Séta monszun idején
Ez a hatalmas eső teljesen meglepetésként ért, még esernyő sem volt nálam. Ettől függetlenül elmentem sétálni délben Marcival, mert úgy állapodtunk meg, hogy igyekszünk legalább napi egy sétát átvállalni Tomival. (Egyébként a helyzeten hatalmasat javított az az esőkabátszerű dolog, amit Éva nénitől kaptam kölcsön, mert így nem áztam bőrig, sőt azok a részeim, amik a kabát alá kerültek, egyáltalán nem lettek vizesek.)
Marci hatalmas mozgásigényű kutya, egyelőre kicsit neveletlen-rakoncátlan is, ezért lepett meg, amikor azt tapasztaltam, hogy nem húz, pedig szokott. Aztán rájöttem, hogy nyilvánvalóan izomláza van a keddi túrától. Azért sétáltunk egy órát, a Bakáts tér magasságában indultunk el a Duna-parton, elsétáltunk a Nemzeti Színházig, aztán hazamentünk.
Nagyon érdekes élmény volt szakadó esőben sétálni, mégpedig azért, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt sehol. Na jó, kivétel az a fiatal apuka, aki a kb. másfél éves, a homokozóban üldögélő kisfia mellett állt - ezt mondjuk nem is értettem, de ő dolguk, egy megfázás nem a világ végül is. Szóval rajtuk kívül senkivel nem találkoztunk egész úton. Mármint onnantól fogva, hogy leértünk a Dunához. Szépen baktattunk csendesen a parton.
Marci vadászott is, próbált fogni két darab varjút, két darab szarkát és egy kacsát (!), de 0% volt a találati aránya, a madaraknak jobbak voltak a reflexei. Amikor megláttam a kőkerítés tetején üldögélő kacsát, erősen gyanakodtam, hogy esetleg beleestem egy nyúlüregbe, és valami alternatív valóságba kerültem, de nem. Kicsit egyébként is borsódzott a hátam a parti sétányon tök egyedül, gondoltam is rá, hogy kutya nélkül eszembe nem jutna itt végigmenni ilyen körülmények között ebben a kellemes déli szürkületben. Az meg egyenesen hátborzongató volt, amikor a kutya megállt egy bokor mellett, pózba vágta magát, majd rárontott valamire, ami a bokorban volt. Kirángattam, és mondtam neki, köszönöm, nem szeretném megtudni, mi van ott, elég fura hangulata van a sétánynak enélkül is.
Hazafelé nagyon vicces élményben volt részem. Bandukoltunk szépen a kihalt Lónyay utcán, ahol van egy sífelszereléses bolt. Vagy kölcsönző. Ilyesmi. A lényeg, hogy a bolt előtt áll egy bábu teljes sífelszerelésben. Többnyire egy autó tetején dekkol, és minden alkalommal, mikor elmegyünk mellette kocsival, látom a perifériás látásommal, odakapom a fejem, hogy megnézzem, ki az a hülye, aki ebben a szerkóban felmászott a kocsi tetejére, és minden alkalommal megállapítom, amint meglátom, hogy ja, csak a bábu. Na tehát ez a bábu álldogált most kivételesen a bolt előtt. (Ha lesz nálam fényképezőgép holnap, és nem felejtem el, lefényképezem, aztán megmutatom.) Amikor kb. öt méterre voltunk tőle, Marci megtorpant. Először felvette a vadász pózt, aztán a járda szélére osont, majd megállt, mereven bámulta a síelőt, morgott rá, végül ugatni kezdte. Én nagyon nevettem, mondogattam neki, hogy az csak egy bábu, de a nevetést nem bírtam abbahagyni, mert belegondoltam, milyen szürreális élmény lehet ez a kutyának, kb. mintha egy marslakó álldogálna a járdán, hiszen sosem látott még ilyet. Sikerült rábeszélni, hogy elsétáljunk mellette (a járda szélén, természetesen), és amikor már biztonságos távolban voltunk, a kutya visszafordult. Nézte egy darabig a bábut, aztán odasettenkedett a háta mögé, és óvatosan végigszagolta. Amikor szaglálódás közben ráesett a hátára egy nagyobb csepp a háztetőről, még ugrott is egy kisebbet, úgy megijedt. El is határoztam, hogy legközelebb is megyünk a Lónyayba, nagyon érdekel, másodszor is előadja-e ugyanezt a műsort Marci. Nagyon édes volt :)
Hazaérve azonnal eldőlt a fűtőtest előtt, harapdálta kicsit a kezemet, bújt egy kicsit hozzám is, a gazdájához is, aztán hazajöttem, mert Lizának is jár a gazdi szabadideje.
