LizaGazdija

Számozás nélkül: Mama nem gyógyul, ami nyomasztó. Nagyon utálom, amikor valamire azt mondja egy orvos, hogy "hát, ez van", pláne úgy, hogy ez még nem is rákbetegség (hála az égnek, gyorsan lekopogom). Én továbbra is bízom benne, hogy meglesz az a 100. szülinap, amit régebben emlegetni szokott. Olyan jó lenne! 1. Eléggé ijesztő, amikor késő este, sötétben jégtáblák ütköznek neki a Petőfi híd lábának. (Különösen akkor ijesztő ez, amikor éppen rajta haladok. Marcival végül abban maradtunk, hogy futva hagyjuk el a helyszínt, de ezt ő kezdeményezte, és kettőnk közül nem ő volt az, aki végig tudta, hogy amúgy semmi rendkívüli nem történik, csak a hang eléggé rémisztő.) 2. Tominak a kevésbé szimpatikus munkatársai mellett jutottak azért viccesek is. (Megérkeztem a helyre. A kolléga: "Iszol valamit?", mire én: "Köszönöm, nem kérek semmit", mire a kolléga: "A bűn gyümölcséért jöttél", de mint valami maffiózós film jelenetében. De nem, csak a Valentin-...

megemlékeztem Laura Ingalls Wilder születésének és halálának évfordulójáról, akkor elmondhatom akár azt is, hogy a férje, Almanzo Wilder ma 155 éve született ebben a házban:

Kitaláltam azt a szuper tervet mára, hogy Tomi délelőtt matekozik, aztán mikor hazafelé jön, bepattanok mellé a kocsiba, hamburgerezünk egy hamburgerezőben, majd felmegyünk a Normafához, és jól kicsúszkáljuk magunkat. Ehelyett felébredtem fél 10 körül arra, hogy iszonyú rosszul vagyok, görcsöl a hasam, két órán át próbáltam helyrerántani magam, aztán lefeküdtem aludni délben, és négykor felkeltem. Pedig annyira szeretnék csúszkálni idén is, legalább egyszer :(

Ahogy a cím is mutatja, az első négy év történéseit meséli el röviden az írónő. Mármint a házassága első négy évéét. Már az előszó figyelmeztet, hogy ez a kötet más, mint a többi Little House-könyv, és okkal teszi. Amennyire láttam nézelődés közben, van némi vita azzal kapcsolatban, mikor keletkezett pontosan a könyv, és ez sosem fog kiderülni, mert csak Laura halála után találta meg a kéziratot az íróasztalába elzárva a lánya, Rose. Alapvetően két tábor van. Az egyik szerint még Almanzo életében elkészült a kézirat, de Almanzo halála annyira összetörte Laurát, hogy nem volt kedve a könyvvel foglalkozni, és többet nem vette elő. A másik szerint akkor írta, amikor Almanzo meghalt. A könyv elolvasása után én a második táborral vagyok. Annyira végtelenül szomorú az egész cselekménnyel és előadásmóddal együtt, hogy szerintem ezt csak egy gyászoló ember írhatta. Én úgy képzelem, hogy 64 év házasság után egyedül maradva azt gondolta, ő sem él már sokáig, és a férjétől és az élettől is búcsú...

Eredetileg a sorozat utolsó kötete volt, egészen 1943-tól 1971-ig, amikor is megjelent a The First Four Years Laura és Rose halála után. 1882-től 1885-ig történtek az itt megírt történetek, Laura 15 és 18 éves kora között. A legfontosabb számára mind közül az, ami a borítón is látható: ekkor udvarolt neki Almanzo. Maga az udvarlás nekem nagyon furcsa, félszegek mindketten, és én teljesen megdöbbentem, ilyen udvarlási időszak után hogyan lehet 64 évig együtt maradni. Aztán kicsit nézelődtem a neten, találtam egy fórumot, ahol erről a könyvről beszélgetnek emberek, kicsit beleolvastam, és meggyőztek. Lehet, hogy a szerelemhez tényleg nem kellenek szavak, és nem jelent rosszat, ha három év alatt egyetlen közös témájuk akadt: a lovak. Végül is Almanzo férfi, ezért nem tárulkozik ki, Laurát meg arra nevelték, hogy tartsa meg magának az érzéseit és a gondolatait, szóval ő meg ezért nem beszél. Nagyon vicces az a fejezet, amikor Nellie Oleson megpróbálja lecsapni Laura kezéről Almanzót, a...

Ma pontosan 55 éve, 1957. február 10-én, 90. születésnapja után három nappal hunyt el Laura Ingalls Wilder a Rocky Ridge Farmon, ahol mintegy 60 évig élt. Azzal emlékeztem rá az elmúlt napokban, hogy szorgosan olvastam a könyveit, legalábbis a Little House-sorozatot. Ma a végére is értem. Majd nemsokára lesz is bejegyzés az utolsó két kötetről, amiről eddig nem volt. Ezen kívül már úton van hozzám az a két könyve, amit a sorozaton kívül írt, valamint egy képekkel gazdagon illusztrált életrajz.

Ma megint olyan érzésem támadt, hogy sosem érek oda, aztán meg olyan, hogy sosem érek haza. Metróval eljutottam az Árpád hídig, addig nem is volt gond. Ott viszont a villamost kb. öt percnyi bolyongás után találtam meg, miközben folyamatosan figyeltem a kiírásokat, és mindig azt hittem, jó irányba megyek. A villamosról leszállva felfedeztem, hogy egy felüljáróhoz értem, ami eléggé összezavart, mert a térképen szó sem volt ilyesmiről. Ennek megfelelően tök másik irányba indultam, mint kellett volna, és ezzel a kb. három perces utat sikerült megduplázni. Amikor célhoz értem, nem volt kiírva a kaputelefonra az a név, amit kerestem, pedig percekig ott álltam, egyesével elolvastam minden nevet. Aztán elindultam a párhuzamos utcán, de rájöttem, hogy az nem lesz jó, úgyhogy a címben meghatározott utcán is mentem egy kicsit előre, és akkor megtaláltam azt a nevet, amit kerestem, csak ki volt írva az ajtóra, hogy most forduljak vissza, és menjek visszafelé egy sarkot, és ott lesz a szóban...