Hosszú hétvége
Vasárnap Nagyiéknál voltunk, mert Nagyi 1-jén volt 69 éves, és azóta még nem köszöntöttük fel (személyesen legalábbis). Jól éreztük magunkat, mármint anyu kivételével mindenki, mert ő viszont beteg volt. Vagy megfázott, vagy influenzás, de nem volt jól, úgyhogy viszonylag korán el is jöttünk, hogy tudjon aludni otthon.
Hétfőn elvittük sétálni Lizát és Marcit. Összesen két órát barangoltunk a környéken, és Liza végig szépen tűrt, szépen jött (azért utána fájlalta a mellső lábát, de Marci előtt a világért sem vallotta volna ezt be), csak akkor sírt, amikor Tomi elment Marcival külön sétára, hogy kifáradjon a kutya, de akkor nagyon. Marcira egyébként morog, nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül legjobb barátok lesznek.
Este aztán vásároltunk, kaptam többek között kirándulós ruházatot, aminek nagyon örülök, rám fért már. Hazaérés után nyomoztunk még kicsit a keresgélős játékban, aztán nagyon hirtelen véget ért a játék, és kezdődött egy új, ami az előző folytatása, és nagyon bosszantóan nehéz, és nem is értem, mi szükség van rá, miért nem lehetett inkább az alapjátékot normálisan lezárni.
Kedden, március 15-én 6-kor keltünk. Gondoltam is, hogy normális ember nemzeti ünnepen 10 előtt nem bújik elő a takaró alól, de mi nem vagyunk normálisak. 7-ig összecihelődtünk, megbeszéltük Lizával, hogy bármennyire is azt hiszi, nem jön velünk kirándulni, mert nem bírná a 20 km-t hegyen-völgyön át, amitől nagyon elszomorodott, ettől meg én is. Meg is ígértem neki, hogy találunk egy kb. 6 km-es, hegymászásmentes túraútvonalat, és elmegyünk vele is kirándulni egyet, mert nagyon szereti az erdőt.
Átmentünk Marciért, aki teljes menetfelszerelésben és egy szem Daedalonnal a gyomrában várta az indulást. Aki nem találkozott volna még ezzel a gyógyszerrel, annak mondom, hogy többek között (?) hányáscsillapító illetve –megelőző hatása van, Lizával mindig ezt etettük Hortobágyra menet, és szokott is neki segíteni. Meg nekünk, hogy ne kelljen kocsit takarítani. Hát, Marcit még ez a csodálatos gyógyszer sem akadályozta meg abban, hogy már Kelenföld előtt túlessen az első adag kipakoláson. Mivel okosan kitaláltam, hogy viszek zacskót, így zacskóba hányt, borzasztó boldog voltam ettől. Kelenföldön beszállt Blanka, Nóra és Roxy, ez utóbbi azonnal a nyakamba is mászott, valamint megérkezett Laci és Piros a saját kocsijukkal, így aztán haladtunk tovább a Kisvasút nyomában elnevezésű túra rajtja, nevezetesen Széchenyi-hegy felé. Marci az érkezésig még háromszor alkotott, mindháromszor zacskóba, nagyon büszke voltam mindkettőnkre, tényleg. Azt is megállapítottam, nagy macera ez a hányós kutya, és az lehetne egy hányós gyerek is, mert fogalmam nem volt, merre járunk, az ablakon egyszer sem néztem ki, csak a kutyát figyeltem végig, mikor kezd öklendezni, hogy az orra alá tolhassam a zacskót.
A rajtoláshoz kilométer hosszú sor állt, de azért egy negyed óra – húsz perc alatt csak elintéződött ez is, és végre lehetett indulni. Jó kis kirándulás volt, jó nagyot mentünk, és sajnos kicsit kicsúsztunk a végén a szintidőből, szerintem kb. negyed órával. Azért persze kaptunk ebédet, sőt szívószálas kis üdítőt is, amiért külön hálás vagyok, teljesen kitikkadtam addigra.
A kirándulás közben Roxy szaladgálhatott póráz nélkül, Marci nem, ezért Marci kicsit irigy volt. Aztán előtört belőle a lovag, és ha Roxyt két méterre megközelítette egy kutya, olyan őrjöngést csapott, hogy nem volt könnyű féken tartani. A legneccesebb helyzet egy dobermannal adódott, amelyik póráz nélkül kirándult, és kevésbé szimpatikus módon képzelte el a kutyákkal játszást, elég ijesztő volt a szituáció, de aztán megfogta a gazdája, mielőtt a három kutya összeverekedett volna. Roxy és Marci is jól bírták az iramot, de mindkettő elfáradt a végére.
Az ilyen túrákon (a párja augusztus 19-20-án van, Hűvösvölgyből indul és éjszaka kell menni) a nevezési díjban benne van egy jegy a kisvasútra, így lehet legkönnyebben visszajutni pl. a kocsihoz. Miután megebédeltünk, fel is szálltunk a kisvasútra, ami kb. fél óra alatt felvitt minket a hegyre. Végig Marcira koncentráltam itt is, készenlétben tartottam a zacskót, de itt egyszer sem lett rosszul. Ez azért fura, mert a kisvasút ezerszer jobban rázott, és jóval büdösebb is volt, mint a kocsi. Ezért aztán Tomi felvetette, hogy Marcinak nem is a gyomra gyenge, hanem esetleg kocsiból dobták ki, ezért fél a kocsitól, ezért hány. Lehet, hogy így van. Mindenesetre egész úton felfelé az elalvással küzdött a kutya, és alaposan szemmel tartott minket. (Gondolom, attól tartott, hogy eltűnünk valamerre arról a dugig teletömött kisvonatról, vagy nem tudom.) A kocsiban aztán az első klilométeren már érkezett is az első róka, aztán hazáig még kettő. Az utolsónál kicsit kiabáltam vele. Éppen öt percre voltunk a hazaérkezéstől, amikor is megmakacsolta magát, nem engedte, hogy elé tartsam a zacskót, és lehányta a lábamat, aminek én meg nem nagyon örültem. Hát, mindegy, azért hétből hat így is szép arány, és így csak egész kicsit kellett takarítani.
A következő túrát kb. két hét múlvára tervezzük, arra sem jön majd a mi kutyánk, mert az is hasonlóan hosszú lesz, viszont elvileg Marci megint Roxyval kirándulhat.
És most néhány kép.
Ezen a képen Blanka, Nóra és én vagyunk láthatóak, és Tomi is felfedezhető kicsit hátrébb. Kissé fényes lett a kép, de annyi baj legyen.
Ez itt a csapat egy része a túra kb. negyedénél (annyian voltak egyébként, mint az oroszok), éppen keresztezzük a síneket, és csodaszépen süt a nap, meg meleg is van:
Itt kutyázás van folyamatban az egyik állomáson, ami egyben ellenőrzőpont is volt (vagyis itt adtak pecsétet a lapunkra):
Nosztalgiavonat:
Tájkép kidőlt fával:
Csoportkép Laci és Roxy nélkül (előbbi fényképezett, utóbbi izgalmasabb elfoglaltságot talált):
Egy kis pihenés és ismerkedés:
Puppy love:
Kilátás:
Kisvonat (én Marcit tartom szemmel olyan görnyedt háttal, mint aki hét órát gyalogolt, Tomi valami mást):
Nagyon jó volt, csak ne kellett volna 6-kor kelni tegnap is meg ma is. És ne fájna a lábam :)
Hétfőn elvittük sétálni Lizát és Marcit. Összesen két órát barangoltunk a környéken, és Liza végig szépen tűrt, szépen jött (azért utána fájlalta a mellső lábát, de Marci előtt a világért sem vallotta volna ezt be), csak akkor sírt, amikor Tomi elment Marcival külön sétára, hogy kifáradjon a kutya, de akkor nagyon. Marcira egyébként morog, nem úgy tűnik, hogy belátható időn belül legjobb barátok lesznek.
Este aztán vásároltunk, kaptam többek között kirándulós ruházatot, aminek nagyon örülök, rám fért már. Hazaérés után nyomoztunk még kicsit a keresgélős játékban, aztán nagyon hirtelen véget ért a játék, és kezdődött egy új, ami az előző folytatása, és nagyon bosszantóan nehéz, és nem is értem, mi szükség van rá, miért nem lehetett inkább az alapjátékot normálisan lezárni.
Kedden, március 15-én 6-kor keltünk. Gondoltam is, hogy normális ember nemzeti ünnepen 10 előtt nem bújik elő a takaró alól, de mi nem vagyunk normálisak. 7-ig összecihelődtünk, megbeszéltük Lizával, hogy bármennyire is azt hiszi, nem jön velünk kirándulni, mert nem bírná a 20 km-t hegyen-völgyön át, amitől nagyon elszomorodott, ettől meg én is. Meg is ígértem neki, hogy találunk egy kb. 6 km-es, hegymászásmentes túraútvonalat, és elmegyünk vele is kirándulni egyet, mert nagyon szereti az erdőt.
Átmentünk Marciért, aki teljes menetfelszerelésben és egy szem Daedalonnal a gyomrában várta az indulást. Aki nem találkozott volna még ezzel a gyógyszerrel, annak mondom, hogy többek között (?) hányáscsillapító illetve –megelőző hatása van, Lizával mindig ezt etettük Hortobágyra menet, és szokott is neki segíteni. Meg nekünk, hogy ne kelljen kocsit takarítani. Hát, Marcit még ez a csodálatos gyógyszer sem akadályozta meg abban, hogy már Kelenföld előtt túlessen az első adag kipakoláson. Mivel okosan kitaláltam, hogy viszek zacskót, így zacskóba hányt, borzasztó boldog voltam ettől. Kelenföldön beszállt Blanka, Nóra és Roxy, ez utóbbi azonnal a nyakamba is mászott, valamint megérkezett Laci és Piros a saját kocsijukkal, így aztán haladtunk tovább a Kisvasút nyomában elnevezésű túra rajtja, nevezetesen Széchenyi-hegy felé. Marci az érkezésig még háromszor alkotott, mindháromszor zacskóba, nagyon büszke voltam mindkettőnkre, tényleg. Azt is megállapítottam, nagy macera ez a hányós kutya, és az lehetne egy hányós gyerek is, mert fogalmam nem volt, merre járunk, az ablakon egyszer sem néztem ki, csak a kutyát figyeltem végig, mikor kezd öklendezni, hogy az orra alá tolhassam a zacskót.
A rajtoláshoz kilométer hosszú sor állt, de azért egy negyed óra – húsz perc alatt csak elintéződött ez is, és végre lehetett indulni. Jó kis kirándulás volt, jó nagyot mentünk, és sajnos kicsit kicsúsztunk a végén a szintidőből, szerintem kb. negyed órával. Azért persze kaptunk ebédet, sőt szívószálas kis üdítőt is, amiért külön hálás vagyok, teljesen kitikkadtam addigra.
A kirándulás közben Roxy szaladgálhatott póráz nélkül, Marci nem, ezért Marci kicsit irigy volt. Aztán előtört belőle a lovag, és ha Roxyt két méterre megközelítette egy kutya, olyan őrjöngést csapott, hogy nem volt könnyű féken tartani. A legneccesebb helyzet egy dobermannal adódott, amelyik póráz nélkül kirándult, és kevésbé szimpatikus módon képzelte el a kutyákkal játszást, elég ijesztő volt a szituáció, de aztán megfogta a gazdája, mielőtt a három kutya összeverekedett volna. Roxy és Marci is jól bírták az iramot, de mindkettő elfáradt a végére.
Az ilyen túrákon (a párja augusztus 19-20-án van, Hűvösvölgyből indul és éjszaka kell menni) a nevezési díjban benne van egy jegy a kisvasútra, így lehet legkönnyebben visszajutni pl. a kocsihoz. Miután megebédeltünk, fel is szálltunk a kisvasútra, ami kb. fél óra alatt felvitt minket a hegyre. Végig Marcira koncentráltam itt is, készenlétben tartottam a zacskót, de itt egyszer sem lett rosszul. Ez azért fura, mert a kisvasút ezerszer jobban rázott, és jóval büdösebb is volt, mint a kocsi. Ezért aztán Tomi felvetette, hogy Marcinak nem is a gyomra gyenge, hanem esetleg kocsiból dobták ki, ezért fél a kocsitól, ezért hány. Lehet, hogy így van. Mindenesetre egész úton felfelé az elalvással küzdött a kutya, és alaposan szemmel tartott minket. (Gondolom, attól tartott, hogy eltűnünk valamerre arról a dugig teletömött kisvonatról, vagy nem tudom.) A kocsiban aztán az első klilométeren már érkezett is az első róka, aztán hazáig még kettő. Az utolsónál kicsit kiabáltam vele. Éppen öt percre voltunk a hazaérkezéstől, amikor is megmakacsolta magát, nem engedte, hogy elé tartsam a zacskót, és lehányta a lábamat, aminek én meg nem nagyon örültem. Hát, mindegy, azért hétből hat így is szép arány, és így csak egész kicsit kellett takarítani.
A következő túrát kb. két hét múlvára tervezzük, arra sem jön majd a mi kutyánk, mert az is hasonlóan hosszú lesz, viszont elvileg Marci megint Roxyval kirándulhat.
És most néhány kép.
Ezen a képen Blanka, Nóra és én vagyunk láthatóak, és Tomi is felfedezhető kicsit hátrébb. Kissé fényes lett a kép, de annyi baj legyen.
Ez itt a csapat egy része a túra kb. negyedénél (annyian voltak egyébként, mint az oroszok), éppen keresztezzük a síneket, és csodaszépen süt a nap, meg meleg is van:
Itt kutyázás van folyamatban az egyik állomáson, ami egyben ellenőrzőpont is volt (vagyis itt adtak pecsétet a lapunkra):
Nosztalgiavonat:
Tájkép kidőlt fával:
Csoportkép Laci és Roxy nélkül (előbbi fényképezett, utóbbi izgalmasabb elfoglaltságot talált):
Egy kis pihenés és ismerkedés:
Puppy love:
Kilátás:
Kisvonat (én Marcit tartom szemmel olyan görnyedt háttal, mint aki hét órát gyalogolt, Tomi valami mást):
Nagyon jó volt, csak ne kellett volna 6-kor kelni tegnap is meg ma is. És ne fájna a lábam :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése