Állatos

Múltkor mentem Marciért, vittem sétálni (ilyen eddig egyszer volt, teszem hozzá). Jöttünk le a lifttel, és a kiszállásnál ott várakozott a Tomiékkal egy szinten lakó kis család (apuka, anyuka, kb. egyéves gyerek anyuka ölében). Marci vetett egy pillantást a liftajtó mellett álló apukára, de meg sem szagolta, rohant a kapu felé. Már a lépcsőnél járt, amikor anyuka észrevette, hogy ott van, és azonnal sikítani kezdett: "Jaj... JAJ! ÚRISTEN! A kutya!", és igyekezett elfordulni Marcitól, a gyereket meg közben szorította magához. Apuka még mondott is neki valamit, amit részben nem hallottam, részben már nem emlékszem rá, de az volt a lényege, hogy anyuka állítsa le magát. Nekem meg a hátamon felállt a szőr. Nem bírom a műbalhét. Egyáltalán. Nyomorult kutya konkrétan feléjük sem fordult, szerintem észre sem vette a nőt, se a gyereket, és mondom, már a kapu felé rohant a lépcsőn, amikor a nő észrevette őt, de azért a sikítás kellett.

Amúgy ma voltam sétálni velük, mármint Tomival és Marcival, de most nem sokat mentünk, mert Tominak még sok dolga volt. Marci ma is örült nekem, amitől én is örültem, és kicsit fel is ébredtem ebből a kómás állapotból, amiben egész nap leledzem.

Most meg készülök fürdeni és elolvasni Hrabal Bambini di Praga 1947-jének utolsó pár oldalát, csak még nem gyűjtöttem elég erőt ahhoz, hogy felálljak. Úgyhogy addig is zenét hallgatok a youtube-on. Fülhallgatóval, hogy a papagáj tudjon aludni. Ez a nem semmi.