LizaGazdija

Ez a hatalmas eső teljesen meglepetésként ért, még esernyő sem volt nálam. Ettől függetlenül elmentem sétálni délben Marcival, mert úgy állapodtunk meg, hogy igyekszünk legalább napi egy sétát átvállalni Tomival. (Egyébként a helyzeten hatalmasat javított az az esőkabátszerű dolog, amit Éva nénitől kaptam kölcsön, mert így nem áztam bőrig, sőt azok a részeim, amik a kabát alá kerültek, egyáltalán nem lettek vizesek.) Marci hatalmas mozgásigényű kutya, egyelőre kicsit neveletlen-rakoncátlan is, ezért lepett meg, amikor azt tapasztaltam, hogy nem húz, pedig szokott. Aztán rájöttem, hogy nyilvánvalóan izomláza van a keddi túrától. Azért sétáltunk egy órát, a Bakáts tér magasságában indultunk el a Duna-parton, elsétáltunk a Nemzeti Színházig, aztán hazamentünk. Nagyon érdekes élmény volt szakadó esőben sétálni, mégpedig azért, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt sehol. Na jó, kivétel az a fiatal apuka, aki a kb. másfél éves, a homokozóban üldögélő kisfia mellett állt - ezt mondjuk nem is...

Az írónőről annyit derítettem ki gugli barátom segítségével, hogy 1925-ben született, ma éppen egy éve hunyt el, és a könyv minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű, mert az írónőnek ikerlányai voltak, és a könyv is ikerlányokról szól. Egy mondatát idézték a haláláról szóló cikkben, az nagyon találó: "Nem él meg papíron az, aki a valóságban nem élt." Az alaphelyzet az, hogy Jutkát, a 16 éves, másodikos gimnazista bakfist első lovaglása alkalmával ledobja a hátáról Juci, a ló, így aztán kórházban köt ki sérült hármas csigolyával. Mivel aludni nem nagyon tud a fájdalomtól meg Beátától, aki folyton bőg, a bent töltött egy hétben éjszakánként átgondolja az életét. Nem mondhatni, hogy könnyű élete van: őt és ikertestvérét, Ágit, négyéves korukban elhagyta az édesanyjuk, ők pedig az édesapjukkal maradtak, aztán kaptak mostohaanyát (szintén Judit). Ha ez még nem lenne elég szörnyű, az egész világ mindig csak az arany Ágikát szereti és ajnározza, aki szexuális a fiúkra (sic!), mert na...

nagy nap. Például ma van Írország védőszentjének, Szent Patriknak a napja. Nagy vigasság van ilyenkor angol nyelvterületen, a nap színe a zöld, a nap növénye pedig a háromlevelű lóhere. (Eredetileg a hold három fázisát szimbolizálhatta a három levél, később a Szentháromság jelképeként értelmezték.) Aztán ma van 150 éve Viktor Emánuel megkoronázásának, a modern Olaszország születésének. (Ezen hosszasan méláztam, mert a velvet kiemelt cikke szerint ma van az évforduló, az ezenanapon.hu, valamint a magyar és az angol wikipedia szerint csak holnap lesz, de végül megnéztem az olasz változatot is, szerintük március 17. a jó dátum, én meg úgy döntöttem, csak helyesen jelenik már meg az olaszok számára ilyen fontos dátum egy olasz oldalon.) Egy kép Garibaldiról: Egy másik II. Viktor Emánuelről: És itt idézném Garibaldit partra szállása egyik évfordulóján: "Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk!"

Ezt a cikket ajánlom elolvasásra: http://index.hu/belfold/2011/03/17/muveszi_koncepcio_volt_a_hianyos_petofi_vers/ Felpörgött a szívem tőle. Örülök, hogy a nemzeti oldal továbbra is genetikailag képtelen a hazugságra, mindig a színtiszta igazat mondja, és sosem gyűlöletkeltő. Anyátok.

Ebből volt egy kisebb változat a délutáni órámon, az is éppen elég kellemetlen volt. Nagyon részletesen nem elemezném, de az biztos, hogy nem szeretem az okoskodást, nem szeretem, ha az okoskodó megsértődik, amiért megkérik szépen, (közepesen) kedvesen, hogy ne okoskodjon, azt meg pláne nem szeretem, ha emiatt kiabál és káromkodik, ráadásul férfi létére egy nőre. Fogalmazhatunk úgy, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mert tényleg csak a szokásos történt: a pasi az utasítás meghallgatása után megkérdezte, mi lenne, ha valami tök mást akarna mondani, mint ami a feladat, azt úgy kellene-e, hogy. (Nem.) Erre a csoporttárs felhívta rá a figyelmét, hogy most nem ez a feladat, amire ő meg kiabálni kezdett. Később arra is felhívta a figyelmét ugyanez a lány, hogy nem jó feladatot néz véletlenül, és akkor is kiabált, sőt káromkodott is. Minden tiszteletem a lányé, aki nem emelte fel a hangját, egyáltalán nem is szólt vissza - nekem ez nem sikerült volna. Az ilyen szituációk miatt vágom a centit. Még...

Vasárnap Nagyiéknál voltunk, mert Nagyi 1-jén volt 69 éves, és azóta még nem köszöntöttük fel (személyesen legalábbis). Jól éreztük magunkat, mármint anyu kivételével mindenki, mert ő viszont beteg volt. Vagy megfázott, vagy influenzás, de nem volt jól, úgyhogy viszonylag korán el is jöttünk, hogy tudjon aludni otthon. Hétfőn elvittük sétálni Lizát és Marcit. Összesen két órát barangoltunk a környéken, és Liza végig szépen tűrt, szépen jött (azért utána fájlalta a mellső lábát, de Marci előtt a világért sem vallotta volna ezt be), csak akkor sírt, amikor Tomi elment Marcival külön sétára, hogy kifáradjon a kutya, de akkor nagyon. Marcira egyébként morog, nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül legjobb barátok lesznek. Este aztán vásároltunk, kaptam többek között kirándulós ruházatot, aminek nagyon örülök, rám fért már. Hazaérés után nyomoztunk még kicsit a keresgélős játékban, aztán nagyon hirtelen véget ért a játék, és kezdődött egy új, ami az előző folytatása, és nagyon bosszantóan ...

Ezért aztán délután sétára invitáltam Lizát. Nagyon-nagyon szereti a napsütést, reggel is igyekezett napozni, de egyelőre sajnos csak kb. 10 percre és csak nagyon vékony sávban süt be hozzánk a nap, szóval nem nagyon sikerült ez neki. Három után indultunk el, amikor a körút egyik oldalán már teljes volt az árnyék, ezért a másik oldalon baktattunk. Liza nagyon örült, nagyon lelkesen caplatott, egészen gyorsan is haladt magához képest. Amikor kiértünk a Dunához, azonnal odahúzott a fűre, és megpróbált legelni, de ez nem nagyon sikerült, mert még nem nagyon van zöld fű, csak csoffadt, sárga izébizét láttunk. Aztán tovább haladtunk, ekkor ért az első kellemetlen meglepetés a parkkal kapcsolatban: a kikötő és környéke tele volt üvegszilánkkal, de nem akárhogy, olyan volt, mintha valaki egyenletes szilánkszőnyeget alakított volna ki. Ettől kicsit ideges lettem, mert rajtam ugyan nyilván cipő volt, Lizán viszont nem, és nagyon nem hiányzik, hogy megvágja a lábát, aztán sántikáljon hazáig, vag...