Mark Twain: The Adventures of Huckleberry Finn
Még mindig lógok (magamnak) vagy harminc (!) értékeléssel, de Huck Finnel nem lóghatok, ha már a testvérkönyvéről írtam.
Ott kezdődik Huck Finn története, ahol Tom Sawyeré véget ért: a két srác némi pénzmaghoz jutott, és Huckot örökbe fogadta az özvegy, akinek megmentette az életét. Ezzel mindjárt meg is érkeztünk a konfliktushoz: az özvegy csak úgy tud élni, ha Huck civilizáltan viselkedik, Huck meg így nem tud, illetve nem akar élni. Van vagy tizenhárom éves, világ életében csavargott, iskolát legfeljebb kívülről látott, és nem is nagyon szeretné, ha ez a helyzet megváltozna, mert neki jó így. Adott a feladat: az özvegyet, legyen bármilyen jóindulatú, le kell rázni.
A lerázási hadművelet rendkívül jól sikerül, így Huck végre élheti a saját életét. De már az első estén belebotlik az özvegy birtokán élő rabszolgába, Jimbe, és ettől fogva együtt vándorolnak. Vagy tutajoznak, ha már. Huck érzései elég ambivalensek Jimmel kapcsolatban. Egyrészt szereti őt, mert jó embernek tartja (az is), és mert tudja, hogy Jim szereti őt, és bármit megtenne érte. Másrészt viszont mélységesen lenézi, hiszen Jim végső soron csak egy "nigger", ráadásul szökött "nigger", ami sokkal rosszabb. Jim tehát több okból is jó Hucknak: egyrészt a barátja, másrészt végre van valaki, akit Huck is lenézhet. Mert lássuk be, Huck a társadalmi ranglétra legalján van: tanulatlan, műveletlen, civilizálatlan csavargó. De Jim még nála is kevesebb.
Sok kalandot átélnek együtt, igaz, többnyire Huck kapja telibe az izgalmakat, Jim meg a rejtekéből támogatja, hiszen egy szökött rabszolga az 1840-es években a déli államokban nem ugrálhat csak úgy. Az igazi kaland azonban csak akkor kezdődik, amikor Huckot és Tom Sawyert újra összehozza a sors. Ekkor kezdődnek Jim igazi megpróbáltatásai is, pedig már addig is kiállt egyet s mást. Huck ugyan tanulatlan, de megvan a magához való esze, és mindig helyén a szíve. Tomnak viszont mindene a kaland, és ezt csak súlyosbítja, hogy ő ráadásul egy olvasott gyerek, kb. a világ összes ifjúsági kalandregényét elolvasta már. Megkapó, mennyire meg akarja élni a gyerekkorát, akár tudatos ez nála, akár tudat alatti. Aki a 34. fejezettől végigolvassa a könyvet (kb. 70 oldal lehet), az érteni fogja mire gondolok. Éppen a 34. fejezettől becsüli meg igazán az ember Jimet. Mindent elvisel, mindenben benne van, amit a két gyerek kitalál, és alig van egy-két ellenvetése. Türelmesen szemléli minden mozdulatukat, hiszen szereti ezeket a gyerekeket. Persze Jim mindenkit szeret, még azt is, aki bántja. (Valószínűleg igazi, jó keresztény. Legalábbis én így képzelem el az igazi, jó keresztényt.) Végiggondoltam ezeket a kihívásokat, amik elé Tom és Huck állítják, és én biztos beleőszültem volna ebbe a két gyerekbe. De ő nem. Ő kibírja. Hihetetlen ez a Jim.
A történet vége persze happy end minden szereplő számára, de nem giccses, ráadásul a végkicsengés kissé vészjósló: Huck nem ígéri, hogy mostantól megül a fenekén, és teszi, amit az özvegy mond. Sőt.
A kiadásról is szólnék pár szót. A borító kétség kívül nagyon szép, és biztos igényes az előszó is, amit, bevallom, nem olvastam el. De itt jön egy nagy DE. A könyvben mintegy kétszer annyi vessző van, mint amennyinek lennie kéne, ami helyenként értelemzavaró, tehát miután a vessző megakasztott, kezdhetem újra a mondatot. Ez nem szerencsés. Ezen kívül olyan anomáliák figyelhetők meg a szövegben, mint akkor, ha pdf-ből doc-ká konvertálunk egy dokumentumot, vagy esetleg visszafelé tesszük ugyanezt. Például az "m" betű sokszor "ni", az aposztróf sokszor "l" vagy felkiáltójel. Ez szerintem gáz. Értem, hogy ez egy százötven éves regény, igazi klasszikus, meg minden, de azért ha hozzányúlnak valamilyen szoftverrel, utána elolvashatná egy szerkesztő, semeddig nem tartana ezeket a hibákat kiküszöbölni.
Mindettől függetlenül Huck Finn kalandjai öt csillagot plusz egy kedvencelést kaptak. A kedvencelést azért, mert tényleg jobb ez a könyv, mint a Tom Sawyer, pedig nem hittem volna. Van még itthon két Tom Sawyer-történet, valamint megvan a Koldus és királyfi és az Egy jenki Arthur király udvarában. Úgyhogy még egy darabig adott a Mark Twain-munícióm :)
A lerázási hadművelet rendkívül jól sikerül, így Huck végre élheti a saját életét. De már az első estén belebotlik az özvegy birtokán élő rabszolgába, Jimbe, és ettől fogva együtt vándorolnak. Vagy tutajoznak, ha már. Huck érzései elég ambivalensek Jimmel kapcsolatban. Egyrészt szereti őt, mert jó embernek tartja (az is), és mert tudja, hogy Jim szereti őt, és bármit megtenne érte. Másrészt viszont mélységesen lenézi, hiszen Jim végső soron csak egy "nigger", ráadásul szökött "nigger", ami sokkal rosszabb. Jim tehát több okból is jó Hucknak: egyrészt a barátja, másrészt végre van valaki, akit Huck is lenézhet. Mert lássuk be, Huck a társadalmi ranglétra legalján van: tanulatlan, műveletlen, civilizálatlan csavargó. De Jim még nála is kevesebb.
Sok kalandot átélnek együtt, igaz, többnyire Huck kapja telibe az izgalmakat, Jim meg a rejtekéből támogatja, hiszen egy szökött rabszolga az 1840-es években a déli államokban nem ugrálhat csak úgy. Az igazi kaland azonban csak akkor kezdődik, amikor Huckot és Tom Sawyert újra összehozza a sors. Ekkor kezdődnek Jim igazi megpróbáltatásai is, pedig már addig is kiállt egyet s mást. Huck ugyan tanulatlan, de megvan a magához való esze, és mindig helyén a szíve. Tomnak viszont mindene a kaland, és ezt csak súlyosbítja, hogy ő ráadásul egy olvasott gyerek, kb. a világ összes ifjúsági kalandregényét elolvasta már. Megkapó, mennyire meg akarja élni a gyerekkorát, akár tudatos ez nála, akár tudat alatti. Aki a 34. fejezettől végigolvassa a könyvet (kb. 70 oldal lehet), az érteni fogja mire gondolok. Éppen a 34. fejezettől becsüli meg igazán az ember Jimet. Mindent elvisel, mindenben benne van, amit a két gyerek kitalál, és alig van egy-két ellenvetése. Türelmesen szemléli minden mozdulatukat, hiszen szereti ezeket a gyerekeket. Persze Jim mindenkit szeret, még azt is, aki bántja. (Valószínűleg igazi, jó keresztény. Legalábbis én így képzelem el az igazi, jó keresztényt.) Végiggondoltam ezeket a kihívásokat, amik elé Tom és Huck állítják, és én biztos beleőszültem volna ebbe a két gyerekbe. De ő nem. Ő kibírja. Hihetetlen ez a Jim.
A történet vége persze happy end minden szereplő számára, de nem giccses, ráadásul a végkicsengés kissé vészjósló: Huck nem ígéri, hogy mostantól megül a fenekén, és teszi, amit az özvegy mond. Sőt.
A kiadásról is szólnék pár szót. A borító kétség kívül nagyon szép, és biztos igényes az előszó is, amit, bevallom, nem olvastam el. De itt jön egy nagy DE. A könyvben mintegy kétszer annyi vessző van, mint amennyinek lennie kéne, ami helyenként értelemzavaró, tehát miután a vessző megakasztott, kezdhetem újra a mondatot. Ez nem szerencsés. Ezen kívül olyan anomáliák figyelhetők meg a szövegben, mint akkor, ha pdf-ből doc-ká konvertálunk egy dokumentumot, vagy esetleg visszafelé tesszük ugyanezt. Például az "m" betű sokszor "ni", az aposztróf sokszor "l" vagy felkiáltójel. Ez szerintem gáz. Értem, hogy ez egy százötven éves regény, igazi klasszikus, meg minden, de azért ha hozzányúlnak valamilyen szoftverrel, utána elolvashatná egy szerkesztő, semeddig nem tartana ezeket a hibákat kiküszöbölni.
Mindettől függetlenül Huck Finn kalandjai öt csillagot plusz egy kedvencelést kaptak. A kedvencelést azért, mert tényleg jobb ez a könyv, mint a Tom Sawyer, pedig nem hittem volna. Van még itthon két Tom Sawyer-történet, valamint megvan a Koldus és királyfi és az Egy jenki Arthur király udvarában. Úgyhogy még egy darabig adott a Mark Twain-munícióm :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése