Nagyi
Hát, nem könnyű összeszedni emlékeket valakiről, akit egész életemben ismertem. Azért megpróbálom.
Kezdhetjük mindjárt a legkorábbi emlékeimmel róla: amikor hagyott rosszalkodni, sőt sokszor ő vitt bele a rosszalkodásba.
Nem tudom, mennyi idős voltam, amikor anyu leszoktatott a cumisüvegről, de mondjuk kettő körül. Otthon megbeszéltük, hogy már nagy vagyok, szépen tudok pohárból inni, a cumisüveg már nem kell, és a végén ki kellett dobnom úgy, hogy anyu közben szurkolt. (Ez ebben a lakásban történt, ahol most lakunk Tomival, azon belül a konyhában, ami ma öt lépéssel bejárható, akkor meg félnapi járóföldnyire volt egymástól a két vége. Ja, a cumisüveg kidobása feltehetőleg az animizáció miatt okozott lelki problémát, vagyis azt gondoltam, a cumisüvegnek is lelke van.) Szóval végrehajtottam a nagy tettet, anyu nagyon büszke volt rám is meg magára is, hogy ilyen szépen, konfliktusmentesen el lehetett magyarázni nekem a dolgot. Ehhez képest még egy ideig, amikor Nagyinál voltam (ott, ahol most anyuék laknak), cumisüvegből kaptam a reggeli kakaómat. Emlékszem, hogy a nagy tett utáni első ilyen alkalommal mondtam Nagyinak, hogy nekem már nem szabad cumisüvegből innom, de ő mondta, hogy nála szabad. Eléggé kikaptunk mindketten, mikor egyszer lebuktunk anyu előtt.
Azt is engedte, hogy a sminkjeihez nyúlkáljak, és megdicsért, hogy milyen ügyesen kifestettem magam. (Így utólag el tudom képzelni, milyen ügyes lehettem két-hároméves koromban.) A legszebb az volt, amikor egyszer hagyta, hogy kifessem a körmömet. Nem tudom, voltam-e már óvodás, de ha igen, maximum kiscsoportos lehettem. Szép piros körömlakkja volt Nagyinak. Fel is kentem a kezemre. Nem tévedés. Nem a körmömre, hanem a kezemre. A finommotoros koordináció ennyi idős korban még nem áll túl magas szinten, ennek köszönhetően gyakorlatilag a fél kezem vörösben pompázott, úgy néztem ki, mint aki vérben tocsog. Nagyinak nem volt otthon lemosója, így szörnyű sors várt ránk: anyu meglátta, mit műveltem magammal. Eléggé kikaptunk Nagyival megint. Én jobban, én kényszer-körömlakklemosáson vettem részt jutalmul itthon, a konyhában, és amikor sírtam, hogy nagyon büdös az aceton, meg fáj is, ahogy anyu dörzsöli a kezemet, anyu azt mondta, majd legközelebb nem pingálom ki magam. Legközelebb már húsz fölött voltam, mire körömlakkot vettem a kezembe :)
Nagyi fontosnak tartotta, hogy szeressek olvasni, és sokat olvassak. Nem volt velem nehéz dolga, én magamtól is szerettem a könyveket egészen kicsi koromtól fogva. De nagyon sok jó könyvet kaptam tőle akár ünnepre, akár kölcsön. Ő vette meg nekem kb. nyolcéves koromban a Twist Olivért és a Copperfield Dávidot. Ezeket egyszerre kaptam, és annyira szerettem őket, hogy a Twist Olivért be is kötöttem szép újságpapírba. Szintén egyszerre kaptam szerintem a kilencedik szülinapomra A padlásszoba kis hercegnőjét és A titkos kertet. Ez esetben is jól választott: máig szeretem mindkettőt, A titkos kertet most kezdem újraolvasni, csak most angolul, és a másik is tervben van. Azt szerettem ezekben a könyvekben a történeteken kívül, hogy mindig szép borítós változatot választott nekem a nagyanyám.
