Konferencia, +1. nap

Hajnalban kiderült, hogy az utca zaján meg a zebránál lévő jelzőlámpa vakoknak szóló (k. hangos) kattogásán kívül az is zavaró tényező, hogy ilyen sokan vagyunk, és mindenki más időpontban kel útra. Az első lány valamikor 5 körül kezdett el készülődni, de akkor még csak kicsit ébredtem meg, és simán visszaaludtam. Amikor a második lány 3/4 6-kor pakolni kezdett, akkor viszont teljesen felébredtem, és nem is bírtam visszaaludni, csak hánykolódtam. Pontosabban nem hánykolódtam, mert minden mozdulattól ingott az ágy, és az alsó emeleten a lány tudott aludni, nem akartam, hogy miattam ébredjen fel. 3/4 7-kor már azon voltam, hogy én is felkelek, ha úgysem tudok aludni, de akkor hirtelen azon kaptam magam, hogy álmodom valamit így félálomban, úgyhogy gyorsan átállítottam a telefonom óráját 7-ről fél 8-ra, hátha tudom hasznosítani azt a 3/4 órát. És tudtam, tök jót aludtam. Amikor felkeltem, már csak hárman voltunk, szóval
abban a 3/4 órában még két lány elment, de rájuk nem ébredtem fel.

Így reggelre kelve, már világosban nagyon jót mosolyogtam azon, mennyire simán látni, ki az, aki villanyoltás előtt érkezett, és ki az, aki utána. Aki előtte, az felhúzta a párnán elhelyezett huzatot a takaróra és a párnára, aki meg utána, az tökre nem vette észre, hogy nincs felhúzva az ágy, illetve hogy van ágyneműhuzat, és az a huzatra hajtotta a fejét. Igen, én is utóbbi csoportba tartoztam három másik lánnyal együtt.

Igyekeztem a lehető legnagyobb csendben készülődni, de ez nem sikerült, sajnos lehetetlen küldetés volt. De szerencsére az alsó ágyon alvó lány sem kelt fel a szöszmötölésre, úgyhogy ennek örültem. 8 körül készültem el, és úgy döntöttem, nem reggelizek meg a hostel konyhájában (hozott kaját lehetett ott enni), hanem majd a pályaudvaron eszem. Furcsa módon még reggel 8-kor is ott szaladgált az a srác, akinél éjfélkor bejelentkeztem, meg is sajnáltam. Nagyon kedves volt reggel is. Meg nagyon jóképű ;) Gyorsan megnéztem a két legfontosabb emilt, ahová vártam üzenetet, plusz csekkoltam, hogy a vonat nem megy korábban, nem megy később, egyáltalán elindul. Úgy találtam, hogy 10-re van kiírva továbbra is. Gondoltam, akkor remélem a legjobbakat, és elindultam.

Kb. három perc sétával jutottam el a pályaudvarig. Észrevettem, hogy a pályaudvar környéke milyen szép, ezért beiktattam egy mini városnézést. Nem mertem nagyon messzire kolbászolni, mert ugye a térképem a bőrönd legalján volt, úgyhogy csak azt a kis parkot jártam be, ami ott volt közvetlenül az állomás épületével szemben. Korlátozta a városnézésre szánható időt, hogy max. másfél órával később már a peronon akartam lenni, hogy három nehéz csomaggal nyomultam, és nem utolsó sorban az előző esti eltévedős túra nyomán a talpamra nőtt vízhólyag is. De azért mentem és láttam és fényképeztem. Végül is ki tudja, mikor jutok el legközelebb Zágrábba. (Ha valaki menne, annak mondom, hogy útiköltség szempontjából nagyon király a helyzet: 9240 Ft a vonatjegy oda-vissza, és ez a hostel például nem egészen 4000 Ft volt egy éjszakára, és tényleg semmi baj nem volt vele a zajon kívül, szóval főleg stresszmentes jelölteknek és jó alvóknak ajánlom.) Mutatom, mit láttam:

Zágrábi villamos

A pályaudvar, a Glovni Kolodvor.

A park egyik oldala

A park szemből

A pályaudvar környéke gyönyörű

És a park fái is

És a tulipános ház is

Ez az épület is, bár erről nem tudtam megállapítani, micsoda

A park

Megkértem egy járókelőt, egy középkorú hölgyet, hogy fényképezzen le. Kedvesen, fülig érő szájjal tett eleget a kérésemnek.

Virágpiac az állomás előtt. A villamosmegálló teljes hosszában, mintegy 100 méteren ilyen bódék vannak, és 3-10 kunáért árulják a gyönyörű cserepes növényeket, ez 120-400 Ft-nak felel meg. Csak azért nem vettem semmit, mert féltem, hogy tönkremegy, mire hazaérek.

Náluk így néz ki egy utcai virágláda, legalábbis a pályaudvarnál, ahol sok-sok turista megfordul.

3/4 9-re értem be a peronra. Onnantól egy óra üldögélés következett. Ez idő alatt elég szép kis tömeg verődött össze, és mindenki egymástól kérdezgette, arról a vágányról megy-e a pesti vonat, mivel csak az volt kiírva a hirdetőtáblára, hogy 2. vágány, de mint már mondtam, olyan nincs, csak 2/1, 2/2 meg 2a. Végül egy ukrán lány, aki horvát tolmácsként dolgozik, megkérdezett egy arra járó dolgozót, aki azt mondta, jó helyen álldogálunk. 3/4 10-kor aztán megjött a vonat, és fel lehetett szállni. Nekem saját fülke jutott, aminek tökre örültem. Az a férfi, aki az ukrán lánnyal beszélgetett a peronon, még a vonat indulása előtt megkeresett, és megkérdezte, valóban ez-e a pesti vonat, ami meglepett, miután az ukrán lány neki is elmondta, hogy ez az. Időben indultunk, és még nem utaztunk 10 perce, amikor ismét megjelent a fülke ajtajában a férfi, megkérdezte, honnan származom, és mikor mondtam, hogy Budapestről, akkor felpattant, és mondta, hogy ha nem bánom, akkor ő most azonnal átcuccol hozzám. Gyorsan kiderült a lelkesedés oka: Budapestre tartott, és két napot akar itt letölteni, mielőtt hazarepül Londonba. Amúgy kasmíri származású, Ejaz a neve, de már Angliában született, és sosem élt máshol. Ő is nagy utazónak bizonyult: 50 országban járt eddig. Nagyon kedves, intelligens pasi, nagyon jót beszélgettünk. Kezdetnek megkérdeztem, van-e már terve arra vonatkozóan, mit szeretne látni Pesten, de mondta, hogy nem nézett utána semminek, lefoglalta a konferencia meg a zágrábi két nap megszervezése, úgyhogy ajánlottam neki pár dolgot. Igazából azt szerette volna, ha holnap elviszem várost nézni, és egyébként tök izgi lett volna, csak holnap ünnepeljük a szülinapomat, és nem szeretném kihagyni. Az ünneplés mindig olyan jól lelazít, alig várom, hát még most, hogy ráadásul engem ünneplünk :) Ettől elszomorodott, de végül abban maradtunk, hogy hétfőn, az óráim után, ha még nem leszek nagyon fáradt, és felhív, akkor lehet róla szó, hogy megnézzük a Deák tér környékét. Igazából remélem, hogy keresni fog.

Az úton majdnem végig beszélgettünk, kivéve azt a kb. másfél órát, amikor aludt. Ezt kihasználva én is hunytam egyet. Örült nekem, mert nagyon sokat meséltem Magyarországról, volt abban irodalomóra, törióra, földrajz, mindenféle népi szokások és babonák, és mindig tudta, éppen hol járunk, és az miért fontos a magyaroknak. A Margit-legendán elég jót nevetett, mármint azon a részen, hogy a király Istennek ajánlotta a lányát, és aztán tényleg be is adta apácának, és a Luca-szék babonáját is örömmel hallgatta. (A nevem azért került szóba, mert ő is megjegyezte, hogy azt hinné az ember, férfinév - nem ő volt az első a konferencián, és olaszul egyébként tényleg férfiakat hívnak így, csak ők máshogy ejtik ki a nevüket, k-val és ú-val.) Egy csomó kérdése volt, minden érdekelte Magyarországgal, és főleg Budapesttel kapcsolatban. Én meg azon mosolyogtam nagyon jót, amikor a másfél óra alvás után kinyitotta a szemét, rám nézett, és így szólt: "So are we there now?", vagyis "Ott vagyunk már?" Szegény úgy az ötödik óra táján kicsit kezdett besokallni a vonatozástól. Mondjuk nem csodáltam, én csak azért nem jártam így, mert engem lelkesített, hogy mindjárt hazaérek. Amikor befutottunk a Délibe, még abban segítettem neki, hogy megkerestük együtt a pénzváltót, meg elmagyaráztam, hol fog taxit találni, de akkor azt mondta, menjek nyugodtan utamra, innen már boldogul, és hétfőn majd keres, úgyhogy akkor eljöttem. Nagyon érdekes, milyen gyorsan kérte az univerzum az ellenszolgáltatást az őrangyalért, és elég fairnek tűnik, hogy őrangyalkodás formájában kellett fizetni. Az univerzum jó hely, bizony mondom néktek.

Az első utam a Cserpesbe vezetett. Ezt már napokkal ezelőtt elterveztem, és nem volt hülye ötlet, miután valamiért megemelni sem bírtam a bőröndöt, mire a Corvinhoz értem, pedig előtte nem volt ezzel baj. Úgyhogy beültem a Cserpesbe, szép nyugodtan megittam egy hideg kakaót, erőt gyűjtöttem, aztán útra keltem. Csak előtte még odamentem az egyik lányhoz, aki ott dolgozik, csak elég ritkán van bent, mert valamikor pár hete egyszer megdicsérte a fülbevalómat, amit Eszti csinált, és azóta magammal hurcolom mindenhova Eszti facebook oldalának a címét, hogy odaadjam ennek a lánynak. Most végre bent is volt, rá is ért két percre velem beszélni, és nagyon aranyos volt, ahogy konkrétan meghatódott, amiért emlékeztem rá, hogy tetszett neki az a fülbevaló, és kiírtam neki az infókat. "De kedves vagy, köszönöm", ezt mondta sokszor egymás után, és látszott, hogy tényleg nagyon örül, és akkor én is örültem.

Végül megérkeztem a házhoz, ahol a belső kapunál mindjárt megmosolyogtatott ez a kiírás:

Hát igen, ilyen kedves és humoros házmesterünk van :)

Összességében azt mondhatom, hogy Horvátország nagyon szép, és nemcsak a tengerpart, hanem a belső területek is, mindenki tud angolul, és jó volt ez a konferencia, bár ha már nemzetközinek hirdették, lehetett volna tolmács, aki elmeséli angolul, ami horvátul elhangzik. Várom a tanulmánykötetet, hátha attól okosabb leszek, bár félek, hogy nem. Sebaj, azért elég sok újdonságot megtudtam Dikics inasról így is, szóval valószínűleg megérte elmenni.