ki nála a biztosítékot senki, maximum utólag állapítja meg, hogy az illető fura. Én meg inkább lelépek, mielőtt tennék valami megjegyzést. *Erről eszembe jutott 2007 nyara és egy randi, ahová a pasi sportkocsival érkezett, pedig szó sem volt róla, hogy nem a Móricz környékén sétálunk. Beültem mellé, de közben mindkettőnkre haragudtam, és két dolog járt a fejemben: 1. Ha sosem kerülök elő többet, azt csak magamnak köszönhetem, illetve ha ezt sértetlenül megúszom, soha többet nem csinálok ilyet. 2. Milyen praktikátlan már egy oly

Horvátország tulképp Magyarország, így tulképp nem is ők lettek ezüstérmesek a vb-n, hanem mi. Az ezüst meg szinte arany, úgyhogy tulképp nyertünk. Elmond a kedves vezető egy akkora veszélyes baromságot, hogy a fal adja a másikat, majd mikor számonkérik, van képe azt mondani, hogy jaaaa, hát én nem olyan jól beszélni anyanyelvem, kihagyni tagadás, érteni ellentét. Mi van mindenkivel?

Altatom Flórát, már fél órája bent vagyok nála, mélyen alszik az ölemben, csak még nem merek felállni vele, mert ilyenkor hajlamos kipattanni a szeme. Egyszer csak kapok egy üzenetet a Facebookon Tomitól, aki a szomszéd szobában várja a fejleményeket. Szöveg nélkül, csak egy képpel: Nem volt könnyű nem felnyeríteni, de megálltam. (Aztán becsempésztem a gyereket az ágyába, nem is ébredt fel, csak tíz perccel később hallottuk, hogy sír. Tough luck.)

Már akkor is érdekelt, amikor új volt, de sosem alakult úgy, hogy elkezdjem, aztán meg elsikkadt. Most kiderült, hogy Tomi is így volt ezzel, úgyhogy nagy lelkesen belevágtunk együtt. Felfedeztük, hogy egy teljes heti adag kb. másfél-két óra, vagyis egy esti film hossza, úgyhogy tömbösítve nézzük a heteket. Kicsit más, mint amire számítottam. Abban biztos voltam, hogy Mácsai Pál óriási lesz benne, és még emlékeztem rá, mi a pénteki poén (mert az első évad hogyvoltjait olvastam, de semmi más nem maradt meg, csak ez az egy infómorzsa). Viszont azt hittem, normálisabb pácienseket írtak a pszichológusnak, nem ennyire eltúlzott karaktereket. Nagyon érdekes, hogy alapvetően unalmas is lehetne a sorozat, mert semmi, de semmi nem történik benne azon kívül, hogy két (néha három) ember beszélget, mégis rettentő izgalmas, a néző alig várja, hogy jöjjön a következő rész, sőt a gonosz szerkesztés miatt a következő hét azonos napja. Én a hétfőn nem várom, mert a hétfői pácienstől viszketek, val

Ha már panaszkodtam rá, akkor elnézést kérek. Elöljáróban annyit, hogy errefelé kicsit sem hangszigeteltek a lakások, tehát a szomszédnak minden lépését hallani, és a szerencsésebbek, akik normálisan hallanak, a beszélgetést is ki tudják venni. Ugye, hogy a szerencse relatív? A felső szomszédunk elég durván nyomja. Majdnem minden nap kiporszívózza a lakást, ami önmagában nem baj, sőt dicséretes, de neki valamiért mindig késő este, ha nem éjszaka támad ingerenciája takarítani. Hol este tízkor, hol éjfélkor, hol éjjel egykor. Ez már elég bosszantó, de akkor arról még nem is szóltunk, hogy minden egyes bútordarabhoz jó erősen odacsapja a porszívófejet, hadd szóljon. Most az előbb altattam a gyereket (este tízkor), aztán olyan robaj hallatszott föntről, mintha le akart volna szakadni az ég. De nem, csak beindult a takarítási láz. Mázli, hogy Flóra már megszokta. Amikor hazahoztuk, még néhányszor felsírt ilyenkor, most már csak összerezzen. Engem ettől még zavar. Nem hiszem el, hogy k

Két éve kezdtem a Seinfeldet, mert sokszor olvastam, hogy a Jóbarátok előképe, és sokak szerint a Seinfeld sokkal jobb. A harmadik évad közepén hagytam abba, mert már alpárinak éreztem a humorát, és idegesített Elaine karaktere, akit Julia Dreyfus annyira túljátszik, hogy az már a ripacskodás határát súrolja szerintem. Most újra belevágtam, bár nem is értem, ki szerint közelíti meg a Jóbarátokat, de mindegy. Külső jelenet nagyon ritkán fordul elő, de ma pont egy olyan részt láttam, amiben kb. csak az volt. A négy főszereplő metrózott. Oké, hogy 1992-es rész, de a New York-i metró rendesen ijesztő benne. Fú, a hideg kirázott tőle, szörnyen nézett ki. Nem tudom, valahogy más filmekben, sorozatokban nem éreztem ennyire durvának. Turistaként szerintem félnék rajta. Mármint 1992-es állapotában. Azóta kicsit talán bizalomgerjesztőbb a fényképek és videók alapján, ami szerencse, mert New York nagy vágyam, mindenképp meg szeretném nézni legalább egyszer.

