LizaGazdija

A második estén étterembe mentünk. Gyanúsan üres volt a hely: egész ott-tartózkodásunk alatt egy fia vendég nem tért be rajtunk kívül. Ettől függetlenül jókat ettünk: anyu apró halakat, apu rablóhúst, mi Tomival tenger gyümölcseivel súlyosbított spagettit. Ez utóbbiról annyit mindenképp érdemes elmondani, hogy a Nápolyban kóstolttal ellentétben nagyon finom volt. Érdemes volt tenni még egy próbát. A háttérben egyébként horvát kocsma- és népzene szólt, kifejezetten hangulatos volt, tetszett. Úgy tűnt, mintha a horvátoknak vidámabb népdalaik lennének, mint nekünk. Ilyenkor mindig eltűnődöm, miért vagyunk mi ilyen mélabús nép, de ez most mindegy. Lényeg, hogy kellemes étteremben jót ettünk, ráadásul nem is drágán. A harmadik estén aztán főztünk. Mindig szoktunk vinni zacskós ételeket, amiket csak be kell hajítani a vízbe, aztán várni, míg elkészülnek, ez mindig beválik. Merthogy van apunak egy jó kis kempingfőzője kis gázpalackkal meg két gázégővel.

Mivel már minden készen volt, gyorsan lesereglettünk a partra. Horvátországban többnyire sziklás tengerpart van, amit én azért szeretek, mert bár a szikla marha kemény még polifoamon keresztül is, nem telik meg minden porcikám homokkal, és nem kell órákig szedegetni innen-onnan az apró kavicsokat. Közvetlenül a III/72 mellett van egy szuper lejárat a partra, és a III/72-től kicsit jobbra egy szuper, kora reggeltől este fél 6-ig árnyékos rész található. Úgyhogy estig az árnyékban ültünk meg fürödtünk, és közben lazultunk. Kivéve Tomit, aki a függőágyban aludt, meg aput, aki a sátorban. Aztán estefelé ők is lejöttek, és kipróbálták, milyen a tenger. A tenger kellemesen langyos, és még mindig nagyon sós. És sok benne a süni. Süni ellen érdemes védőcipőt húzni a lábunkra, mert akkor részben a gumitalpat szúrja át a tüskéjével, ha belelépünk. Az nem olyan jó egyébként, ha ez történik, mert akkor csipesszel kell kiszedegetni az apró tüskéket, ami kicsit fáj, meg hosszadalmas is. Apunak példá...

Talán 14 éves voltam, amikor először olvastam Updike-tól az Eastwicki boszorkányokat. Nagyon tetszett, részben azért, mert úgy éreztem, most aztán már felnőttnek tartanak a szüleim, hiszen megengedték, hogy elolvassam, pedig micsoda jelenetek vannak benne. 22 évesen a szakdolgozatom írása közben újraolvastam. Nagyon nem tetszett. Sőt. Kiakasztott. A "felnőtt" jeleneteknél nem értettem, nekem ezekről miért kell tudni, és a szereplők sem voltak már szimpatikusak.

Ez kicsit csalás, mert nem szépirodalmi mű. De akkor is utáltam Hans Ulrich Gumbrecht A jelenlét előállítása című könyvét. Talán még nem volt könyv, ami ennyire kiakasztott volna. Képtelen vagyok felfogni a filozófiát, gyakorlatilag nincs filozófiai gondolkodási képességem, ezért nem szeretem a filozófiát. Az csak súlyosbította a helyzetet, hogy ebből a könyvből esszét kellett írnom, ezért háromszor voltam kénytelen elolvasni ezt a remekművet. Remélem, többet nem kerülök vele kapcsolatba. (A szerzővel nyilván nincs gondom, még a könyv alapján is szimpatikus, meg előadását is hallottam, az alapján is nagyon széles körűen tájékozott, kedves ember.)

Végül is reggel fél 10 tájban érkeztünk meg Tomi sofőrködése mellett, mert apu reggel fél 6 körül átadta a stafétát. Kiderült, hogy a Slanica kempingben nem úgy megy, mint Premanturán, hogy a recepción mondod, hogy jöttél, és akkor ők adnak neked egy parcellaszámot, hanem megérkezel, bejárod a kempinget, és ha találsz alkalmas parcellát, akkor ott leparkolod valamelyik családtagodat, majd szaladsz a recepcióra, és mondod, hogy mától ezen a placcon szeretnél lakni. Ez azért tűnik jónak, mert így nem lutri a helyosztás, és tényleg olyan pontján lakhatsz a kempingnek, amilyenen szeretnél. Meg amilyenen hely van. A kemping teraszos elrendezésű: vannak közvetlenül a parton található helyek, úgy 2-3 méterrel a tengerpart fölött (ezt én földszintnek gondoltam), mellettük húzódik az út, az úton túl vannak másik helyek (ezeket én magamban első emeletnek hívtam), azokon túl 1-1,5 méterrel feljebb megint másik helyek (ez volt nekem a második emelet), és így tovább, kb. négy emeleti...

Ezt úgy képzeljétek el, hogy van előttetek egy térkép, és egyre jobban ráközelítetek arra a helyre, ahol én az elmúlt egy hétben voltam. A két Murter attól van, hogy a szigetet meg a települést is így hívják. Az utolsó szó meg a kemping neve.* Négyesben mentünk nyaralni: anyu, apu, Tomi, én. Apu kocsijával, az ő sátrukkal, mert nekik van jó kis duplájuk, két hálófülkével, közte egy pakolós résszel. Eredetileg arról volt szó, hogy csütörtök (július 5.) este átmegyünk anyuékhoz, lefekszünk aludni, és hajnali 2-3 körül indulunk, ahogy mindig is szoktunk, amikor Horvátországban nyaraltunk. Ehhez képest átmentünk 8 körül, bepakoltuk a kocsit meg a tetőboxot, majdnem nem fértünk be, és még a hátsó ülésre is került csomag Tomi és közém, aztán 23:33 perckor elindultunk. Alvás nélkül. Nem szeretek sötétben autózni, meg egyébként úgy általában sem szeretek autózni, úgyhogy megvolt a napi izgalom számomra. Szerencsére a többieknek nincsenek ilyen hülye félelmeik, úgyhogy ők nyu...

Ez valahol megnyugtató gondolat. Az viszont kifejezetten dühítő, hogy Írországban, amiről azt hinném, ott értelmes emberek élnek, mert az már a Nyugat, fognak egy kölyökkutyát, ami úgy néz ki (!), mintha (!) bull típusú kutya volna, ami abban az országban tiltott állat a nehezen kezelhetősége miatt, összeül egy bizottság, és megállapítják, hogy a probléma csak úgy orvosolható, ha elaltatják a kutyát. Mivel a szóban forgó kutya még kölyök, semmi rosszat nem tett, nem támadt emberre, nem volt agresszív, nem csinált semmit, csak hasonlít a bull típusú kutyákra. Felhördül a fél világ, napjaink legismertebb kutyakiképzői jelentkeznek, hogy szívesen magukhoz veszik, például Cesar Millan és Victoria Stilwell, különböző alapítványok és szervezetek jelzik több országból, hogy náluk is elférne egy bull típusú kutyára hasonlító kölyökkutya, de a bizottság kemény: ők csakazértis alapon halálra ítélik a kutyát, és még azt sem engedik meg, hogy esetleg a családja körében kapja meg az injekciót. Ez...