Bécs nehéz

A feladáson gondolkodom. Tényleg teljesen kilátástalannak érzem a helyzetemet, és nagyon fogy a pénzem. Persze, most volt munkám két és fél hétig, kellene is, hogy kapjak kb. 630 eurót november 10. környékén, de azt nem lehet tudni, meg fogom-e kapni, lehet, hogy kiszúrnak velem, és nem kapok egy buznyákot sem. (Ebben az esetben persze nem fogom hagyni magam.) A tudásom, a végzettségem, a szorgalmam meg a kitartásom Ausztriában erre elég, hogy egy sportfogadási iroda kasszájában üljek, szaros vécét pucoljak, csikket szedegessek, és tűrjem, hogy iskolázatlan, játékfüggő emberek úgy beszéljenek velem, mint egy utolsó senkivel. Vidám. Ja, nem. Biztos nem véletlenül vagyok a végletekig elkeseredve. Két állást találtam eddig, ami tényleg nekem való lett volna, mindkettőnél voltam első körös interjún, aztán azóta se kép, se hang, illetve az egyik hely múlt hét közepén még kért egy angol nyelvű önéletrajzot, aztán azóta is mélyen hallgat. Ezen a helyen 3 hete voltam interjún, a másikon 2 hete. Angolt nem taníthatok, csak ha megcsinálom azt a nyomorult CELTA-t, amire egyre kisebb eséllyel lesz pénzem, és ha megcsinálom, akkor is csak vállalkozó lehetek itt, tehát úgy látszik, sosem fogom megtapasztalni, milyen az, amikor van hétvégém, amikor azt csinálok, amit csak akarok, van évi 24 nap szabadságom, elmehetek betegállományba úgy, hogy közben azért kapok pénzt, és van 13. meg 14. havi fizetés. Az a legdepresszívebb az egész helyzetben, hogy ha hazamegyek, ott még sokkal rosszabb lesz, csak éppen feltehetőleg lesz munkám. Meg ha nem lesz, a fordításból azért otthon szűkösen ki lehet jönni. Nagyon-nagyon nem akarok hazamenni, és mégis ez lesz. Még egy hónapot adok ennek a történetnek (amennyiben 10-én megkapom a nekem járó fizetést), és ha november 28-án még mindig semmi, akkor két és fél hónapot próbálkoztam, és a 10 éves osztálytalálkozóra már budapesti lakosként megyek. Rettenetesen csalódott vagyok.

Nagyon fáj az is, hogy egyedül vagyok. Legalább egyedül ne lennék, minden sokkal könnyebb lenne. De egyedül vagyok. Élőben még soha egyetlen kapcsolatot sem bírtam elkezdeni, mert hozzám valahogy sosem jön oda senki sehol, semmilyen környezetben, illetve egyszer már olyan is volt, aztán láttuk, az hogyan végződött. A társkeresőn meg válogathatok a nem túl intelligens, írni alig tudó (kesztem, költösztem, tavaj) meg a szüleim korabeli (50-59 éves) jelentkezők között. Aki velem egykorú, és értelmesnek is tűnik, azt nem érdeklem. Ha eleinte úgy is tűnik, mintha érdekelném, akkor később derül ki, hogy á, ugyan. Kicsit aggaszt az is, hogy ha az értelmiségi, okos, tanult pasik akkora görények, mint amekkorának egyes példányaik tűnnek, akkor vajon milyen remény maradt még számomra.

Ha lenne Mars-expedíció, simán bevállalnám. Nem akarok ezen a bolygón élni. Nagyon szeretném szeretni Bécset, de nem akarja hagyni magát. Az élettől elmegy a kedvem, komolyan.

Azért a bőgés szüneteiben persze keresek állást (illetve ezt néha bőgés közben is), főzök kaját, bár semmi kedvem enni (pedig mennyire szeretem a paprikás csirkét, és tök finom is lett), meg beszerzem a szombati Halloween-ünnep kellékeit, vagyis a tökös-csokis süti hozzávalóit és a tököt, amiből majd lámpást faragok. (A tök is kicseszett drága errefelé. Amúgy.) Nagyon várom a szombatot, akkor biztos egy kicsit jobb lesz a kedvem. Meg az is biztos segít, hogy mindjárt elkezdem az új könyv fordítását, és fordítani szeretek.