Kutatók Éjszakája
Tegnap az egész napos egyetemi meg munkahelyi mulatságok után elmentem erre a programra. Összesen három programpontra neveztem be.
Ha nem akartam volna angoltanár és fordító lenni, akkor valószínűleg régész akartam volna lenni inkább, ezért az első utam a régészekhez vezetett.
1. Az ELTE Múzeum körúti campusán volt a Régészeti puzzle című előadás, ahol azt mutatta be egy régész, hogyan rekonstruálnak freskókat. Rengeteg tabló volt a munka eszközeiről, a freskókészítés eszközeiről, a festékekről, a készítés folyamatáról. Megtudtam, hogyan derül ki egy freskóról, hogy hány ember készítette, azok az emberek milyen termetűek voltak, melyik kezükkel dolgoztak egy-két évezreddel ezelőtt. Ráadásul láttam azt is, hogyan néznek ki a freskódarabok, amikor megtalálják őket egy összedőlt ház romjai között.
2. Ugyanitt volt program az avar kori temetkezésről a Kárpát-medencében. Itt azt tudtam meg, honnan derül ki, melyik népcsoport halottjára bukkannak a régészek, honnan lehet megtudni, milyen rangú ember maradványait találták meg, stb. A rangról mondjuk már olvastam-hallottam régen is, de az új infó volt, hogy a népcsoporthoz tartozást milyen nagy biztonsággal meg lehet állapítani a sír alapján. Az előadás alatt végig az asztalon feküdt egy csontváz, és megkérték a jelenlévőket, hogy bátran fogdossák. A legtöbben a koponyáját vették kézbe, belenyúltak a szemgödrébe, az orrüregébe, meg nevettek azon, hogy hiányzik egy-két foga. Én is megfogdostam persze a vállcsontját, meg érdeklődéssel figyeltem, amikor a régésznő megmutatta, hogy a bácsi bordája egyszer eltört életében, de még a halála előtt össze is forrt. Közben úgy éreztem, hogy ez azért tiszteletlenség, és van abban valami nagyon morbid, hogy valakit, akit 1500 éve eltemettek a közössége tagjai, kiásunk, összefogdosunk, aztán kirakunk egy asztalra, és egy este alatt mintegy ötven embernek engedjük, hogy szintén összefogdossa. Én nem szeretnék majd így járni, ha nem muszáj.
Amikor jöttem hazafelé 9 után a töksötétben, még a campuson követni kezdett egy 55-60 éves pasi. Elég kellemetlenül éreztem magam ettől, igyekeztem szedni a lábam, és bíztam benne, hogy teljesen félreértek mindent, és igazából nem is követ. Aztán az Astorián a buszmegállóban meg is szólított. Mindenféléket mondott, hogy ő debreceni, meg hogy a kínai programokon volt, és amúgy ő régész, és a karbonos kormeghatározáshoz csak náluk van gép az országban, és a lánya nem szereti a nyelveket, satöbbi, satöbbi. Az a helyzet, hogy megijedtem tőle. Rám állt, én meg hátráltam, erre megint rám állt. Azon gondolkodtam, akkor mi lesz, ha fel is száll utánam a buszra, aztán le is száll ott, ahol én, hova fogok bemenni ilyenkor, ahol sok ember van. Felvillantak a fejemben képek a jó kis sorozataimból, amiknek az epizódjaiban nem ritkán ehhez kísértetiesen hasonló módon kezdődik a baj. De nem szállt fel a buszra. Arra gondoltam ekkor, milyen szomorú már, hogy az ember egy szerencsétlen, magányos embertársától is tud félni. Persze még mindig ott van a bölcsesség, miszerint jobb félni, mint megijedni. Kicsit megrázott azért az élmény, úgyhogy azok után, hogy fél órára ugrottam haza, hogy megigyam az esti innivalómat, felmerült bennem, hogy nem is kéne továbbmenni egyáltalán. De aztán úgy döntöttem, hogy nem lehetek ilyen beszari, és különben is, a két metrón, amivel utazni fogok, sok ember lesz, és a Városliget sem olyan kihalt talán még fél 11 körül. És lőn.
3. A Városligeti Műjégpályán volt a központi program mindenféle érdekes kísérlettel meg előadással meg rajzkiállítással. Én a 22:50-re ígért A tükör motívuma a mesékben című előadásra gyúrtam, oda is értem 22:40-re, de 22:45-kor még csak a balatoni építészet kezdődött, ami 22:10-re volt kiírva. Abból valamennyit hallottam-láttam, de nem túl sokat, mert úgy döntöttem, a csúszást arra használom fel, hogy bejárjam a helyszínt, és minél több dolgot lássak. Így állapítottam meg, hogy a Városligeti Műjégpályáról nem csúnya a kilátás sötétben sem, és maga az épület is csodaszép.
Közben találkoztam egy kolleginával, aki szintén szokott írni a Csodaceruzába, és szintén a tükrös előadásra érkezett. Ez végül 23:15 körül kezdődött el. Nagyon érdekes volt, felírtam egy-két könyv címét is, amit majd érdemes lenne beszerezni. Csak azt sajnáltam, hogy siettették az előadót, mert így kapkodott, hadart, és többször elfelejtette, hogy hol tart, illetve mit mond éppen. 23:50-kor lett vége az előadásnak, és Tomi olyan rendes volt, hogy értem jött, így hazavittük a kolleginát is.
Jó kis program volt, jól elfáradtam. Ha lesz még ilyen, és én itthon leszek, akkor egyszer összeállítok magamnak egyszer egy természettudományi programot is, mert ez így elég bölcsészesre sikerült. Persze bölcsész vagyok, mi másra sikerült volna :)
Ha nem akartam volna angoltanár és fordító lenni, akkor valószínűleg régész akartam volna lenni inkább, ezért az első utam a régészekhez vezetett.
1. Az ELTE Múzeum körúti campusán volt a Régészeti puzzle című előadás, ahol azt mutatta be egy régész, hogyan rekonstruálnak freskókat. Rengeteg tabló volt a munka eszközeiről, a freskókészítés eszközeiről, a festékekről, a készítés folyamatáról. Megtudtam, hogyan derül ki egy freskóról, hogy hány ember készítette, azok az emberek milyen termetűek voltak, melyik kezükkel dolgoztak egy-két évezreddel ezelőtt. Ráadásul láttam azt is, hogyan néznek ki a freskódarabok, amikor megtalálják őket egy összedőlt ház romjai között.
2. Ugyanitt volt program az avar kori temetkezésről a Kárpát-medencében. Itt azt tudtam meg, honnan derül ki, melyik népcsoport halottjára bukkannak a régészek, honnan lehet megtudni, milyen rangú ember maradványait találták meg, stb. A rangról mondjuk már olvastam-hallottam régen is, de az új infó volt, hogy a népcsoporthoz tartozást milyen nagy biztonsággal meg lehet állapítani a sír alapján. Az előadás alatt végig az asztalon feküdt egy csontváz, és megkérték a jelenlévőket, hogy bátran fogdossák. A legtöbben a koponyáját vették kézbe, belenyúltak a szemgödrébe, az orrüregébe, meg nevettek azon, hogy hiányzik egy-két foga. Én is megfogdostam persze a vállcsontját, meg érdeklődéssel figyeltem, amikor a régésznő megmutatta, hogy a bácsi bordája egyszer eltört életében, de még a halála előtt össze is forrt. Közben úgy éreztem, hogy ez azért tiszteletlenség, és van abban valami nagyon morbid, hogy valakit, akit 1500 éve eltemettek a közössége tagjai, kiásunk, összefogdosunk, aztán kirakunk egy asztalra, és egy este alatt mintegy ötven embernek engedjük, hogy szintén összefogdossa. Én nem szeretnék majd így járni, ha nem muszáj.
Amikor jöttem hazafelé 9 után a töksötétben, még a campuson követni kezdett egy 55-60 éves pasi. Elég kellemetlenül éreztem magam ettől, igyekeztem szedni a lábam, és bíztam benne, hogy teljesen félreértek mindent, és igazából nem is követ. Aztán az Astorián a buszmegállóban meg is szólított. Mindenféléket mondott, hogy ő debreceni, meg hogy a kínai programokon volt, és amúgy ő régész, és a karbonos kormeghatározáshoz csak náluk van gép az országban, és a lánya nem szereti a nyelveket, satöbbi, satöbbi. Az a helyzet, hogy megijedtem tőle. Rám állt, én meg hátráltam, erre megint rám állt. Azon gondolkodtam, akkor mi lesz, ha fel is száll utánam a buszra, aztán le is száll ott, ahol én, hova fogok bemenni ilyenkor, ahol sok ember van. Felvillantak a fejemben képek a jó kis sorozataimból, amiknek az epizódjaiban nem ritkán ehhez kísértetiesen hasonló módon kezdődik a baj. De nem szállt fel a buszra. Arra gondoltam ekkor, milyen szomorú már, hogy az ember egy szerencsétlen, magányos embertársától is tud félni. Persze még mindig ott van a bölcsesség, miszerint jobb félni, mint megijedni. Kicsit megrázott azért az élmény, úgyhogy azok után, hogy fél órára ugrottam haza, hogy megigyam az esti innivalómat, felmerült bennem, hogy nem is kéne továbbmenni egyáltalán. De aztán úgy döntöttem, hogy nem lehetek ilyen beszari, és különben is, a két metrón, amivel utazni fogok, sok ember lesz, és a Városliget sem olyan kihalt talán még fél 11 körül. És lőn.
3. A Városligeti Műjégpályán volt a központi program mindenféle érdekes kísérlettel meg előadással meg rajzkiállítással. Én a 22:50-re ígért A tükör motívuma a mesékben című előadásra gyúrtam, oda is értem 22:40-re, de 22:45-kor még csak a balatoni építészet kezdődött, ami 22:10-re volt kiírva. Abból valamennyit hallottam-láttam, de nem túl sokat, mert úgy döntöttem, a csúszást arra használom fel, hogy bejárjam a helyszínt, és minél több dolgot lássak. Így állapítottam meg, hogy a Városligeti Műjégpályáról nem csúnya a kilátás sötétben sem, és maga az épület is csodaszép.
Közben találkoztam egy kolleginával, aki szintén szokott írni a Csodaceruzába, és szintén a tükrös előadásra érkezett. Ez végül 23:15 körül kezdődött el. Nagyon érdekes volt, felírtam egy-két könyv címét is, amit majd érdemes lenne beszerezni. Csak azt sajnáltam, hogy siettették az előadót, mert így kapkodott, hadart, és többször elfelejtette, hogy hol tart, illetve mit mond éppen. 23:50-kor lett vége az előadásnak, és Tomi olyan rendes volt, hogy értem jött, így hazavittük a kolleginát is.
Jó kis program volt, jól elfáradtam. Ha lesz még ilyen, és én itthon leszek, akkor egyszer összeállítok magamnak egyszer egy természettudományi programot is, mert ez így elég bölcsészesre sikerült. Persze bölcsész vagyok, mi másra sikerült volna :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése