Megint énekkar
Ének-zene tagozatos általános iskolába jártam negyedikes koromig, tagozatos voltam. Ez heti sok énekkel és két énekkarral járt, valamint utóbbinak köszönhetően rengeteg fellépéssel (karácsonyi koncert, az iskola évenként megrendezett, egész estés műsora, versenyek, stb.). Szerettem, csak egy szívfájdalmam volt: altos voltam. A szoprános lányok mindig olyan gőgösen mondták, hogy ők szopránosok, hogy én ebből hamar az egyetlen logikus következtetésre jutottam: a szoprán menő, a mezzo kicsit béna, az alt meg nagyon béna. (Kb. 8 éves voltam, ne nevessetek ki!) Ezért aztán Judit néni színe elé járultam, és megkérdeztem, nem lehetnék-e inkább szoprános. Mondta, hogy nem, mert altos hangom van. Akkor mezzós? Máig emlékszem az arcára, arra a döbbenetre, ami kiült rá, nyilván el nem tudta képzelni, mi ez a hülyeség. Végül is azt mondta, rendben, lehetek mezzós. Alt-mezzós. Ez bennem sokáig tüske maradt, egészen addig, amíg egyszer anyunak meg nem fogalmaztam ezt az érzést valahogy nem túl világosan, de ő mégis azt válaszolta, hogy egyik szólammal sincs semmi baj, mindegyik kell az énekkarnak. Onnantól már nem bántam annyira, hogy én csak egy altos vagyok.
Idén 30 éves a tagozat, ennek örömére a két énektanár úgy döntött, visszahívják a régi diákokat, akik a 30 év során valamikor tagozatosok voltak, hogy együtt tanuljanak be néhány dalt, amit aztán előadnak a karácsonyi koncerten. Én azonnal éreztem, hogy nekem ebben részt kell vennem, de mivel a próbák a salsa időpontjában vannak, csak néhány alkalommal tudok ott lenni. Az elsőt például kihagytam, de a másodikra elmentem. Már eleve nagyon furcsa érzés volt a régi iskolában lenni: minden sokkal kisebb, mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem, és ezen nem változtat, hogy az évek során többször megfordultam az épületben, ez az érzés nem tud elmúlni. És minden régi. És amikor elkezdődött a próba, feltört belőlem a régi próbák emléke, amit tudatosan nem sikerült felidéznem, és egészen meghatódtam, amikor konstatáltam, hogy ma is pont ugyanúgy megy a próba, mint akkoriban.
Öt dalt kell betanulnunk a két énektanár/karvezető irányítása alatt, és engem sokkolt, mennyire kiestem a gyakorlatból. 16 év azért nem kis idő, lássuk be, én meg pont ennyit töltöttem kórus nélkül, éneklés nélkül. (Most azt nem számolom bele, amikor itthon éneklem a számaimat a youtube-bal.) Mélyvíz ez nekem: kánon, több szólam, és nyilván nem az alt az, ami belemászik az ember fülébe, ha egyszer-kétszer meghallgatja a műveket, hanem a szoprán. A próba nagy része azzal telt számomra, hogy fogalmam sem volt, milyen dallamot kellene énekelnem, hol tartunk, és egyáltalán. Amikor Réka megjött, árnyalatnyit javult a helyzet. Egyrészt ő már múlt héten is ott volt, másrészt neki nem olyan régi emlék a kórus, mint nekem, jóval ügyesebb is nálam, és így tudott segíteni. Ettől függetlenül azonnal megállapítottam, hogy nem lesz elég két alkalomra elmenni, minimum három plusz a főpróba kell ahhoz, hogy ki merjek állni a koncerten, és akkor még itthon is szorgosan kell pötyögni a dallamokat valamelyik netes zongorán, hogy megjegyezzem a dallamokat, és ne zavarjon össze, amikor más szólam mást énekel. Mindenesetre vicces lehettem, ahogy ültem ott kétségbeesett fejjel, és időnként elmondtam Rékának, hogy úristen, meg hogy ez nagyon durva.
Ismét megerősödött bennem az érzés, hogy nekem nem kell közoktatásban dolgoznom. Elszoktam ettől. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ha valaki odamegy az énekkari próbára, ami egyébként senki számára sem kötelező, akkor hogy tudja végigszövegelni a másfél órát, miért kell, hogy legalább negyed óra arra menjen el, hogy az éppen vezényelő tanár megpróbálja elérni, hogy ugyan, fogja már be a száját a kedves résztvevő. Persze, mindenhol van alapzaj, ez ezzel jár, de hogy párhuzamosan dumáljanak a karvezetővel, ráadásul kicsit hangosabban, mint ő, hát... Ők mondjuk még "kicsik", tinik, szóval életkori sajátosság is ez, de akkor is nagyon zavart.
Most reménykedem benne, hogy menni fog ez nekem. Még tegnap este mind az öt dalt megkerestem a youtube-on, többször meghallgattam őket, de nyilván csak a szopránt hallom ki mindegyikből, viszont a netes zongorán pötyörészés valamennyit segített. Lehet, hogy megkérdezem Rékát, bokros teendői közepette (nem irónia, tényleg bokros teendői vannak) össze tudna-e ülni velem mondjuk heti egy órára, hátha akkor gyorsabban tanulnék.
Milyen szép lesz a karácsonyi koncert! Hogy meg fogok hatódni!
Idén 30 éves a tagozat, ennek örömére a két énektanár úgy döntött, visszahívják a régi diákokat, akik a 30 év során valamikor tagozatosok voltak, hogy együtt tanuljanak be néhány dalt, amit aztán előadnak a karácsonyi koncerten. Én azonnal éreztem, hogy nekem ebben részt kell vennem, de mivel a próbák a salsa időpontjában vannak, csak néhány alkalommal tudok ott lenni. Az elsőt például kihagytam, de a másodikra elmentem. Már eleve nagyon furcsa érzés volt a régi iskolában lenni: minden sokkal kisebb, mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem, és ezen nem változtat, hogy az évek során többször megfordultam az épületben, ez az érzés nem tud elmúlni. És minden régi. És amikor elkezdődött a próba, feltört belőlem a régi próbák emléke, amit tudatosan nem sikerült felidéznem, és egészen meghatódtam, amikor konstatáltam, hogy ma is pont ugyanúgy megy a próba, mint akkoriban.
Öt dalt kell betanulnunk a két énektanár/karvezető irányítása alatt, és engem sokkolt, mennyire kiestem a gyakorlatból. 16 év azért nem kis idő, lássuk be, én meg pont ennyit töltöttem kórus nélkül, éneklés nélkül. (Most azt nem számolom bele, amikor itthon éneklem a számaimat a youtube-bal.) Mélyvíz ez nekem: kánon, több szólam, és nyilván nem az alt az, ami belemászik az ember fülébe, ha egyszer-kétszer meghallgatja a műveket, hanem a szoprán. A próba nagy része azzal telt számomra, hogy fogalmam sem volt, milyen dallamot kellene énekelnem, hol tartunk, és egyáltalán. Amikor Réka megjött, árnyalatnyit javult a helyzet. Egyrészt ő már múlt héten is ott volt, másrészt neki nem olyan régi emlék a kórus, mint nekem, jóval ügyesebb is nálam, és így tudott segíteni. Ettől függetlenül azonnal megállapítottam, hogy nem lesz elég két alkalomra elmenni, minimum három plusz a főpróba kell ahhoz, hogy ki merjek állni a koncerten, és akkor még itthon is szorgosan kell pötyögni a dallamokat valamelyik netes zongorán, hogy megjegyezzem a dallamokat, és ne zavarjon össze, amikor más szólam mást énekel. Mindenesetre vicces lehettem, ahogy ültem ott kétségbeesett fejjel, és időnként elmondtam Rékának, hogy úristen, meg hogy ez nagyon durva.
Ismét megerősödött bennem az érzés, hogy nekem nem kell közoktatásban dolgoznom. Elszoktam ettől. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ha valaki odamegy az énekkari próbára, ami egyébként senki számára sem kötelező, akkor hogy tudja végigszövegelni a másfél órát, miért kell, hogy legalább negyed óra arra menjen el, hogy az éppen vezényelő tanár megpróbálja elérni, hogy ugyan, fogja már be a száját a kedves résztvevő. Persze, mindenhol van alapzaj, ez ezzel jár, de hogy párhuzamosan dumáljanak a karvezetővel, ráadásul kicsit hangosabban, mint ő, hát... Ők mondjuk még "kicsik", tinik, szóval életkori sajátosság is ez, de akkor is nagyon zavart.
Most reménykedem benne, hogy menni fog ez nekem. Még tegnap este mind az öt dalt megkerestem a youtube-on, többször meghallgattam őket, de nyilván csak a szopránt hallom ki mindegyikből, viszont a netes zongorán pötyörészés valamennyit segített. Lehet, hogy megkérdezem Rékát, bokros teendői közepette (nem irónia, tényleg bokros teendői vannak) össze tudna-e ülni velem mondjuk heti egy órára, hátha akkor gyorsabban tanulnék.
Milyen szép lesz a karácsonyi koncert! Hogy meg fogok hatódni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése