Egy hét 7. - Csütörtök

Ma voltam tanítani, itthon is tanítottam, fizetést is intéztem, aztán jött Livi. Jó rég beszélgettünk már, jólesett J Nem tudtam mindent elmesélni, amit szerettem volna, mert a történetben érintett hazaért, és nem hagyta volna az én szemszögemből elmondani, de nem baj. Majd máskor J

 

Felhívott anyu, és elmesélte azt a barátságos történetet, hogy ma, amikor elindultak otthonról a Csodák Palotájába Ákoskával, a gyereket megtámadta a szomszéd kutyája, amíg anyu a riasztó bekapcsolásával volt elfoglalva, a gyerek meg kint várta az udvaron. A szomszédban dolgozó munkás, aki emeletet épít, ergo elég jó helyről nézte a műsort, azt mondta, a gyerek békésen álldogált ott az udvaron, amikor a kutya hirtelen rárontott, a karjánál fogva leteperte, és aztán a hátizsákját kezdte marcangolni. Anyu annyira rosszul lett a rémülettől, hogy fel kellett menniük leülni, és csak egy órával később tudott elindulni. Természetesen összeordított a szomszédasszonnyal, aki szerint a kutya nem támadta meg a gyereket (bár ő ott sem volt, a munkással ellentétben), és ha mégis, akkor sem, mert biztos a gyerek ingerelte a kutyát, illetve a kutya csak játszani akart. Ja, azt akarta játszani, hogy széttépi a gyereket, de jó játék, igazán. Nagyon elegem van már belőle meg a kutyából. A kutya eddig számtalanszor próbálta széttépni Lizát, anyut kétszer megtámadta, és amióta nem lakom otthon, egyszerűen nem enged be a kapun, ha hazamegyek. Ez már önmagában is felháborító, mert mégis mit képzel a kedves szomszéd, hogy nem fegyelmezi meg a kutyáját, és nem tartja bezárva, ha egyszer veszélyes. Ami ennél is felháborítóbb, az az, hogy minden esetnél megmagyarázza, hogy az meg sem történt, illetve ha mégis, akkor a kutya csak játszani akart, esetleg a sértett fél tehet az esetről, mert rosszul nézett a kutyára, vagy nem úgy lépett, ahogy az a kutyának tetszik. Valamit már ezzel tenni kéne, mielőtt egyszer még tényleg halálra marcangol valakit az a dög. Leginkább mindig kint kéne lenni vele, és ha nincs kint, akkor jól zárható helyre kéne berakni, ahonnan nem jöhet ki. Tiszta terror ez már, komolyan. És ha belegondolok, hogy ugyanezen család előző kutyája egyszer már megharapott egy nálunk vendégeskedő gyereket, valamint egyszer engem is (a "játék" nyomait máig a lábamon viselem), hát az aztán végképp nem vidám. Az azért kész szerencse, hogy Ákoska megúszta horzsolásokkal és karmolásokkal, valamint nem kapott sokkot, csak megállapította, hogy ez egy nagyon buta kutya. (Ez egy hétéves gyerek, én valószínűleg lebénultam volna a félelemtől, majd ordítva kezdtem volna bőgni, ha ez hétéves koromban megtörténik velem – és most is sokkot kapnék, amekkora hatalmas nagy az a kutya.) És az is nagy szerencse, hogy anyu nem kapott mondjuk szívrohamot, amikor átfutott az agyán, hogy esetleg csak cafatok maradnak a gyerekből, mire el bírja ordítani magát, hogy takarodjon el a kutya. Ja, és persze az is kiderült, hogy a kutya akkor sem okozott volna sérülést a gyereknek, ha a munkás meg anyu nem kezdenek ordítani. Aha, persze. Nagyon kíváncsi lennék egyszer, akkor is ekkora kutyaszakértő lenne-e, ha az unokáját támadná meg egy hasonló méretű, hasonlóan agresszív kutya.