Marci hatalmas mozgásigényű kutya, egyelőre kicsit neveletlen-rakoncátlan is, ezért lepett meg, amikor azt tapasztaltam, hogy nem húz, pedig szokott. Aztán rájöttem, hogy nyilvánvalóan izomláza van a keddi túrától. Azért sétáltunk egy órát, a Bakáts tér magasságában indultunk el a Duna-parton, elsétáltunk a Nemzeti Színházig, aztán hazamentünk.
Nagyon érdekes élmény volt szakadó esőben sétálni, mégpedig azért, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt sehol. Na jó, kivétel az a fiatal apuka, aki a kb. másfél éves, a homokozóban üldögélő kisfia mellett állt - ezt mondjuk nem is értettem, de ő dolguk, egy megfázás nem a világ végül is. Szóval rajtuk kívül senkivel nem találkoztunk egész úton. Mármint onnantól fogva, hogy leértünk a Dunához. Szépen baktattunk csendesen a parton.
Marci vadászott is, próbált fogni két darab varjút, két darab szarkát és egy kacsát (!), de 0% volt a találati aránya, a madaraknak jobbak voltak a reflexei. Amikor megláttam a kőkerítés tetején üldögélő kacsát, erősen gyanakodtam, hogy esetleg beleestem egy nyúlüregbe, és valami alternatív valóságba kerültem, de nem. Kicsit egyébként is borsódzott a hátam a parti sétányon tök egyedül, gondoltam is rá, hogy kutya nélkül eszembe nem jutna itt végigmenni ilyen körülmények között ebben a kellemes déli szürkületben. Az meg egyenesen hátborzongató volt, amikor a kutya megállt egy bokor mellett, pózba vágta magát, majd rárontott valamire, ami a bokorban volt. Kirángattam, és mondtam neki, köszönöm, nem szeretném megtudni, mi van ott, elég fura hangulata van a sétánynak enélkül is.
Hazafelé nagyon vicces élményben volt részem. Bandukoltunk szépen a kihalt Lónyay utcán, ahol van egy sífelszereléses bolt. Vagy kölcsönző. Ilyesmi. A lényeg, hogy a bolt előtt áll egy bábu teljes sífelszerelésben. Többnyire egy autó tetején dekkol, és minden alkalommal, mikor elmegyünk mellette kocsival, látom a perifériás látásommal, odakapom a fejem, hogy megnézzem, ki az a hülye, aki ebben a szerkóban felmászott a kocsi tetejére, és minden alkalommal megállapítom, amint meglátom, hogy ja, csak a bábu. Na tehát ez a bábu álldogált most kivételesen a bolt előtt. (Ha lesz nálam fényképezőgép holnap, és nem felejtem el, lefényképezem, aztán megmutatom.) Amikor kb. öt méterre voltunk tőle, Marci megtorpant. Először felvette a vadász pózt, aztán a járda szélére osont, majd megállt, mereven bámulta a síelőt, morgott rá, végül ugatni kezdte. Én nagyon nevettem, mondogattam neki, hogy az csak egy bábu, de a nevetést nem bírtam abbahagyni, mert belegondoltam, milyen szürreális élmény lehet ez a kutyának, kb. mintha egy marslakó álldogálna a járdán, hiszen sosem látott még ilyet. Sikerült rábeszélni, hogy elsétáljunk mellette (a járda szélén, természetesen), és amikor már biztonságos távolban voltunk, a kutya visszafordult. Nézte egy darabig a bábut, aztán odasettenkedett a háta mögé, és óvatosan végigszagolta. Amikor szaglálódás közben ráesett a hátára egy nagyobb csepp a háztetőről, még ugrott is egy kisebbet, úgy megijedt. El is határoztam, hogy legközelebb is megyünk a Lónyayba, nagyon érdekel, másodszor is előadja-e ugyanezt a műsort Marci. Nagyon édes volt :)
Hazaérve azonnal eldőlt a fűtőtest előtt, harapdálta kicsit a kezemet, bújt egy kicsit hozzám is, a gazdájához is, aztán hazajöttem, mert Lizának is jár a gazdi szabadideje.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése