LizaGazdija

Tegnap az egész napos egyetemi meg munkahelyi mulatságok után elmentem erre a programra. Összesen három programpontra neveztem be. Ha nem akartam volna angoltanár és fordító lenni, akkor valószínűleg régész akartam volna lenni inkább, ezért az első utam a régészekhez vezetett. 1. Az ELTE Múzeum körúti campusán volt a Régészeti puzzle című előadás, ahol azt mutatta be egy régész, hogyan rekonstruálnak freskókat. Rengeteg tabló volt a munka eszközeiről, a freskókészítés eszközeiről, a festékekről, a készítés folyamatáról. Megtudtam, hogyan derül ki egy freskóról, hogy hány ember készítette, azok az emberek milyen termetűek voltak, melyik kezükkel dolgoztak egy-két évezreddel ezelőtt. Ráadásul láttam azt is, hogyan néznek ki a freskódarabok, amikor megtalálják őket egy összedőlt ház romjai között. 2. Ugyanitt volt program az avar kori temetkezésről a Kárpát-medencében. Itt azt tudtam meg, honnan derül ki, melyik népcsoport halottjára bukkannak a régészek, honnan lehet megtudni, m

Ezt csak úgy találtam, és mert a klipjét nem szeretem, inkább így mutatom: Ez meg az edzésről van:

Most a Vidámparkot is bezárják. A szezon végén végleg megszűnik. Nagyon-nagyon szomorú hír ez, és nagyon nagy szégyennek tartom, hogy ezt bírták kitalálni a problémára megoldásnak. Lehetne kicsit tisztelni a múltunkat, és már csak ezért is megmenteni. De nem. Zárjuk be inkább, kit érdekel? Fú, de dühös lettem, mikor olvastam! Szóval kinéz most egy Vidámpark-búcsúztató nap, amikor is Tomival meglátogatjuk a Vidámparkot, és végigjárjuk a játékokat. Aki ebben a döntésben benne van, az mélységesen szégyellheti magát.

Úgy általában megvagyok. Csinálom a dolgaimat, folyamatosan rohanok valahova, és továbbra is jó stepre meg erősítésre járni. De ha szóba kerülnek a nagymamák, az nagyon rossz nekem, kedden vagy másfél óra masszív sírhatnékot okozott egy ilyen eset. Hiányzik a sajátom :( Mindkettő, de Nagyi most jobban.

bukkantam rá ezekre a képekre. Annyira szépek! Nézegessétek őket! A másik érdekesség egy képgyűjteményes oldal, errefelé található, szintén érdemes végigpörgetni az albumaikat. Előre szólok, addiktív. Érdemes nemcsak azokat a képeket nézegetni, amiket egy-egy gyűjtemény alján ajánlanak, hanem átpörgetni a galériák felsorolását, és onnan csemegézni. Miért nem tudtam én eddig erről az oldalról? Hogy én mennyire szeretem a fényképeket!

Évek óta van az, hogy elmegyek rá, és nem tetszik. Nagyon kevés az igazán szellemes plakát, évente egy-kettő akad mindössze. Viszont sok olyat látok, ami kifejezetten irritál, annyira erőltetett. Idén az Andikkal néztem meg, most sem volt más a helyzet, bár ők több kedvükre valót is találtak, szóval lehet ám, hogy csak én vagyok ilyen morc. Az egyik olyan plakát, ami nekem tetszett, alább látható: Én is lefényképeztek, de nem lett jobb a felvételem, mint ez, úgyhogy ez is jó lesz, a forrás végül is többszörösen is jelölt. Biztos ez is csak azért tetszik, mert nagy kedvenceim a valóban humoros szóviccek.

Hát, nem könnyű összeszedni emlékeket valakiről, akit egész életemben ismertem. Azért megpróbálom. Kezdhetjük mindjárt a legkorábbi emlékeimmel róla: amikor hagyott rosszalkodni, sőt sokszor ő vitt bele a rosszalkodásba. Nem tudom, mennyi idős voltam, amikor anyu leszoktatott a cumisüvegről, de mondjuk kettő körül. Otthon megbeszéltük, hogy már nagy vagyok, szépen tudok pohárból inni, a cumisüveg már nem kell, és a végén ki kellett dobnom úgy, hogy anyu közben szurkolt. (Ez ebben a lakásban történt, ahol most lakunk Tomival, azon belül a konyhában, ami ma öt lépéssel bejárható, akkor meg félnapi járóföldnyire volt egymástól a két vége. Ja, a cumisüveg kidobása feltehetőleg az animizáció miatt okozott lelki problémát, vagyis azt gondoltam, a cumisüvegnek is lelke van.) Szóval végrehajtottam a nagy tettet, anyu nagyon büszke volt rám is meg magára is, hogy ilyen szépen, konfliktusmentesen el lehetett magyarázni nekem a dolgot. Ehhez képest még egy ideig, amikor Nagyinál voltam (o

Eleinte csúnyán akartam káromkodni, de mostanra már megnyugodtam, meg különben sem lesz jobb attól semmi, ha káromkodom. De azt nehezen hiszem el, hogy a MÁV tényleg, őszintén képtelen tartani magát a saját maga által kitalált menetrendhez. Az elmúlt két csütörtökön elég nagyot szívtam miattuk. Az van, hogy néhány csütörtökön a város egyik végén lévő órámról a város másik végén lévő órámra kell átérnem, és erre pontosan 60 percem van. Ez az egyik vége meg másik vége nem túlzás, hanem szó szerint értendő. Az útvonaltervező azt javasolta nekem még régen, amikor először adódott ez a helyzet, hogy üljek vonatra, aztán metróra, és utána szálljak buszra a Moszkván, mert ennél gyorsabb lehetőségem nincs, és ez így kb. 55 perc. Kipróbáltam, tökre igaza is volt. Az elmúlt két csütörtökön viszont a vonat késett kb. 20 percet. Még régebben megfigyeltem, hogy ahány percet késik a vonat, annyi percet kések én a következő órámról. Nem volt ebből gáz sosem, én az öt perc késést is megírom SMS-ben,

Szombaton reggel vitték be a kórházba betegszállítóval, hogy majd valamikor megműtsék, de délutánra meghalt. Az első reakció mindenkinél a döbbenet volt, én még mindig itt tartok. Teljesen váratlanul történt, nem is érti senki, pontosan miért halt meg, még az orvos sem. Majd a héten talán kiderül. Majd lehet, hogy írok róla is, mint Mamáról, de egyelőre annyira érthetetlen számomra ez az egész, hogy inkább nem mondok semmit. Csak annyit, hogy hiányozni fog, és hogy nagyon sajnálom, hogy nem lehetett dédnagymama kicsit sem, pedig szeretett volna. Egyébként volt az utolsó élő nagyszülőm, és most már mindkét szülőm árva. Nagyon szomorú ez az egész minden szempontból.

Az éj leple alatt megérkezett az ősz. Közben pedig meghalt a középiskolai latintanárnőm . Nagyon kedves, jó ember volt, szerintem minden tanítványa szerette. Megrendített a halálhíre, mert nem volt idős, és nem tudok róla, hogy beteg lett volna. Ő az első a gimis tanáraim közül, aki elmegy. Ahogy volt osztálytársam, Ottó írta stílusosan: Vale, Domina Magistra!

Mivel felújítás volt az iskolában nyáron, aminek nem értek a végére nyáron, kicsit csúsztunk az évkezdéssel, így nekem tegnap meg ma voltak meg az idei első óráim. Három csoportom van, mindegyikkel heti egyszer találkozom. Az egyik tavalyi, a "szívem csücske" csoport, legalábbis úgy emlékszem, egyszer mondtam ezt róluk. (Erre sem keresek bizonyítékot.) Velük most kevesebbet leszek, mint tavaly, amitől én is szomorú voltam sokáig meg ők is. Ez azért jólesik, bár nem örülök, hogy szomorkodnak, úgyhogy jól meg is vigasztaltam őket, elmondtam, miért lesz ez így nagyon jó. (De azért azt is elmondtam, hogy én is szomorkodtam ezen, nehogy azt higgyék, mégis direkt szabadultam meg tőlük részben.) A másik két csoportom új, mindkettőben okos, kedves, érdeklődő emberek ülnek, akik szeretnének tudni angolul. Jó kis félévnek nézek elébe: ha minden úgy lesz, ahogy elsőre éreztem, csak öröm lesz benne. Még egy új csoport van, akikkel nem találkoztam, ők főiskolások, és már nagyon várom,

Mindig mondom, hogy utálok ruhát venni, mert ha az egyik üzletben X a méretem, akkor a másikban X-2 vagy X+2, és ezt én nehezen bírom anélkül, hogy feldúlnám magam. (Very sorry vagyok, de azt hiszem, most nem keresek rá példát, hogy mikor állítottam ezt. De elhiheti mindenki, hogy több esetben előfordult.) Ehhez képest a héten annyi felsővel gazdagodtam, hogy nem is merem mennyivel, de azt azért elárulom, hogy szerintem máskor két év alatt nem veszik ennyit. Ráadásul nagyon jutányos áron jutottam ezekhez. A sokból az egyiket, ami szerintem a legcukibb, úgy vettem meg, hogy láttam, hogy hibás, de kaptam rá árengedményt, és különben is vagy öt percig nézegettem, hogy jól látom-e, hogy nem szakadt el, csak varrási hibás, és lehet rajta segíteni. (Még mindig úgy tűnik, hogy jól láttam.) Múlt héten ráadásul egy nadrágot is akasztottam szintén igen jutányos áron. Még két szoknyámban meg egy gatyámban cipzárt kell cseréltetni, és akkor teljes lesz a boldogságom. Meg a ruhatáram. Amúgy úgy

- Labrador - német juhász keverékek, hat hónaposak. Az aranyos. Letépi a kezedet, de utána visszahozza.

Még mindig lógok (magamnak) vagy harminc (!) értékeléssel, de Huck Finnel nem lóghatok, ha már a testvérkönyvéről írtam . Ott kezdődik Huck Finn története, ahol Tom Sawyeré véget ért: a két srác némi pénzmaghoz jutott, és Huckot örökbe fogadta az özvegy, akinek megmentette az életét. Ezzel mindjárt meg is érkeztünk a konfliktushoz: az özvegy csak úgy tud élni, ha Huck civilizáltan viselkedik, Huck meg így nem tud, illetve nem akar élni. Van vagy tizenhárom éves, világ életében csavargott, iskolát legfeljebb kívülről látott, és nem is nagyon szeretné, ha ez a helyzet megváltozna, mert neki jó így. Adott a feladat: az özvegyet, legyen bármilyen jóindulatú, le kell rázni. A lerázási hadművelet rendkívül jól sikerül, így Huck végre élheti a saját életét. De már az első estén belebotlik az özvegy birtokán élő rabszolgába, Jimbe, és ettől fogva együtt vándorolnak. Vagy tutajoznak, ha már. Huck érzései elég ambivalensek Jimmel kapcsolatban. Egyrészt szereti őt, mert jó embernek tartja (

Jó eséllyel indul ezért a címért a 4x14-es rész, amelynek címe The Blue Butterfly. Itt egy kis promó: Ne hagyjátok ki!

fél órára edzés előtt, mert alig láttam ki a fejemből, és bizony a step padban elég jól meg lehet botlani, mint azt több alkalommal tapasztalták mások az órákon. Az edzés kezdete előtt negyed órával, amikor meg szoktam érkezni a terembe, Tomi felkattintotta a villanyt, majd megszólalt: "Te nem mentél edzésre?" Ennyit arról, hogy fél órára ledőltem.

Valójában már 5106, csak elfelejtettem időben megosztani a hírt. Hurrá! :)

Egyre többször érzem úgy, hogy az idő múlásával egyre inkább anyukámmá változom. Régebben is voltak erre utaló jelek. Nagyi húgával rendszeresen előfordult gyerekkoromtól kezdve, hogy telefonált, én vettem fel, beleszóltam, bemutatkozott, majd kis szünet következett, végül azt mondta: "Nahát, azt hittem, hogy az anyád vagy! Mennyire egyforma a hangotok!" Nekem mindig elég különbözőnek tűnt, sőt még ma is úgy érzem, hogy eléggé eltér egymástól a hangunk. Ma viszont bent voltam a volt általános iskolámban, interjút csináltam az egyik tanítónővel a színjátszó csoporttal kapcsolatban, amit ő alapított és vezet, és a beszélgetés közben bejött anyu az igazgatóval, és bemutatott neki. Ez is rajta van a hangfelvételen, ami készült. Hallgatom vissza, amit felvettem, hogy biztosan ne hagyjak ki semmi lényeges információt, amikor majd itthon cikket csinálok belőle. Azon a ponton, amikor anyu bejön, és beszél, aztán én is beszélek, meg kellett állapítanom, hogy ha nem is egyforma, de 

Csíny letudva, et cetera, et cetera. Fordítás elküldve. Most izgulhatok tovább, hogy vajon elégedett lesz-e a szerkesztő.

A héten mindkét alkalommal magával hozta az edző az ötéves kisfiát. A gyerek nagyon helyes, életre való, igazi, hamisítatlan kisfiú. Amikor az apja első alkalommal kezébe adott egy akkora zsákot, amekkora a gyerek, és mondta, hogy az abban található irgalmatlan mennyiségű labdát kell leengedni az erre alkalmas szerszám segítségével, és a gyerek leült és nekiállt, akkor kicsit leesett az állam. Aztán amikor három, azaz HÁROM darab labda leengedése után a gyerek felállt és rohangálni kezdett, akkor helyrebillent a világ rendje: igen, ilyen egy ötéves kisfiú. Ezek után végig futkározott, hangoskodott, és legalább kétpercenként mondta, hogy "APAAA!" A második alkalommal már csendesebb és nyugodtabb volt kicsit. Mondjuk azért megértem, hogy nem viselte túl jól a megpróbáltatást: este fél 6-tól 11-ig kellett edzőteremben lennie, és fegyelmeznie magát. Nem tudom, ez hány ötévesnek menne. Amúgy az is érdekes volt, hogy melyik edzőtársból mi jön ki: volt, akin látszott, hogy halálra i

Itt lehet olvasni róluk. A cikk legérdekesebb képe szerintem ez: Amikor a sivatag hajója találkozik az Aral-tó hajójával. Btw: tegnap érkezett a blogra az 5000. látogató. Hurrá!