Nehéz
időszakban vagyunk. 10 hónap a tanév, nem telt el másfél sem, de én már a végét járom.
Különleges iskolát választottunk Flórának (tehát nem speciálisat, de többet nem mondhatok, mert annyi erővel majdnem ki is írhatnám, melyikről van szó). Sokan tesznek így, a város minden pontjáról járnak ide gyerekek. Pár éve van ez az iskola, az elejétől fogva volt iskolabusz a messzebb lakóknak. Hát, idén nincs, és erről egy árva szót sem szólt senki egészen a tanévkezdés előtti tizedik napig. Ez nem kis rápacsálás nekünk - 50 percre lakunk a sulitól. Szerencsére van a kerületben egy másik család, velük fogtunk össze, legtöbbször az anyuka viszi be reggel Flórát, és kétszer haza is hozzák, van, hogy kocsival. Én vészeseti megoldás vagyok, de volt már, hogy bevetettünk engem is.
Ők tőlünk fél órára vannak, a kiindulási megállójukba viszem a gyereket 7 után kicsivel, szóval fél 7 körül indulunk minden nap. Nekem 40-45 perc a sulitól a munkahelyem, a másik anyukának 30, én 8-kor kezdek, ő fél 9-kor, és azt mondja, szívesen utazik reggelente a gyerekekkel. Ettől még 3/4 6 előtt kelek, lefeküdni fél 1 előtt ritkán tudok. Ha én hozom haza Flórát, esetleg a másik gyereket is, heti kétszer még 100 perc utazást rádobok a szokásos napi 60-70 percre, egyszer meg 110-120 körül. De legalább ritkán áll meg a lépésszámlálóm 11-12 ezer lépés alatt :D
Kimerítő. Azt sem hiszem, hogy a gyereknek ez annyira király lenne, ráadásul egyre kevésbé szimpatikus (nekünk, szülőknek) a tanító néni, szóval kezdjük úgy érezni, nem éri meg ezt a hercehurcát az iskola, akármilyen különleges is. Azon tanakodunk, félévkor vagy másodiktól váltsunk, miközben van elképzelésünk arról, hogyan reagálna a gyerek, ha kivennénk a suliból.
Ehhez képest bagatell, hogy heti kétszer semmit sem tudok fordítani, pedig heti hét napra van kitalálva a menetrendem, és egyre rosszabbul érzem magam a munkahelyemen, amiről nem a munkahely tehet. Közben annyi hisztit hallgatok meg naponta, hogy az valami elképesztő, persze érthető, a lányok is fáradtak. Raktárköltöztetés is volt, az is frenetikusra sikerült, de legalább túl vagyunk rajta. (Nem férnek el a cuccaink a lakásban, ezért raktárhelyiséget béreltünk a világ végén, de most átjöttünk a házunkkal szemközti épületbe.)
Az is megesett, hogy üvöltöztem a metrón egy bácsival, ezt sem hittem volna magamról. Ugyanis ráordított a 3 éves Violára, hogy "fogd be a pofádat", mert a gyerek nyígott, és amikor ezt a stílust sérelmeztem (még kulturáltan), meg tudta fejelni azzal, hogy rövid szóváltás után belém is rúgott egyet (mindkét gyerekem és egy fullra tömött metró utazóközönsége előtt): "Nevelni kellene a gyereket." A nyígás elcseszett idegesítő egyébként, ebben egyetértek vele, és neveléssel igyekszem lehozni róla a lányaimat, rájuk is lehet szólni, idegennek is, de így egyikkel sem, sőt velem sem beszél senki. Arra azért büszke vagyok, hogy hibátlan németséggel vesztem össze vele, és őt nem minősítettem, csak a magatartását. Pedig rendesen elborította az agyamat a lila köd, utána úgy remegett kezem-lábam, hogy alig bírtam állni. Ha nyugodt maradtam volna, tök udvariasan vérig tudtam volna sérteni, de hát ez már így alakult.
Szóval nem rózsás a helyzet. De azért történik jó is.
Naplemente
Napkelte
Meg jó még Tomi. Meg a gyerekek, főleg, amikor nyugi van.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése