Nap süt, kék az ég
Ezért aztán délután sétára invitáltam Lizát. Nagyon-nagyon szereti a napsütést, reggel is igyekezett napozni, de egyelőre sajnos csak kb. 10 percre és csak nagyon vékony sávban süt be hozzánk a nap, szóval nem nagyon sikerült ez neki. Három után indultunk el, amikor a körút egyik oldalán már teljes volt az árnyék, ezért a másik oldalon baktattunk. Liza nagyon örült, nagyon lelkesen caplatott, egészen gyorsan is haladt magához képest.
Amikor kiértünk a Dunához, azonnal odahúzott a fűre, és megpróbált legelni, de ez nem nagyon sikerült, mert még nem nagyon van zöld fű, csak csoffadt, sárga izébizét láttunk. Aztán tovább haladtunk, ekkor ért az első kellemetlen meglepetés a parkkal kapcsolatban: a kikötő és környéke tele volt üvegszilánkkal, de nem akárhogy, olyan volt, mintha valaki egyenletes szilánkszőnyeget alakított volna ki. Ettől kicsit ideges lettem, mert rajtam ugyan nyilván cipő volt, Lizán viszont nem, és nagyon nem hiányzik, hogy megvágja a lábát, aztán sántikáljon hazáig, vagy vihessem ölben, és esetleg még be is gyulladjon/gennyesedjen a lába, mint tavaly. (Vagy tavalyelőtt?) Szerencsére nem lett baj.
A következő kellemetlenség az volt, hogy mocskosak a padok. Nem emlékszem, hogy már tavaly nyáron is így éreztem volna, amikor legutóbb arra jártunk, de az biztos, hogy elég gáz most a helyzet. Vagy tíz percig bandukoltunk, mire találtam egy olyan padot, amire már hajlandó voltam leülni úgy, hogy magam alá terítettem Liza rongyát (amivel lefelé és felfelé visszük, hogy ne legyünk tetőtől talpig kutyaszőrösek). Az viszont gyorsan kiderült, hogy a könyvemet semmiképp nem kell elővenni: Lizának nem volt kedve üldögélve-fetrengve napozni. Vagy csak a kavicsra nem szeretett volna lefeküdni. Körbejárta a padot kétszer, aztán húzni kezdett elfelé. Én meg engedtem neki, végül is azért mentünk, hogy ő jól érezze magát, nekem úgy is jó, ha sétálgatunk.
Odajött hozzánk egy kiskutya, megszagolta Lizát, és Liza nem cirkuszolt, nem morgott, nem is állt fel a szőr a hátán, viszont ő is megszagolta a kiskutyát. Nem értem, mi ez a hatalmas változás, Liza eddig ki nem állhatta a többi kutyát, de azt hiszem, örülök a dolognak, így jóval békésebben tudunk sétálni.
Ezek után állapítottam meg, míg bejártuk majdnem az egész parkot, hogy iszonyú ellentmondásos a hely. Mondjuk a park egységesen gusztustalanul mocskos, rossz ránézni. (Térdig járunk a kutyaürülékben, számomra meg tényleg érthetetlen, miért hagyja ott valaki a kutyája produktumát, amikor zacskót összeszedés céljából százasával lehet venni mintegy 300 Ft-ért. Nem értem, kész.) Az viszont már elég érdekes, amikor egymás mellett fekszik a fűben a turbékoló gerlepár és a hajléktalan, majd ez utóbbi egyszer csak felpattan, odaszalad egy fához, és levizeli. (Ez milyen kulturálatlan dolog, sosem fogom megszokni.) Tőlük kicsit távolabb újabb hajléktalan ebédel, mellette vagy öt-hat ember taiji edzést tart (egy kutya meg ott áll tőlük egy méterre, és vadul ugatja őket, ez mondjuk vicces volt, szegény kutya nem értette, mi a fenét művelnek ezek). Néhány padon kártyáznak, más padokon újabb hajléktalanok alszanak, megint másokon szerelmespárok turbékolnak (és fényképezik magukat). Végül is lehet, hogy ez csak annyit jelent, jól megfér egymás mellett a sok különböző ember, az meg pozitív. Csak nagyon furcsa látvány volt.
Végül nem jártuk be a teljes parkot, a CET-ig már nem sétáltunk el. Én nagyon haza akartam jönni a Bakáts felé, mert nem éreztem jól magam a koszban, és érdekes módon Liza magától lefordult a park sétányáról a megfelelő helyen. Úgy tűnik, ő is úgy érezte, ideje hazatérni. A napos oldalt keresve hazasétáltunk, összesen kb. egy órát töltöttünk el ezzel a kis kirándulással. Liza most nem fáradt el, nem is sántikált, utóbb jöttem rá, hogy talán azért, mert most nem rohant, mint múlt vasárnap Marci mellett.
Jól éreztük magunkat, hétfőre tervezem a következő D-vitamin gyűjtést, ha addig el nem romlik az idő. Viszont vagy egy órával korábban fogunk indulni, amikor még nincs árnyék.
Amikor kiértünk a Dunához, azonnal odahúzott a fűre, és megpróbált legelni, de ez nem nagyon sikerült, mert még nem nagyon van zöld fű, csak csoffadt, sárga izébizét láttunk. Aztán tovább haladtunk, ekkor ért az első kellemetlen meglepetés a parkkal kapcsolatban: a kikötő és környéke tele volt üvegszilánkkal, de nem akárhogy, olyan volt, mintha valaki egyenletes szilánkszőnyeget alakított volna ki. Ettől kicsit ideges lettem, mert rajtam ugyan nyilván cipő volt, Lizán viszont nem, és nagyon nem hiányzik, hogy megvágja a lábát, aztán sántikáljon hazáig, vagy vihessem ölben, és esetleg még be is gyulladjon/gennyesedjen a lába, mint tavaly. (Vagy tavalyelőtt?) Szerencsére nem lett baj.
A következő kellemetlenség az volt, hogy mocskosak a padok. Nem emlékszem, hogy már tavaly nyáron is így éreztem volna, amikor legutóbb arra jártunk, de az biztos, hogy elég gáz most a helyzet. Vagy tíz percig bandukoltunk, mire találtam egy olyan padot, amire már hajlandó voltam leülni úgy, hogy magam alá terítettem Liza rongyát (amivel lefelé és felfelé visszük, hogy ne legyünk tetőtől talpig kutyaszőrösek). Az viszont gyorsan kiderült, hogy a könyvemet semmiképp nem kell elővenni: Lizának nem volt kedve üldögélve-fetrengve napozni. Vagy csak a kavicsra nem szeretett volna lefeküdni. Körbejárta a padot kétszer, aztán húzni kezdett elfelé. Én meg engedtem neki, végül is azért mentünk, hogy ő jól érezze magát, nekem úgy is jó, ha sétálgatunk.
Odajött hozzánk egy kiskutya, megszagolta Lizát, és Liza nem cirkuszolt, nem morgott, nem is állt fel a szőr a hátán, viszont ő is megszagolta a kiskutyát. Nem értem, mi ez a hatalmas változás, Liza eddig ki nem állhatta a többi kutyát, de azt hiszem, örülök a dolognak, így jóval békésebben tudunk sétálni.
Ezek után állapítottam meg, míg bejártuk majdnem az egész parkot, hogy iszonyú ellentmondásos a hely. Mondjuk a park egységesen gusztustalanul mocskos, rossz ránézni. (Térdig járunk a kutyaürülékben, számomra meg tényleg érthetetlen, miért hagyja ott valaki a kutyája produktumát, amikor zacskót összeszedés céljából százasával lehet venni mintegy 300 Ft-ért. Nem értem, kész.) Az viszont már elég érdekes, amikor egymás mellett fekszik a fűben a turbékoló gerlepár és a hajléktalan, majd ez utóbbi egyszer csak felpattan, odaszalad egy fához, és levizeli. (Ez milyen kulturálatlan dolog, sosem fogom megszokni.) Tőlük kicsit távolabb újabb hajléktalan ebédel, mellette vagy öt-hat ember taiji edzést tart (egy kutya meg ott áll tőlük egy méterre, és vadul ugatja őket, ez mondjuk vicces volt, szegény kutya nem értette, mi a fenét művelnek ezek). Néhány padon kártyáznak, más padokon újabb hajléktalanok alszanak, megint másokon szerelmespárok turbékolnak (és fényképezik magukat). Végül is lehet, hogy ez csak annyit jelent, jól megfér egymás mellett a sok különböző ember, az meg pozitív. Csak nagyon furcsa látvány volt.
Végül nem jártuk be a teljes parkot, a CET-ig már nem sétáltunk el. Én nagyon haza akartam jönni a Bakáts felé, mert nem éreztem jól magam a koszban, és érdekes módon Liza magától lefordult a park sétányáról a megfelelő helyen. Úgy tűnik, ő is úgy érezte, ideje hazatérni. A napos oldalt keresve hazasétáltunk, összesen kb. egy órát töltöttünk el ezzel a kis kirándulással. Liza most nem fáradt el, nem is sántikált, utóbb jöttem rá, hogy talán azért, mert most nem rohant, mint múlt vasárnap Marci mellett.
Jól éreztük magunkat, hétfőre tervezem a következő D-vitamin gyűjtést, ha addig el nem romlik az idő. Viszont vagy egy órával korábban fogunk indulni, amikor még nincs árnyék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése