Horvátország, Dalmácia, Murter, Murter, Slanica

Ezt úgy képzeljétek el, hogy van előttetek egy térkép, és egyre jobban ráközelítetek arra a helyre, ahol én az elmúlt egy hétben voltam. A két Murter attól van, hogy a szigetet meg a települést is így hívják. Az utolsó szó meg a kemping neve.*

Négyesben mentünk nyaralni: anyu, apu, Tomi, én. Apu kocsijával, az ő sátrukkal, mert nekik van jó kis duplájuk, két hálófülkével, közte egy pakolós résszel.

Eredetileg arról volt szó, hogy csütörtök (július 5.) este átmegyünk anyuékhoz, lefekszünk aludni, és hajnali 2-3 körül indulunk, ahogy mindig is szoktunk, amikor Horvátországban nyaraltunk. Ehhez képest átmentünk 8 körül, bepakoltuk a kocsit meg a tetőboxot, majdnem nem fértünk be, és még a hátsó ülésre is került csomag Tomi és közém, aztán 23:33 perckor elindultunk. Alvás nélkül. Nem szeretek sötétben autózni, meg egyébként úgy általában sem szeretek autózni, úgyhogy megvolt a napi izgalom számomra. Szerencsére a többieknek nincsenek ilyen hülye félelmeik, úgyhogy ők nyugodtan utaztak. Én úgy, hogy kb. öt percig ébren voltam, aztán öt percre lecsukódott a szemem, aztán elölről az egész. Az alvás nélküliség apunak sem tett nagyon jót, pedig ő vezetett, de szerencsére elég régen vezet már, ráadásul jól vezet, szóval még necces helyzet sem volt, nemhogy baj. Valamikor 2-3 óra körül léptünk be Horvátországba, onnan pedig haladtunk tovább a most már Budapesttől a tengerpartig tartó autópályán. Plitvice előtt kb. 70 km-rel lejöttünk a pályáról, és a kis falvak között kanyargó úton suhantunk tovább, ami azért jó, mert én mindig nagyon szerettem nézni a településeket, a házakat, és sajnáltam volna, ha ez most kimarad.

Megdöbbentő ezeknek a településeknek az állapota. 1991-től 1995-ig tartott a háború, de máig mindenhol látni a nyomait. Az utunkba kerülő átlagos falu következőképpen néz ki: van benne tíz-húsz ház, ebből öt-nyolc építése félbemaradt, vagy lakatlanná vált, vagy kiégett, és most már fák nőnek ki belőle, vagy esetleg csak a tető látszik ki a gazból. További öt-nyolc ház rommá van lőve, de laknak benne, a maradék meg új építésű vagy felújított épület, és abban is laknak. Azt hiszem, a lövések nyomait részben azért sem tüntetik el, hogy mementóként megmaradjanak a következő generációnak. A lakatlan, romos épületekkel kapcsolatban apu azt tippeli, hogy talán szerbek élhettek bennük, és esetleg nem jöttek vissza a háború után, vagy túl sem élték, és tisztázatlan a tulajdonjogi helyzet, ezért nem csinálnak velük semmit. Mindenesetre eléggé eklektikus képet mutat így a horvát vidék: takaros kis falvak meg háborús rombolás élnek egymás mellett, egymásban. Én mindenesetre szeretem. Gondoltam rá, hogy talán meg kellene tanulni horvátul, kellene olvasni horvát szerzőktől műveket, ilyesmi. Majd meglátjuk, mi valósul meg ebből.

*Mivel a bejegyzés több kilométer hosszúra sikerült, így darabolni fogom: ez az indulás és utazás című rész.