Konferencia, 2. nap

Reggel 7-es kelés után bepakoltam gyorsan, aztán lementem reggelizni. Egy nagyon kevéske gabonapelyhet sikerült bevinnem tejjel, de legalább nem üres gyomorral vágtam neki a napnak. A hölgy megint mondta, hogy baj lesz abból, ha egy nappal előbb kijelentkezem, de megint elmagyaráztam neki, hogy nem velük van bajom, sőt nagyon jól érzem magam náluk, és simán el tudom képzelni, hogy ha jönnék még Slavonski Brodba, visszajönnék hozzájuk, de értse meg, hogy nem merem bevállalni visszafelé az egy órás vonatkésést, mert akkor lekésem a pesti vonatomat, és Horvátországban ragadok, pedig nekem vasárnap muszáj otthon lennem, mert programom van. Megértette, bár továbbra sem örült. Azért kijelentkeztem, aztán hívott nekem taxit, és még egyszer elmondtam neki, hogy tényleg nem velük van a bajom, megmondanám, ha nem tetszett volna valami, nagyon jó volt a szoba, a fürdőszoba és a reggeli is, és ők is nagyon kedvesek, és a booking.comnak is meg fogom írni, hogy nem elégedetlenség okán jöttem el egy nappal előbb. Akkor megnyugodott. Olyannyira, hogy amikor beszálltam a taxiba, még megkérdezte, van-e elég kunám, és megvárta, míg kifordul az utcából a kocsi, és integetett is. Ha a linkre kattintotok, tudtok nézegetni még képeket a panzióról, és az egyik képen a hölgy is látható azzal az úrral, aki fogadott szerda éjszaka.

A taxist megkértem, hogy először a buszpályaudvarra vigyen, és ott várjon meg, csak öt-tíz percet leszek bent. Így is tett, én meg gyorsan vettem jegyet a 20:50-es zágrábi buszra, ami a kiírás szerint este 11-kor van a célban, majd beadtam a csomagmegőrzőbe a bőröndömet, hogy nap közben csak a táskát meg a laptopot hurcolásszam. A taxis nagyon elégedett is volt velem, mert kb. öt perc alatt valóban letudtam az egész kört. Egyébként mindegyik taxis nagyon kedves és rendes volt, akinek a kocsijában a két nap alatt ültem, ráadásul itt nem vadtaxizás van, hanem kívülről rá van pingálva a kocsira, hogy mennyibe kerül 5 km (az egyik társaságnál 20 kuna, a másiknál 30, ez 800 ill. 1200 Ft), és akkor az tényleg annyiba kerül, nincs handabandázás meg a turista átverése. Végtelenül kulturált és szimpatikus.

A nap egy plenáris előadással indult, amit a német professzor, Bettina Kümmeling-Meibauer tartott A modern művészet és a gyermekkor címmel. Nagyon érdekes volt, főként az illusztrációk és a képeskönyvek fejlődésével foglalkozott. Utóbb mondták néhányan a horvát résztvevők közül, hogy nem értették, amit mondott, mert rossz az angol kiejtése, amin én mosolyogtam. Tökéletes nyelvtannal, nagyon választékosan beszélt, de teljesen német kiejtéssel és hanglejtéssel. Ezt azok a horvátok, akik csak angolul tudnak, nyilván nem tudták követni, nekem viszont jó volt, mert én tudok németül is, ezért én kb. minden szót értettem.

A plenáris előadás után Bettina (mindenki mindenkivel tegeződött, így én is vele) volt az üléselnöke az angol szekciónak, én pedig az első előadó. Volt vagy tíz-tizenöt fős közönségem, de sikert arattam, és terjedt is az előadásom híre, mert délután olyan is odajött érdeklődni a témáról, aki amúgy a másik szekcióban volt reggel. Az volt a legjobb, hogy kaptam hozzászólásokat és kérdéseket. Érdekes, mert mindig ettől félek legjobban, nehogy valaki kérdezzen valamit, de tök hasznos dolgokat mondtak, bele is fogom írni őket a cikkbe, amit majd beletesznek a konferencia lapjába. Nagyon nagy ötlet volt elvinni magammal a két könyvet, amiről beszéltem, és körbeadni, egyszerűen imádták. Többen odajöttek hozzám, hogy vegyem már meg és postázzam el nekik, mert ez nekik egyszerűen kell. Mármint a Dikics. Sajnálkoztak, hogy a Csilicsali nem jelent meg horvátul, mert eléggé felkeltettem az érdeklődésüket a történet iránt. Ráadásul többen mondták, hogy bár szokatlan nekik a Reich Károly teremtette képi világ, de kiemelkedően jók a rajzok a többi nyelvű változathoz képest. Szóval a könyveknek is sikere volt.

A délelőtt második felében megint csak nem értettem az előadásokat, és a szünetben Sanja kissé elgyötört arccal mondta, hogy ő rettentő frusztrált, amiért nincs tolmácsom, és amiért nem tudott nekem olyan megoldást találni, amivel maradhatnék szombat reggelig. Megnyugtattam, hogy én őszintén jól érzem magam így is, hogy nagyon sok mindent nem értek, mert tök szívesen hallgatom a horvát nyelvet, az már önmagában is érdekes, és ahol van ppt, ott meg elég jól tudom követni, miről van szó. Azt nem mondtam neki, hogy egy teljes szekció volt csupa nekem való témákkal: Dikics a színházban, hangjátékban, rajzfilmben, képregényben, és az egészből egy árva szót sem tudtam felfogni, mert végig horvátul volt az egész, és ezt nagyon-nagyon sajnáltam. Nem éreztem szükségét, hogy még rosszabbul érezze magát, egy csomószor elmondta, hogy nagyon szégyelli magát, és ne haragudjak. Nem is akarta elfogadni a csokit (Ein kleines Dankeschön feliratú Milka), mondván, nem is tudott segíteni semmiben, de meggyőztem róla, hogy igenis nagyon sokat segített már a konferencia előtti e-mailezés során is, és nagyon jólesik, hogy itt a konferencián is ennyit törődik velem. Ráadásul a barátnője, Ana megsúgta, hogy a csütörtök estét a net előtt töltötték, hogy találjanak nekem lehetőséget a szombati elutazásra. Nyilván lett volna más dolguk, szóval ez külön jólesett.

Az ebédszünet elején elmentünk a városba sétálni, és megnéztük azt az irattárat, amelyik az írónő kéziratait, iskolai bizonyítványait, a családja levelezését, több ezer levelet őrzi. Borsódzott a hátam a gyönyörűségtől, amikor engedték, hogy lapozgassuk a Dikics kéziratát, egyszerűen döbbenetes élmény volt. Nagy kár, hogy a margóra írt írói megjegyzéseket nem tudtam elolvasni, mivel nyilván horvátul voltak. A séta elején egyébként Sanja barátnője, Ana vett a szárnyai alá, és onnantól kezdve tolmácsolt nekem. Igazából egy másik nővel összedolgozva segítettek, időnként egymás szavába vágva mondták angolul, ami elhangzott horvátul, elég vicces élmény volt, és nagyon jólesett. A séta végén, a szünet felénél kértek, hogy menjek el velük ebédelni, úgyhogy elmentem, bár szóltam nekik, hogy nem fogok tudni enni, mert utoljára múlt pénteken voltam éhes, és azóta főleg azért eszem, mert tudom, hogy muszáj. Végül is egy nagyon kedves (és olcsó) kis étteremben rábeszéltek egy zöldséglevesre, ami nem volt 500 Ft átszámolva, viszont ennek ellenére azért előnyére vált volna, ha nem mirelit zöldségből csinálják, de igazából ez a legkevesebb, a lényeg a finom, meleg lé volt.

A Dikics kéziratának első oldala az írónő megjegyzéseivel.

Az írónő egyik iskolai bizonyítványa

Ebéd közben nagyon jót beszélgettünk. Elővettük a két könyvet, amit egész nap hurcoltam magammal, az egyik nő, aki velünk volt, annyira elájult Reich Károly Dikics-rajzaitól, hogy mintegy negyed óra keretében a könyv összes képét lefényképezte magának. Aznap többen is kérdezték már, ismerem-e egy bizonyos magyar nő tanulmányát, amit a szocializmus alatti cenzúráról írt (nem ismerem, de megpróbálom majd kideríteni, miről van szó), és kérdezték, tényleg cenzúrázták-e a gyerekkönyveket, és ha igen, főleg mit. Ez ugye fogós kérdés nekem, de szerencsére rögtön beugrott a Kököjszi és Bobojsza, amiből kivették a vallási és Istennel kapcsolatos dolgokat, és mondtam, hogy például ezeket a dolgokat nem szerette a cenzúra akkoriban. Sanjának azonnal felcsillant a szeme, és kérte, hogy keressem meg az egyik jelenetet a könyvben, és nézzem meg neki, hogy a jelenetben keresztet vet-e Dikics. És megnéztem, és nem vet keresztet. Annyira izgalmas volt ez az egész beszélgetés, sajnáltam, hogy vissza kellett menni a konferenciára, és abba kellett hagyni. Egyébként az éttermet nem találták meg elsőre a lányok, vagy fél órát kóvályogtunk, így a délutáni első szekcióról késtünk 45 percet. Őszintén szólva nem bántam, úgysem értettem volna belőle semmit, és úgy voltam vele, hogy ha a szervező nem izgul a késés miatt, akkor én minek izguljak. Nagyon jó kis ebédszünet volt, igazán.

A kávészünetekben egyébként volt büfé aprósütivel, szendviccsel, üdítővel. Egy helyi lány felvilágosított róla, hogy ezek nem ám akármilyen sütikék, hanem olyanok, amilyeneket Ivana idejében ettek az emberek. Nagyon felvillanyozott, hogy ez mennyire jó ötlet, és utána már más szemmel néztem a sütikre :)

A konferencia zárása után testületileg kivonultunk a Száva partjára, Ivana háza elé, és megnéztük a műsort. Főleg népdaléneklés volt, aztán némi tánc, és két Ivana is mászkált a tömegben, egy fiatalabb és egy idősebb kiadás. Nagyon szép volt az egész, és nagyon tetszett a zene. Itt fényképeztem is.

A színpad az első kórussal

A fiatal Ivana

A második kórus

Ivanával fényképezkedni is lehetett. Igen, ekkor már eléggé szétcsúsztam, kissé vállalhatatlanul is nézek ki, de Ivana miatt azért is kikerül-

A közönség soraiban egy nagypapa az unokájával. Talán a nosztalgia is meg a zene is közrejátszott abban, hogy nagyon mélyen megérintett ez a pillanat, ezért is fotóztam le őket titokban.

A program végén már eléggé vártam, mikor megyünk végre az ünnepi vacsorára, amit 7-re hirdettek meg. Nos, 7-kor közölte Sanja, hogy majd fél 8-kor indulunk el az erődhöz a vacsorára, tehát kb. 3/4 8-kor kezdődik a vacsora, hogy legyen idő átöltözni. Ez volt az első olyan dolog, amin berágtam, de szerencsére már elég fáradt voltam hozzá, hogy ez ne üljön ki az arcomra. A délelőtti horvát lánytól, akitől a sütis infót kaptam, megtudtam ugyanis azt is, hogy a vacsorán is csupa-csupa korabeli horvát ételt szolgálnak majd fel, és nagyon készültem rá, hogy ezeket megkóstoljam, akár kívánja a gyomrom, akár nem. Ráadásul egész nap azt kérdezgette mindenki, hogy akkor hazamegyek-e még pénteken, mindenkinek elmeséltem az egész sztorit azzal bezárólag, hogy szerencsére negyed 9-ig ott tudok maradni a vacsorán. A szervező is ezek között az emberek között volt. Ezek után úgy éreztem, lehettek volna tekintettel rám, és hagyhatták volna az eredeti időpontban a vacsorát. Ana nagyon rosszul érezte magát attól, hogy végül a kirándulás mellett még a vacsorát is bukom, szólt is Sanjának, hogy ez így nem lesz jó, de Sanja addigra már elég fáradt és ettől rezignált volt hozzá, hogy ne nagyon tudjon reagálni semmit. (Két napja őt nyaggatta mindenki minden hasfájásával, egy percet sem pihent.) Végül is elköszöntem attól az öt-hat embertől, akivel szorosabb kapcsolat alakult ki, akikkel sokat beszélgettem, mindenki mondta, hogy levelezzünk, Sanja és Ana kérték, hogy ha megérkezem Budapestre, mindenképpen értesítsem őket valahogy. (Meg is tettem, írtam Sanjának e-mailt.)

A pályaudvar felé vettem némi péksütit (isteni péksütiik vannak, szerintem nem is tudják, mekkora mázlisták) meg egy Juicy márkájú narancslét, amit nagyon megszerettem nyáron. Nos, még mindig nagyon finom.

Végül fél 8 után hét perccel értem a buszpályaudvarra. Akkor lettem csak igazán ideges. Ugyanis azt láttam, hogy hét perce ment el egy busz Zágrábba, amivel emberi időben odaérhettem volna. Így meg üldögéltem egy órát, és tettem a semmit, illetve magamban füstölögtem. Szerencsére a busz időben érkezett, időben is indult, és kb. öt perccel késéssel rendben megérkezett a célba. Egy dolog bosszantott: a sofőr azonnal elvette a bőröndömet, ahogy meglátott, betette a csomagtartóba, majd közölte, hogy 8 kuna. Ezt nem éreztem fairnek, mert nem kérdezte, akarom-e pénzért a csomagtartóban utaztatni a csomagomat, vagy jó nekem, ha mellettem zötykölődik. És jó lett volna. Ráadásul a helyiektől nem vette el a bőröndöket, mint később észrevettem. Mindegy, úgy döntöttem, azon nem fogok puffogni, hogy lehúztak 320 Ft-ra, na bumm, túléltem, ráadásul ettől eltekintve nagyon kedves volt a sofőr, és jól beszélt angolul.

Zágrábról nem volt térképem (de, csak a bőrönd legalján), csak azt nyomtattam ki, hogyan lehet a busztól eljutni a vonathoz, úgyhogy ez alapján próbáltam meg tájékozódni. Nagyon jó is voltam, amíg ki nem lyukadtam az első olyan kereszteződésnél, ahol ki volt írva a két egymást keresztező utca neve, amikor is kiderült, hogy tök ellenkező irányba baktatok tíz hosszú perce, mint kéne. Akkor megkérdeztem két random biciklis fiút, merre jutok a vonathoz, mire visszaküldtek azon az utcán, amin jöttem, hogy az a legrövidebb út. Ekkor már úgy fél 12 magasságában jártunk, és ez az utca egy kihalt, végtelenül kevéssé bizalomgerjesztő hely. Két gondolat motoszkált bennem: 1. ha most nem történik velem valami, akkor nagyon meg leszek lepve, 2. anyunak égnek állna a haja, ha most látná, amint egy vadidegen városban késő éjjel tök egyedül egy ennyire elhagyatott helyen sétálgatok három nagy csomaggal, hogy még futni se tudjak, ha valami van. Igazából azzal biztattam magam, hogy még első nap, amikor megvettem Slavonski Brodba a vonatjegyet, megkérdeztem a pénztárost, biztonságos-e ilyen későn egyedül utaznom, amire nevetve válaszolta, hogy persze, sőt még Zágrábban is sétálhatnék, mert nagyon jó a közbiztonság. Nos, igazat mondott. Csak egy-két ember jött szembe azon az utcán, azok mind férfiak voltak, de fel sem merült bennük, hogy bántsanak. Aztán hamar kiértem a pályaudvar utcájára, ami olyan forgalmas, mint nálunk a Nagykörút, úgyhogy onnantól még csak nem is féltem. Amúgy ott rontottam el, hogy a térkép a buszpályaudvar bejáratát jelölte, én meg hátul jöttem ki, innentől pedig megfordult az irány a térképhez képest, csak én ugye nem tudtam, hogy nem a bejáratnál vagyok, mert olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen nem tűnt fel.

Végül majdnem éjfél volt, mire megérkeztem a Palmers Lodge hostelbe. Egy végtelenül kedves, angolul tökéletesen beszélő fiú fogadott, aki még a bőröndömet is kivette a kezemből, és ő cipelte be a Boskovic szobába, amiről kép is van a fenti linken. (Én az ajtótól balra lévő ágy emeletén aludtam.) A nyolc fős szobában elszállásolt hat lány, akik mellé hetediknek érkeztem, már villanyoltás után volt, és a többség már aludt. Az egyik lány éjjeli lámpájának fényénél előszedegettem a fürdéshez és alváshoz szükséges holmimat, majd elmentem először a közös helyiségbe e-mailt nézni, aztán a fürdőszobába. Nagyon kulturált volt az egész, én valami egészen másra számítottam, sokkal rosszabbra. Minden ágyhoz tartozott egy ágyneműtartó box, amibe be lehetett pakolni a táskákat, és még zárható is volt. Mondjuk nem tudtam bezárni, mert hasonló állapotban voltam, mint az érkezésem napján, amikor a panzióban nem tűnt fel, hogy a kulcscsomón két kulcs van, és nem értettem, miért nem jó a kulcsom a zárba, és majdnem lementem a recepcióra, hogy nem jó a kulcsom, amikor feltűnt, hogy ja, ez amúgy két kulcs. Csak most a kapott lakatot nem bírtam kinyitni az istennek se, de hamar elhatároztam, hogy nem szenvedek ezzel, mások sem zárták be a boxot, remélem a legjobbakat, hátha nem tűnik el semmi. Mire lezuhanyoztam és átvedlettem alváshoz, már minden szobatársam aludt. Töksötétben másztam fel az emeletes ágy emeletére, eldőltem, mint egy zsák, és azt hittem, aludni fogok. De nem. A ház előtt megy a villamos, és amikor elhalad, az nagyon durván hangos, ráadásul remeg bele az egész épület. Kicsit megijedtem, hogy nem fogok tudni aludni egész reggelig, de meggyőztem magam, hogy a csukott szemmel pihenés is több, mint a semmi, és ebben megnyugodva végül elaludtam. Hajnali 2 körül egyszer felriadtam, amikor valaki beleordított a fülembe, de aztán kiderült, hogy igazából a ház előtt haladt el néhány hangosan beszélgető fiatal, csak nyitva volt az ablak.

Ezúton gratulálok annak, aki eljutott a bejegyzés végéig :)