Egy ismerősöm mélyen vallásos ismerőse írta ki, hogy aki neki rosszat tett, annak korai sírba szállást kíván Jézus nevében. Én meg csak pislogok, hogy ebbe hogyan sikerült belekeverni Jézust, akiről még én, megrögzött ateista is tudom, hogy a szeretetet hirdette. Nagyon fura emberek vannak.

Marha fáradtak vagyunk, de Tomi nem tud aludni, nekem meg még újra kellene olvasnom 25 oldalt az éppen aktuális fordításból, mielőtt lefekszem, de már nagyon unom - ez a második újraolvasáskor mindig így van. Szóval ülünk a nappaliban, Tomi a telefonját nyomkodja, én meg mindent csinálok a gépen, csak azt nem, amit kéne, és néha felnyöszörgök. Aztán azt kérdezem Tomitól: - Neked nincs kedved újraolvasni helyettem a könyvet? Mire felnéz, és kissé bizonytalanul azt mondja: - Hát, lenne... de... most focizok. Kész, sírok.

Mutatom Tominak, hogy milyen járókát lenne jó beszerezni, ha már kúszik-mászik a gyerek. Olyanra gondolok , ami tök nagy, a szobából kerít le gyakorlatilag egy kis részt, és fából van, kerítésszerű. Tomi megdöbben. - És akkor egy ketrecben élje le az életét? - Ez nem ketrec, hanem járóka, és nem az életét éli le benne, csak itt kúszik-mászik, hogy minél nagyobb biztonságban legyen. - És majd néha bedobunk neki valami kaját a rácson? És én is kapok majd ilyen ketrecet, vagy csak a Flóra? Így próbáljon az ember komolyan megbeszélni valamit a férjével. Aztán az is volt (tegnap), hogy délelőtt visszaaludtam, és Tomi szórakoztatta a gyereket. Arra ébredtem, hogy egyre közeledik egy sziréna, és mire kinyitottam a szemem, már ott állt az ágy végében Tomi, kezében az ordító gyerek. (Leee, leeee!) Majdnem elröhögtem magam, amikor megláttam Flóra öltözékét: a hosszú ujjú és szárú pizsamája, fölötte a polárkabátja (!), lábán egy vastag zokni. - Nincs nagyon melege annak a gyereknek? -

Már 7 éve, hogy elaltattuk. Szegény nagyon beteg volt már, nagyon szomorú, és úgy éreztük, azt jelzi nekünk, hogy már nincs kedve ehhez az egészhez. Biztos, hogy fájdalmai is voltak, ráadásul már nem volt szobatiszta, ami miatt állandóan szégyellte magát, és nagyon le is gyengült. Az orvos mondta, hogy szerinte nem érdemes már tovább kínlódásra kényszeríteni. Úgy vélte, szeptemberig még életben lehetne tartani napi injekciókkal, de a közérzete úgy sem lenne jobb. Ennek nem láttuk értelmét. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, ő sosem lenne képes megöletni a kutyáját, de hát máshogy fogtuk fel az altatás kérdését. Én láttam olyan kutyát, akinek a gazdája ugyanígy vélekedett, és nem hiszem, hogy nagyon jó volt teljesen süketen, vakon, maga alá piszkítva, járni már nem tudva kiszenvedni. De nem is ez a lényeg. Az altatást megelőző napon Lizával volt az egész családja, és aznap reggel tiramisut kapott reggelire, mert nagyon szerette. Már régóta csak a speciális kutyatápot kaphatta, meg ta

Illetve annak kezdete :)

Amikor megvolt a pizsamahúzás, a bagoly meghallgatása, a cseppek bevétele és a nagyvillany leoltása, és éneklem a Bóbitát meg az Altatót, Flóra nagyon buzgón igyekszik elaludni: a kis kezével eltakarja még a szemét is. Imádnivaló :)

Múlt héten megint voltunk otthon néhány napot, vonattal mentünk és jöttünk. Mindig úgy szoktam csinálni, hogy két helyjegyet veszek, ne üljön mellénk senki, mert akkor nem férünk el rendesen a gyerekkel, meg ne kelljen úgy szoptatnom, hogy mellettünk van egy idegen, akkor se, ha amúgy van egy óriási kendőm, ami mindent eltakar. Szoptatnom 100%-ig biztosan kell, mert Flóra kb. 3 óránként kér enni, a 3 óra az előző szoptatás elejétől számolódik, a Keleti a szüleimtől fél óra autózásra van (mindig kivisznek minket, ill. értünk jönnek, mert nagyon rendesek), a bécsi pályaudvartól 20-25 perc az utunk hazáig, és a vonatút maga 2 és negyed óra. Szóval ebből ki lehet számolni, hogy van benne etetési idő. Hazafelé megkaptam életem első, második és többedik beszólását is a babával utazás miatt. Most nem volt szerencsém, nem tudtam lefoglalni a mellettem lévő ülést (az enyémet az Elvira sorsolta). Egy idősebb hölgy ült mellettünk, az ablaknál, nekünk a folyosó melletti hely jutott. Mikor felszá

Pontosan hat hónapja született meg a gyerek. Elképesztő, milyen gyorsan elröppent ennyi idő. Amit tud: egyik oldaláról a másikra fordul, ezt majdnem egész nap gyakorolja is; át tud fordulni hátról hasra, de nem túl gyakran akar egyelőre; többször sikerült már hasról visszafordulnia is; egyre ügyesebben fog meg dolgokat; tárgyakért nyúl, elveszi őket a kezünkből Amit szeret: pancsolni, aludni, rázni a csörgőt, mesekönyvet nézegetni, mesekönyvben lapozni, a sípoló játékok hangját, azt, ha énekelek neki, az esti rutin keretében felhúzni a zenélő baglyot (ami Brahms Altatóját adja elő), valamint megnézni a tükörben a babát, és mosolyogni rá. Nagyon sok dal szerepel a repertoárban, csak néhány ezek közül, amelyekre különösen élénken reagál: Bóbita, Brahms Altatója szöveggel, Alma, alma, piros alma kezdetű, Te kis juhász, A pisztráng, Brumm, brumm, Brúnó, A part alatt, Által mennék én a Tiszán, Kengurumama, Lencsilány, a Vaianából az Ahol csillan a távoli fény. Plusz a mondókákat is szer

A szoptatás nem csak játék és mese, sajnos. Marhára tud fájni. Ha fáj, az nem feature, hanem bug, megyünk is majd szoptatási ambulanciára, de addig is vannak konfliktusok a gyerekkel. Lehet, hogy nem is kisbabánk, hanem kis cápánk van. Akkorákat harap, hogy már többször felvisítottam, pedig nincs is foga. Ez már eleve sem lenne jó, de én még ki is vagyok sebesedve, így különösen durva. Eleinte azt mondtam neki az első harapásnál, hogy a következőnél elveszem, és most is ezt mondom, csak most az elején szólok, hogy az elsőnél befejeztük. Tudom, hogy nem direkt csinálja, nem tehet róla, viszont én sem tehetek arról, hogy fáj. Így aztán tényleg elveszem, ha megharap. Akkor aztán van némi sírás, közben simogatom, megölelem, és mondom, hogy igen, ez most nem jó, de nekem nagyon fáj, amit csinál, és szóltam előre. Pár perc után abbamarad a sírás, mosolygás van meg játék. Hátha előbb-utóbb le lehet szoktatni a harapásról. Kicsit azért remegek, mi lesz, ha már foga is lesz...

Éppen négy éve repültem el először Máltára. Ennek örömére végigpörgettem az aznap készült képeimet. De szép is volt! Jövőre itt nyaralunk, reményeim szerint Sliemában. Alig várom, hogy megmutathassam a kis családomnak, milyen csodaszép hely Málta! Mondjuk nem júliusban, hanem ősszel, amikor már meg lehet maradni a melegtől.

Vagy valami olyasmi. Van egy család, ahol a gyerekekkel nem foglalkoznak külön, nem játszanak velük, nem énekelnek nekik (na, tessék, csak van ilyen is), nem kapnak papucsot, hiába hideg a padló télen, és hiába vannak nonstop megfázva ősztől tavaszig, nem törlik meg az orrukat, és orvoshoz sem kerülnek. Az egyiknek egyszer csontja tört, két nap múlva vitték orvoshoz, és meglepődtek rajta, hogy ordít a doki - én azon jobban, hogy nem értesült az esetről a gyámügy. Szerencsétlen gyerek jól megtanulhatta, kire számíthat, ha baj van, a világon senkire egész konkrétan. A szülőknek az a magyarázatuk erre a sok meredek dologra, hogy nem kell a gyereket tutujgatni, fontos a természethez minél közelebb élni, és a gyereket régen, a természetben sem tutujgatták, ami szerintem nettó hülyeség. Felnőnek azok maguktól is. Szegény gyerekek, nagyon kemény lehet így felnőni. A szülőket meg nem értem. Nem szeretik a gyerekeket? De akkor miért vállalták őket? Ha viszont mégis szeretik, mi lehet az a sze