Magánöröm

Nem tudom, hol találtam ilyen férjet. Tudja, hogy nem szeretem a vallásos dolgokat, és egy darabig úgy gondoltam, a családja kedvéért majd részt veszek bennük*, de aztán nem éreztem jól magam, amikor így tettem. Most esküvőn voltunk, ahol a násznép csak a templomi esküvőre volt hivatalos, a polgárira nem. Tomi első szava az volt, amikor ez kiderült, hogy akkor én a szertartás idejére maradjak otthon náluk, és a buli előtt értem jön. De mondtam, hogy azért ha meghívnak az esküvőjükre, bunkóság nem elmenni. Ha mindkettőre hívtak volna, az más, de így, hogy csak a templomira... Tomi eléggé csóválta a fejét, hogy elmentem, és hiába ajánlgatta, nem maradtam kint a kocsiban, mert nyilván nekik ez az esküvőjük esküvő része, és nem illett volna úgy odamenni a vacsorára, hogy a templomban nem voltam. (Utóbb kiderült, hogy ezt a násznép kb. fele nem így gondolta, de hát én meg igen.) Szóval bementünk, de az oldalajtó mellé ültünk, hogy ki tudjak menni, ha úgy alakul. Én sejtettem, hogy nem fogok kimenni, mert most bajom nem lesz tőle, csak nem szeretem, aztán annyi. Viszont amikor kiderült, hogy ráadsául misével egybekötött a szertartás, Tomi a mise elején konkrétan kiküldött a templomból. Ő úgy van vele, hogy a mi esküvőnkön pont eléggé kivettem a részem a család vallásosságából, ennél jobban már nem kell, meg azt is gondolja, hogy egyébként nem ártana megtanulnom jobban kiállni magamért, és egyszerűen nem csinálni azt, ami nekem nem jó, akkor sem, ha ez önzésnek tűnik.

Na, hát szóval én eléggé örülök, hogy olyan férjem van, aki megérti és elfogadja, hogy minél jobban szeretnék kimaradni a vallásos dolgokból, és simán kiáll értem helyettem is. (Amúgy ő sem hívő, de mivel őt annak nevelték, neki nem kellemetlenek ezek a dolgok.)


*Arról sosem volt szó, hogy megtérek, és innentől hívőként élem az életemet, szándékomban állt megtartani hithű ateizmusomat, csak arra gondoltam, családi eseményeken én is elmegyek a templomba. (Ebben a családban bőven akad ilyen esemény.)