LizaGazdija

Ma anyuéknál volt szülinapom, ott volt az egész szűk család, csak Tomi nem, mert ő ma dolgozott. Reggel azért ő vitt ki, mert egyrészt elég sok cuccot hurcoltam, másrészt Lizát nem szívesen hagytuk volna egyedül a kötésével, az volt a tuti, ha szem előtt van. Na meg mindenki örül, ha Liza hazalátogat :) Volt ebédre húsleves meg ananászos csirkemell, amiből akartam hozni Tominak, miután kifejtette, mennyire iszonyúan szomorú, hogy lemarad róla, de végül nem hoztam, elfelejtettem, pedig vicces lett volna. (Ki van akadva azon, hogy nekem minden névnapomon és szülinapomon ananászos csirkemell az ebéd, mégpedig azért, mert én kérem. Hát mit csináljak, ez a kedvenc kajám, és itthon sosem csinál egyikünk sem, marad tehát az a két alkalom, mikor én kérhetek menüt :) ) Ezen kívül epres gyümölcstortát kaptam, meg vittem haza a tegnapi túrótortából, és mivel Bence ma NEM-hangulatban volt, nekem is jutott egy szelet. (A gyerek ugyanis kb. semmit nem evett, még a torta sem érdekelte. Második dackor...

Ennyi lettem ma délután fél 2 környékén. A nap elég izgalmasan indult: 7-kor arra estem ki az ágyból, hogy a kutyám úgy ordít, mint a fába szorult féreg. Ilyet még életemben nem hallottam, nem is szeretnék többet, borzasztó volt. Valószínűleg elmúlt a fájdalomcsillapító hatása, és azért sírt ennyire, úgyhogy rögtön kapta a következő adagot, amitől megnyugodott. Még délelőtt rájött, hogyan lehet ráállni a kötésre, így aztán sántikálás nélkül közlekedik már, mint akit puskából lőttek ki. Délutánra azért szétrágta a kötést, hogy ne teljen el ez a nap se esemény nélkül. Ettől úgy nézett ki, mint aki épp most élt túl egy cápatámadást, úgyhogy kapott egy jó kis sízoknit Tomi fiókjából (kicsit lyukas, pont megfelel a célra). Ez elég viccesen áll a kutyánkon, de legalább elfedi a lába borzalmas állapotát, így lehet vele utcára menni, és ha szerencsénk van, nem szedi le magáról reggelre, amikor megint fájni kezd a sebe. Délelőtt Tomi főzött, én takarítottam meg mostam, aztán jött az ünnepi ebéd...

Ma nem derült ki semmi kavarás az időpont körül, úgyhogy 9 után kicsivel bemehettünk. Ott voltunk Lizával, míg megkapta az altatót, addig mantráztam neki, mi a teendő (aludni egyet, aztán szépen hazajönni), majdnem sikerült meglátni azt is, ahogy letolták a torkán a csövet, de az utolsó pillanatban sikerült kimenekülni. A váróban hatalmas élet volt ma reggel, macska, nyúl, három-négy kutya. Kb. 40 percet ültünk ott, akkor jött ki az asszisztens, és mondta, hogy be lehet menni, már ébredezik a kutyánk. Először frászt kaptam, mikor megláttam a bal hátsó lábán a gézköteget, hirtelen azt hittem, le kellett venni a lábát is. Az orvos el is nevette magát, mikor meglátta az arcomat, és megnyugtatott, hogy a daganaton kívül mindene megvan Lizának, csak azért bugyolálták be a teljes lábát, hogy ne csússzon le a kötés, meg mert így nehezebben tudja leszedni magának. Kaptunk fájdalomcsillapítót, azt hétfőig kell szedni. Hétfőn leveszik a kötést, pénteken varratot szednek, és már túl is vagyunk ez...

Ki hitte volna, hogy A gyűrűk ura után megint belefutok egy olyan könyvbe, amit képtelen vagyok végigolvasni. Jaj, nagyon unalmas :( Alapvetően nem lenne rossz, szépen bemutatja a második világháború egy szakaszát, a görögöket, Kefalóniát, csak cselekmény nem nagyon van. Vannak humoros epizódok, de többnyire kínszenvedés az egész. Ezért lehet, hogy bár csak 435 oldal, két hete olvasom, és még mindig csak a 300. oldalon járok. Azért is ijesztő a helyzet, mert régen nem fordult elő, hogy egy könyvet ne bírtam volna végigolvasni. Lehet, hogy elromlottam? Ráadásul itt vár az asztalom szélén a filozófián meg a Pán Péteren kívül három régi nagy vágy: Joanne Harristől a Five Quarters of an Orange, valamint Roald Dahltól a Charlie and the Great Glass Elevator meg a Boy: Tales of Childhood. Ebben az évben eddig minden héten elolvastam egy könyvet, hát, úgy néz ki, most bukott ez az elhatározás. Mondjuk biztos nagyobb kedvvel olvasok majd bármit is, amint holnap hazaérünk a kótyagos, de azért al...

2012-ben kerül a mozikba (remélem, még december 21. előtt, hihi), de már elkezdődött a forgatás, és készült is róla egy tíz és fél perces werkfilm.   Erről az jutott eszembe, hogy nagyon jó érzés lehet, amikor valaki nagyon szeret egy könyvet, és megvan a pénze, a tehetsége meg a lehetősége, hogy igényes filmet forgasson belőle, vagy egyáltalán: filmet. Tök jó látni, mennyire örül Peter Jackson, hogy csinálhatja. Én legalábbis ezt látom rajta. És persze azonnal odagyűlök a moziba, amint készen lesz és meg lehet nézni. És mindenképpen javaslom a werkfilm megtekintését, ha másért nem, Ian McKellen civil megjelenéséért. (Ilyenkor sajnálom, hogy bezzeg amikor én akarok valamit alkotni, az a fejemben még jónak tűnik, és amint papírra, esetleg képernyőre kerül, gagyi lesz. Jó annak, akinek a gondolatai leírva és/vagy leforgatva is olyan jók, amilyen A hobbit.)

Andi néni nagyon rendes volt, és beprotezsált a fordítók vezetőjéhez, mert azt szerettük volna mindketten, ha már a fordítóknál lettem volna másodéves. A terv nagyon jónak tűnt, és még a vezető is azt mondta, minden oké, átvesz másodévre, csak kicsit kemény lesz a következő két félév, amikor bepótlom az idén kihagyott tanegységeket. Az egész onnan jött egyébként, hogy én eleve a fordítóknál szerettem volna doktorálni, de pont abban az egy évben, mikor én felvételiztem, nem indult a programon új évfolyam, így kényszermegoldásként Andi néni megtalálta nekem az irodalmárokat, mivel náluk is lehet műfordítással foglalkozni. Nem is lenne semmi baj, ha nem kéne filozófiát meg irodalomelméletet olvasni nagy mennyiségben, de kell, és az nekem nagyon nehéz. Valamiért nehezebben bírom az irodalmár belemagyarázásokat, mint a nyelvészeket (mínusz kognitív nyelvészet, ugye). Na, szóval mondta a fordítók vezetője, hogy minden nagyon jó lesz, de azért hívjuk fel a felvételi osztályt (vagy mit), hogy ...

Tényleg időszerű már ez, mert mire ma hazaértem Andi nénitől (az egyetemről), a kutya lábán vékony patakban csordogált a vér meg a genny (elnézést kérek mindenkitől). Ugyan lemostam meg bekentem Betadine-nal, és az jót is tett, de azért legyünk már túl ezen. Főként azért, mert fáj ez a kutyámnak, ami meg engem frusztrál. Egyébként az meg milyen dolog, hogy a téli műtét karácsony előtt két héttel volt, ez a mostani meg egy nappal a szülinapom előtt lesz. Meg is mondtam Lizának, hogy most aztán végképp nem halhat bele, mert azt nem teheti meg velem, hogy a szülinapom előtti napon hagy itt. Vigyorgott is Tomi, hogy a születésszabályozás mintájára szépen bevezettem a halálszabályozást. De most tényleg, ha önző vagyok, akkor is így gondolom. Anyunak is egész gyerekkoromban meg akartam mondani, hogy ha egyszer majd meghal, akkor ne karácsonykor, ne a szülinapja környékén, ne az én szülinapom környékén, és ne is apu szülinapjának környékén tegye, csak nem mertem, hátha hülyén hangzik. (Azóta ...