Már tini voltam, mondjuk tizenhárom körüli, amikor kölcsönadta B.S. Aldrich És lámpást adott kezembe az Úr című regényét azzal, hogy látja, nagyon szeretem A farm, ahol élünköt (azt sem bírtam elviselni, hogy a főcím egyetlen pillanatáról is lemaradjak), és ez a könyv ahhoz nagyon hasonló. Anyu ezt a körítést nem hallotta, csak a könyvet látta meg a kezemben, és némileg felpaprikázottan mondta, hogy szeretné, ha Nagyi nem kezdene el téríteni. De megnyugtattam, hogy erről szó sincs, és a könyv nagyon jó, tényleg olyan, mint A farm. (Egyébként Nagyi finoman próbálkozott a megtérítésemmel is, de nem járt sikerrel.) A könyv annyira nagyon tetszett, hogy utána kölcsönkaptam ugyanazon írónőnek még két könyvét, a Száll a fehér madár és A múlt dala címűeket. Nagyi a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rájuk, és mindenképpen adjam vissza őket, ha elolvastam. Vissza is adtam, de most visszakértem mindhármat. Van nálam egy negyedik hasonló is, a Hová lettél, drága völgyünk?, de azt később kaptam, örökbe, és még nem került rá sor.
Van olyan könyvem is, amit Nagyi kislányként kapott, ez talán a legértékesebb: Szili Leontin Katinkájáról van szó. A történetet is szerettem, és a könyv maga is gyönyörű. Kicsit elhasználódott állapotban kaptam, és most az jutott eszembe, hogy el fogom vinni egy könyvkötőhöz, és megkérem, hozza helyre.
Egy olyan könyv van összesen, amit Nagyitól kaptam, de nem tetszett. Ez Edmondo de Amicistől a Szív. Nagyon nyálasnak és erőltetettnek éreztem, de Nagyi nem volt egyedül azzal, hogy ő szerette ezt a könyvet, ugyanis jó pár évvel azután, hogy nekem adta, kötelező olvasmányként feladta a jedlikes magyartanárom.
Később is sok könyvet köszönhettem Nagyinak, de egy ideje már úgy csináltuk, hogy megkérdezte tőlem, melyik könyvet szeretném, és azt kaptam. Ennek már kicsit más volt a hangulata. Kivétel ez alól az Elfújta a szél, amit a születésnapjakor (?) adott oda tavasszal, mert azt mondta, ezt nem szabad kihagyni. Még nem olvastam el, de eléggé elöl szerepel a listámon, molyos kihívásra is jelentkeztem, hogy még nagyobb legyen a motiváció.
Azt már írtam, hogy háromféle meséléssel találkoztam gyerekkoromban. Anyu mindig felolvasott, Mama a saját meséjét mesélte, Nagyi meg híres meséket mesélt fejből. Ha nála voltunk, mindig vele aludtunk Danival, aki az unokaöcsém. Egy darabig mindketten Nagyinak ugyanazon az oldalán, de mivel Dani egyfolytában bántott (ütött-vert, rugdosott, csikizett, csípett), Nagyi egy idő után azt találta ki, hogy egyikünk az egyik, másikunk a másik oldalán fog feküdni. (Dani amúgy rendkívül szemtelen volt, és annyira felbátorodott nagyon rövid idő alatt, hogy már Nagyin átnyúlkálva is ütött-vert. Mondom, nekem az unokatestvérem életem első nagy megpróbáltatása volt :) ) Szóval közrefogtuk Nagyit, ő meg mesélt. Piroskát, Hófehérkét, Hamupipőkét, Három kismalacot. Többnyire eléggé elfáradt nap végére, ha vele voltunk (Dani miatt!!), ezért a Hófehérkét és a Hamupipőkét Disney-változatban mesélte: csak mérgezett alma volt, semmi fésű meg fűző, és bálból is csak egyet rendeztek. De még így sem sikerült annyira lerövidítenie ezeket a meséket, hogy ébren bírjon maradni végig. Viszont rendelkezett egy szuperképességgel: álmában is tudott mesélni. Nem viccelek. Egy időben minden esti mesélés úgy nézett ki, hogy belevágtunk a mesébe, aztán Nagyi úgy a felénél elaludt, amit csak abból vettünk észre, hogy onnantól furcsa dolgok kezdtek történni a szereplőkkel, olyanok, amikről Andersen és a Grimm-testvérek sem értesültek a meseírás illetve -gyűjtés folyamán.
Danival folyamatosan csatároztunk, és Nagyi mindig engem védett meg, Dani meg mindig kikapott. Ez amúgy teljesen jól volt így, mert Dani tényleg folyton bántott, egy alkalommal még a kerti kiskapával is fejbe vágott, valamint egyszer konkrétan a hasamon ugrált. Én meg ezért undok voltam vele. De ez nem volt látványos, míg az ütlegelés meg de, úgyhogy mindig ő kapott ki egyedül.
Vicces módon Nagyinál tapasztaltam meg a testvérféltékenységet. Ez azért vicces, mert ugye nekem nincs testvérem, legalábbis olyan, akivel együtt nőttem volna fel. Egyszer anyu elvitt Nagyihoz, és már ott volt Dani, amikor megérkeztünk. Én mondjuk négyéves lehettem, Dani ezek szerint kettő. Mikor beléptem az ajtón, a konyhában voltak, és Nagyi éppen kenyér- és szalonnakatonákat csinált az unokaöcsémnek. Ez engem mélységesen sokkolt és felháborított. Hangot is adtam a rosszallásomnak: "Nagyi, nekem sosem csinálsz katonákat!", mire ő: "Mert te már nagy vagy, de a Danika még kicsi." Némi következetlenséget véltem felfedezni az érvelésben, miután nekem akkor sem csinált katonákat, amikor kicsi voltam, de ezt már nem közöltem vele. Csak emlékszem rá, milyen rosszulesett, mennyire féltékeny voltam Danira. Ezek alapján lehet, hogy nem lett volna könnyű velem anyunak, ha született volna kistestvérem.
Nagyi vitt nyaralni is az unokatestvéréhez, bár arra már nem emlékszem, pontosan hová, csak arra, hogy volánbusszal mentünk. Az ilyen nyaralásokon arra bátorított, hogy olvassak minél többet, és esténként kockapókereztünk. Ebben az időszakban még saját kockapóker-készletet is kaptam, annyira szerettem ezt a játékot. Még most is megvan valahol, ellenben a szabályokat már nem ismerem, csak ilyenek rémlenek, hogy volt kis flöss meg nagy flöss.
Amíg még kicsik voltunk, és Lőrincen lakott, mindig elmehettünk vásárolni Danival, illetve ha csak én voltam ott, akkor mehettem egyedül. Valahol az utca végén volt a bolt, ahová elengedett, eléggé közel, és még az úttesten sem kellett átmenni egyszer sem. Mindig úgy adott pénzt, hogy elég legyen arra, amit venni kell, plusz vegyünk magunknak Valamit. Számomra ez a szó mindig nagybetűs volt, ha Nagyi mondta, és többnyire csokivá változott a boltban. Hú, nagyon menő dolog volt egyedül vásárolni járni, emlékszem, milyen büszkék voltunk magunkra Danival. Na meg az is jó volt, hogy Dani csak úgy jöhetett, ha szót fogad nekem, amit én abszolút ki is használtam: végig fogni kellett a kezem, nem lehetett szökdécselve közlekedni, se a kerítésekhez nyúlni, nehogy megharapja egy kutya. Neki biztos nem volt akkora élmény velem vásárolni járni :)
Döbbenetes mennyiségű verset tudott fejből. Sokat szavalt, ha valamiről eszébe jutott egy vers, azt azonnal elmondta, bármilyen hosszú volt is, és nagyon ritkán akadt meg. Általában azt is hozzátette, hányadik osztályban tanulta az adott verset. Mondjuk kétlem, hogy az összeset az iskolában tanulta, mert szerintem ennyi verset összesen sem olvasunk, nem hogy meg kelljen tanulni ennyit. Egyébként anyu és apu is egy csomó verset tudnak, amitől én meg szégyellem magam, mert én mindent elfelejtettem, maximum az első pár sorára emlékszem a legtöbb versnek, vagy csak arra, hogy miről szól, pedig mindig lelkiismeretesen megtanultam minden memoritert. Furcsa.
Nagyon sokat tudott a család múltjáról. Vicces módon én tőle tudok egy csomó mindent Tatáról. De legtöbbet a saját szüleiről és az ő családjukról tudott. Nagyon sok történetet elmesélt a régiekről meg a saját gyerekkoráról is. Aki az ő idejében Tárnokon élt - innen származik a család anyu ágán -, arról mindről tudta, kinek a kicsodája volt. Rengeteget mesélt ezekről az emberekről, és ezekből a mesélésekből én kb. semmire nem emlékszem, mert nagyon nehéz követni egy olyan történetet, ami tele van nevekkel, de nem tudom mihez kötni ezeket a neveket. Sokszor kiderült, amikor már teljesen elveszítettem a fonalat, hogy nem is a családunk tagjáról beszél, hanem a család szomszédjának a rokonairól. Nagyon sokat tudott ezekről a dolgokról. A bátyja javasolta is neki, hogy ezeket írja le, mert senki más nem emlékszik ilyen részletesen, és ha ő meghal, akkor vele halnak ezek a történetek is. Hát, ez megtörtént. De azért az a fontos, hogy a gyerekkorából viszonylag sok mindenre emlékszem, talán pont azért, mert ott a legtöbb szereplőről tudom, hogy kicsoda.
Ennyi jutott eszembe. Hiányozni fog a nagyanyám.
Kezdhetjük mindjárt a legkorábbi emlékeimmel róla: amikor hagyott rosszalkodni, sőt sokszor ő vitt bele a rosszalkodásba.
Nem tudom, mennyi idős voltam, amikor anyu leszoktatott a cumisüvegről, de mondjuk kettő körül. Otthon megbeszéltük, hogy már nagy vagyok, szépen tudok pohárból inni, a cumisüveg már nem kell, és a végén ki kellett dobnom úgy, hogy anyu közben szurkolt. (Ez ebben a lakásban történt, ahol most lakunk Tomival, azon belül a konyhában, ami ma öt lépéssel bejárható, akkor meg félnapi járóföldnyire volt egymástól a két vége. Ja, a cumisüveg kidobása feltehetőleg az animizáció miatt okozott lelki problémát, vagyis azt gondoltam, a cumisüvegnek is lelke van.) Szóval végrehajtottam a nagy tettet, anyu nagyon büszke volt rám is meg magára is, hogy ilyen szépen, konfliktusmentesen el lehetett magyarázni nekem a dolgot. Ehhez képest még egy ideig, amikor Nagyinál voltam (ott, ahol most anyuék laknak), cumisüvegből kaptam a reggeli kakaómat. Emlékszem, hogy a nagy tett utáni első ilyen alkalommal mondtam Nagyinak, hogy nekem már nem szabad cumisüvegből innom, de ő mondta, hogy nála szabad. Eléggé kikaptunk mindketten, mikor egyszer lebuktunk anyu előtt.
Azt is engedte, hogy a sminkjeihez nyúlkáljak, és megdicsért, hogy milyen ügyesen kifestettem magam. (Így utólag el tudom képzelni, milyen ügyes lehettem két-hároméves koromban.) A legszebb az volt, amikor egyszer hagyta, hogy kifessem a körmömet. Nem tudom, voltam-e már óvodás, de ha igen, maximum kiscsoportos lehettem. Szép piros körömlakkja volt Nagyinak. Fel is kentem a kezemre. Nem tévedés. Nem a körmömre, hanem a kezemre. A finommotoros koordináció ennyi idős korban még nem áll túl magas szinten, ennek köszönhetően gyakorlatilag a fél kezem vörösben pompázott, úgy néztem ki, mint aki vérben tocsog. Nagyinak nem volt otthon lemosója, így szörnyű sors várt ránk: anyu meglátta, mit műveltem magammal. Eléggé kikaptunk Nagyival megint. Én jobban, én kényszer-körömlakklemosáson vettem részt jutalmul itthon, a konyhában, és amikor sírtam, hogy nagyon büdös az aceton, meg fáj is, ahogy anyu dörzsöli a kezemet, anyu azt mondta, majd legközelebb nem pingálom ki magam. Legközelebb már húsz fölött voltam, mire körömlakkot vettem a kezembe :)
Nagyi fontosnak tartotta, hogy szeressek olvasni, és sokat olvassak. Nem volt velem nehéz dolga, én magamtól is szerettem a könyveket egészen kicsi koromtól fogva. De nagyon sok jó könyvet kaptam tőle akár ünnepre, akár kölcsön. Ő vette meg nekem kb. nyolcéves koromban a Twist Olivért és a Copperfield Dávidot. Ezeket egyszerre kaptam, és annyira szerettem őket, hogy a Twist Olivért be is kötöttem szép újságpapírba. Szintén egyszerre kaptam szerintem a kilencedik szülinapomra A padlásszoba kis hercegnőjét és A titkos kertet. Ez esetben is jól választott: máig szeretem mindkettőt, A titkos kertet most kezdem újraolvasni, csak most angolul, és a másik is tervben van. Azt szerettem ezekben a könyvekben a történeteken kívül, hogy mindig szép borítós változatot választott nekem a nagyanyám.
Már tini voltam, mondjuk tizenhárom körüli, amikor kölcsönadta B.S. Aldrich És lámpást adott kezembe az Úr című regényét azzal, hogy látja, nagyon szeretem A farm, ahol élünköt (azt sem bírtam elviselni, hogy a főcím egyetlen pillanatáról is lemaradjak), és ez a könyv ahhoz nagyon hasonló. Anyu ezt a körítést nem hallotta, csak a könyvet látta meg a kezemben, és némileg felpaprikázottan mondta, hogy szeretné, ha Nagyi nem kezdene el téríteni. De megnyugtattam, hogy erről szó sincs, és a könyv nagyon jó, tényleg olyan, mint A farm. (Egyébként Nagyi finoman próbálkozott a megtérítésemmel is, de nem járt sikerrel.) A könyv annyira nagyon tetszett, hogy utána kölcsönkaptam ugyanazon írónőnek még két könyvét, a Száll a fehér madár és A múlt dala címűeket. Nagyi a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rájuk, és mindenképpen adjam vissza őket, ha elolvastam. Vissza is adtam, de most visszakértem mindhármat. Van nálam egy negyedik hasonló is, a Hová lettél, drága völgyünk?, de azt később kaptam, örökbe, és még nem került rá sor.
Van olyan könyvem is, amit Nagyi kislányként kapott, ez talán a legértékesebb: Szili Leontin Katinkájáról van szó. A történetet is szerettem, és a könyv maga is gyönyörű. Kicsit elhasználódott állapotban kaptam, és most az jutott eszembe, hogy el fogom vinni egy könyvkötőhöz, és megkérem, hozza helyre.
Egy olyan könyv van összesen, amit Nagyitól kaptam, de nem tetszett. Ez Edmondo de Amicistől a Szív. Nagyon nyálasnak és erőltetettnek éreztem, de Nagyi nem volt egyedül azzal, hogy ő szerette ezt a könyvet, ugyanis jó pár évvel azután, hogy nekem adta, kötelező olvasmányként feladta a jedlikes magyartanárom.
Később is sok könyvet köszönhettem Nagyinak, de egy ideje már úgy csináltuk, hogy megkérdezte tőlem, melyik könyvet szeretném, és azt kaptam. Ennek már kicsit más volt a hangulata. Kivétel ez alól az Elfújta a szél, amit a születésnapjakor (?) adott oda tavasszal, mert azt mondta, ezt nem szabad kihagyni. Még nem olvastam el, de eléggé elöl szerepel a listámon, molyos kihívásra is jelentkeztem, hogy még nagyobb legyen a motiváció.
Azt már írtam, hogy háromféle meséléssel találkoztam gyerekkoromban. Anyu mindig felolvasott, Mama a saját meséjét mesélte, Nagyi meg híres meséket mesélt fejből. Ha nála voltunk, mindig vele aludtunk Danival, aki az unokaöcsém. Egy darabig mindketten Nagyinak ugyanazon az oldalán, de mivel Dani egyfolytában bántott (ütött-vert, rugdosott, csikizett, csípett), Nagyi egy idő után azt találta ki, hogy egyikünk az egyik, másikunk a másik oldalán fog feküdni. (Dani amúgy rendkívül szemtelen volt, és annyira felbátorodott nagyon rövid idő alatt, hogy már Nagyin átnyúlkálva is ütött-vert. Mondom, nekem az unokatestvérem életem első nagy megpróbáltatása volt :) ) Szóval közrefogtuk Nagyit, ő meg mesélt. Piroskát, Hófehérkét, Hamupipőkét, Három kismalacot. Többnyire eléggé elfáradt nap végére, ha vele voltunk (Dani miatt!!), ezért a Hófehérkét és a Hamupipőkét Disney-változatban mesélte: csak mérgezett alma volt, semmi fésű meg fűző, és bálból is csak egyet rendeztek. De még így sem sikerült annyira lerövidítenie ezeket a meséket, hogy ébren bírjon maradni végig. Viszont rendelkezett egy szuperképességgel: álmában is tudott mesélni. Nem viccelek. Egy időben minden esti mesélés úgy nézett ki, hogy belevágtunk a mesébe, aztán Nagyi úgy a felénél elaludt, amit csak abból vettünk észre, hogy onnantól furcsa dolgok kezdtek történni a szereplőkkel, olyanok, amikről Andersen és a Grimm-testvérek sem értesültek a meseírás illetve -gyűjtés folyamán.
Danival folyamatosan csatároztunk, és Nagyi mindig engem védett meg, Dani meg mindig kikapott. Ez amúgy teljesen jól volt így, mert Dani tényleg folyton bántott, egy alkalommal még a kerti kiskapával is fejbe vágott, valamint egyszer konkrétan a hasamon ugrált. Én meg ezért undok voltam vele. De ez nem volt látványos, míg az ütlegelés meg de, úgyhogy mindig ő kapott ki egyedül.
Vicces módon Nagyinál tapasztaltam meg a testvérféltékenységet. Ez azért vicces, mert ugye nekem nincs testvérem, legalábbis olyan, akivel együtt nőttem volna fel. Egyszer anyu elvitt Nagyihoz, és már ott volt Dani, amikor megérkeztünk. Én mondjuk négyéves lehettem, Dani ezek szerint kettő. Mikor beléptem az ajtón, a konyhában voltak, és Nagyi éppen kenyér- és szalonnakatonákat csinált az unokaöcsémnek. Ez engem mélységesen sokkolt és felháborított. Hangot is adtam a rosszallásomnak: "Nagyi, nekem sosem csinálsz katonákat!", mire ő: "Mert te már nagy vagy, de a Danika még kicsi." Némi következetlenséget véltem felfedezni az érvelésben, miután nekem akkor sem csinált katonákat, amikor kicsi voltam, de ezt már nem közöltem vele. Csak emlékszem rá, milyen rosszulesett, mennyire féltékeny voltam Danira. Ezek alapján lehet, hogy nem lett volna könnyű velem anyunak, ha született volna kistestvérem.
Nagyi vitt nyaralni is az unokatestvéréhez, bár arra már nem emlékszem, pontosan hová, csak arra, hogy volánbusszal mentünk. Az ilyen nyaralásokon arra bátorított, hogy olvassak minél többet, és esténként kockapókereztünk. Ebben az időszakban még saját kockapóker-készletet is kaptam, annyira szerettem ezt a játékot. Még most is megvan valahol, ellenben a szabályokat már nem ismerem, csak ilyenek rémlenek, hogy volt kis flöss meg nagy flöss.
Amíg még kicsik voltunk, és Lőrincen lakott, mindig elmehettünk vásárolni Danival, illetve ha csak én voltam ott, akkor mehettem egyedül. Valahol az utca végén volt a bolt, ahová elengedett, eléggé közel, és még az úttesten sem kellett átmenni egyszer sem. Mindig úgy adott pénzt, hogy elég legyen arra, amit venni kell, plusz vegyünk magunknak Valamit. Számomra ez a szó mindig nagybetűs volt, ha Nagyi mondta, és többnyire csokivá változott a boltban. Hú, nagyon menő dolog volt egyedül vásárolni járni, emlékszem, milyen büszkék voltunk magunkra Danival. Na meg az is jó volt, hogy Dani csak úgy jöhetett, ha szót fogad nekem, amit én abszolút ki is használtam: végig fogni kellett a kezem, nem lehetett szökdécselve közlekedni, se a kerítésekhez nyúlni, nehogy megharapja egy kutya. Neki biztos nem volt akkora élmény velem vásárolni járni :)
Döbbenetes mennyiségű verset tudott fejből. Sokat szavalt, ha valamiről eszébe jutott egy vers, azt azonnal elmondta, bármilyen hosszú volt is, és nagyon ritkán akadt meg. Általában azt is hozzátette, hányadik osztályban tanulta az adott verset. Mondjuk kétlem, hogy az összeset az iskolában tanulta, mert szerintem ennyi verset összesen sem olvasunk, nem hogy meg kelljen tanulni ennyit. Egyébként anyu és apu is egy csomó verset tudnak, amitől én meg szégyellem magam, mert én mindent elfelejtettem, maximum az első pár sorára emlékszem a legtöbb versnek, vagy csak arra, hogy miről szól, pedig mindig lelkiismeretesen megtanultam minden memoritert. Furcsa.
Nagyon sokat tudott a család múltjáról. Vicces módon én tőle tudok egy csomó mindent Tatáról. De legtöbbet a saját szüleiről és az ő családjukról tudott. Nagyon sok történetet elmesélt a régiekről meg a saját gyerekkoráról is. Aki az ő idejében Tárnokon élt - innen származik a család anyu ágán -, arról mindről tudta, kinek a kicsodája volt. Rengeteget mesélt ezekről az emberekről, és ezekből a mesélésekből én kb. semmire nem emlékszem, mert nagyon nehéz követni egy olyan történetet, ami tele van nevekkel, de nem tudom mihez kötni ezeket a neveket. Sokszor kiderült, amikor már teljesen elveszítettem a fonalat, hogy nem is a családunk tagjáról beszél, hanem a család szomszédjának a rokonairól. Nagyon sokat tudott ezekről a dolgokról. A bátyja javasolta is neki, hogy ezeket írja le, mert senki más nem emlékszik ilyen részletesen, és ha ő meghal, akkor vele halnak ezek a történetek is. Hát, ez megtörtént. De azért az a fontos, hogy a gyerekkorából viszonylag sok mindenre emlékszem, talán pont azért, mert ott a legtöbb szereplőről tudom, hogy kicsoda.
Ennyi jutott eszembe. Hiányozni fog a nagyanyám.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése