LizaGazdija

Elolvastam a 2011-es visszatekintésemet, aminek a végén kifejeztem abbeli reményemet, hogy a 2012-es év jobb lesz. Nem lett jobb. Történtek jó dolgok, nagyon jók, ugyanakkor történtek rossz dolgok is, nagyon rosszak. Pozitív események - Idén két konferencián adtam elő, mindkettőn sikerem volt, Szekszárdon különösen nagy: sokan odajöttek az előadásom után gratulálni, és a helyi könyvtár vezetője azt mondta, tanítani kéne azokat a dolgokat, amiket én elmondtam, és szerinte nagy jövő áll előttem. Ezek nagyon fontos sikerélmények voltak, nagyon jó rájuk visszagondolni is. - Az év fénypontja az volt, amikor megkaptam a harmadik fordítási munkámat a kiadótól. Ezúttal 560 oldalas könyvet bíztak rám, ami ráadásul egy trilógia első része, és hamarosan film is készül belőle. Ezt egyértelműen jó jelként értelmeztem: talán most már tényleg számítanak rám, talán most már tényleg bíznak bennem, talán most már tényleg rendszeresen lesz fordítói munkám. (Na, nem panaszkodhatom, 2011 után mindjárt

Nekem legalábbis. Ezzel kapcsolatban is visszaolvastam a tavalyi bejegyzést, és ott azt írtam, nem akarok több könyvet olvasni, mint 2011-ben (ez 57 kötet), de jó lenne megint ugyanannyit. Ehhez képest idén összejött a 100 könyv, sőt mi több, 103, annak ellenére, hogy júniustól augusztusig kb. négy kötetet olvastam csak el. Ráadásul még csak nagyon sok nagyon rövid sem volt köztük: ha jól számoltam, úgy 15 darab 100 oldalnál rövidebb könyv van a listámon. Nem szeretnék legjobb és legrosszabb könyvet választani, bár utóbbi címért jó eséllyel indulna A jelenlét előállítása Hans Ulrich Gumbrechttől. Akkor jöhet a kép, mint tavaly: a molyos olvasmánylista a borítókkal, félig-meddig olvasható címekkel. Ha jól számolom, két könyvről nincs kép, de azt hiszem, most nem állok neki kikeresgélni, melyik az a kettő. Nyugodtan el lehet nekem hinni, hogy 103 a pontos szám, a Moly megszámolta nekem. Tavaly olyanokat írtam, hogy az akkori karácsonyra kapott összes, és az előző karác

Tiramisut készítek, miközben Tomi dudorászva pakolja dobozokba a javait.

Kísérlet arra, milyen lenne, ha a nyelv nem változna folyamatosan, hanem megkövesedett volna egy néhány száz évvel ezelőtti állapotban. Ezen az archaikus nyelven meséli el Csokonai Lili, a csepeli munkáslány élete első húsz évét, ami olyan eseménydús és tragédiákkal teli, mint másnak az egész élete. A könyv 161 oldalon meséli el Lili szenvedéseit, Majsai-Nyilas Tünde a színpadon két órában, szünet nélkül. Megerőltető feladat lehet, ez abból is látszik, hogy az előadás végén, a meghajlásnál még ott ült a feszültség a színésznő arcán. Nagyon profi, ez mindenképpen bizonyítást nyert, de sajnos az ő játéka sem tudott minden homályos foltot eltüntetni. Merthogy nem értettem mindent már a könyv olvasásakor sem. Akkor most kitől van Lili gyereke? Akkor most kinek a másik nője a másik nő? Akkor most mi a vége? Ilyen kérdéseim maradtak, és ebből kettőnek a megválaszolásához apu segítsége kellett (vele meg anyuval voltunk színházban, és apu már olvasta a könyvet), a harmadikat meg elfelejtettem

Még valamikor gyerekkoromban ment egyszer a tévében, és akkor tetszett, már amennyit értettem belőle. Idén sikerült beszerezni, és ma délután megnéztem. Sírva röhögős. Olyan szövegek vannak benne, de olyanok... A kedvencem, amikor az egész csapat döbbent csöndben áll, mire a transzvesztita kiordít a szobából: "Mi van, mindenki meghalt?", mire Adam Sandler karaktere válaszol: "Nem mindenki." Ezen még a film vége után tíz perccel is fel-felröhögtem. Érdemes még megemlíteni, hogy ebben a filmben Steve Martin még nem ősz. Ez csak azért esemény, mert már elég sok filmben láttam, és mindegyikben ősz volt, így arra gondoltam, valamikor nagyon fiatalon, mondjuk a harmincas éveiben őszülhetett meg. És nem, amikor ezt a filmet forgatták, már majdnem 50 éves volt. A filmet mindenkinek ajánlom, tényleg nagyon vicces :)

Mint már említettem, soha még olyan elő nem fordult, hogy karácsony második napján itthon legyünk, hogy ilyenkorra ne maradjon rokonlátogatás. Mivel mondtam anyunak, hogy ez nekem nagyon furcsa lesz, illetve hogy ez szomorú, mondta, hogy akkor hívjam meg őket erre a napra, és akkor kicsit karácsony lesz akkor is. Készülni szerencsére nem sokat kellett, mert még rend van, és még maradt a karácsonyi menüből is (hajjaj...), úgyhogy délelőtt el tudtuk vinni a kutyát a Népligetbe futkározni. Találkoztunk két dán doggal, azok nem is kutyák, hanem óriások, Marci kellőképpen meg is ijedt tőlük, elég viccesen nézett ki hátra csapott füllel meg csészealjnyi szemmel. A Népligetben még volt hó, így aztán a kutya különösen jót szaladgált. Amikor anyuék megérkeztek, ebédeltünk, aztán beszélgettünk és kockapókereztünk. Meg közben felfaltunk egy csomó sütit, rettenetes. (Azzal biztatom magam, hogy K. az év utolsó edzésén ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlünk: "Aztán karácsonykor rendesen enni!

Idén van eddigi életem legrövidebb karácsonya. Mindig úgy volt, amióta az eszemet tudom, hogy 24-én szűk családi ünneplés, majd az egyik nap nagycsaládi karácsony, a másikon meg irány Hortobágy, ahol egészen 30-ig szoktunk lenni. Nem mondom, hogy ennek mindig örültem, az érettségi évében például emiatt nem jutottam el a karácsonyi szünetben megtartott plusz egy keringőpróbára, és az akkor zavart, igaz, semmi bajom nem lett tőle. Amióta nagycsaládi karácsony nincs, 25-én Katáék szoktak jönni, 26-án Nagyiék (vagy mi megyünk hozzájuk), aztán egy-két napot Hortobágyon töltünk. De idén Nagyi és Mama sem karácsonyozik már velünk, és mivel anyu húga, Gabi azt szerette volna, ha anyuéknál karácsonyozunk velük, 25-én gyűltünk össze tízen: anyuék, Gabi és Dani, Katáék meg mi. Először furcsa volt, mert Gabiék meg Katáék sosem találkoznak karácsonykor, miután nem rokonok, de ez csak kis ideig tartott, mert nagyon jó volt a hangulat. The more the merrier. Reggel becsomagoltuk a Mikulás-gyár nag

Hát, nem megy ez nekünk. Mármint az, hogy időben, tehát mondjuk 6 körül vacsorázzunk, és 7 körül megérkezzen a Jézuska. Igaz, idén már egészen jók voltunk. Még délelőtt odatette Tomi a levest, begöngyölgettük a töltött káposztát, és amikor átmentünk az anyukájához, már csak az volt hátra, hogy a kaja alá gyújtsunk, onnantól meg kb. másfél órára saccoltuk a vacsoráig hátra lévő időt. Délelőtt én vittem sétálni a kutyát, hogy Tomi addig nekiláthasson a főzésnek. Már a partra vezető úton volt némi kalandunk, a kutya majdnem rendőrautó alá futott miattam, meg is döbbent rendesen, csészealjnyira tágult szemmel bámult rám, és az egész lénye azt kérdezte, ezt miért csináltam. De nem volt direkt, és miután megbeszéltük a dolgot, ő is túllépett rajta. Marci nagyon szereti a havat, ez idén kiderült. Akkorákat ugrált benne, mint egy bakkecske. Meg futkározott magának. Ebbe annyira belejött, hogy a parton, a hosszú, nyílegyenes szakaszon nekilódult. De úgy igazán tisztességesen. Amikor én a sétá