Murter - pakolás, utazás, érkezés
Péntek 13-án aztán fél 8 előtt felébredtünk Tomival, ami szokatlan volt, mert többnyire 8 és 9 között szoktunk. (10 órai fekvéssel ez átlag 11 óra alvás, isteni volt.) Talán a matrac tehetett róla, ami teljesen leengedett reggelre, így a köveken aludtunk.
Reggeli után összepakoltunk, tábort bontottunk, és 11:11-kor elindultunk hazafelé. Egy szakaszon megint lemondtunk az autópályáról, hogy falvakat lássunk, aztán Plitvicén megálltunk, meglestük az egyik tó sarkát, de nem mentünk be, mert az egy egész napos program, viszont ettünk rétest iszonyú drágán. Korábbi napokon nem is vettem volna meg, viszont itt már az volt a cél, hogy minél kevesebb kuna maradjon. (Ettől még mondjuk ez volt az egyetlen hejehuja részemről.) Túrós-mákos-meggyeset ettem, és nagyon jó volt. De annyiért, amennyiért adták, hát… Erős túlzás.
Hazafelé megint izgultam az autópályán, pedig most egyik sofőr sem volt fáradt, viszont legalább esett az eső. Horvátországban a pálya fölött bizonyos időközönként van digitális kijelző, ami mutatja, hány fok van, és elég vicces volt, ahogy 25 foktól szép lassan eljutottunk 18 fokig, mire elértük a határt. A magyar oldalon aztán találkoztunk egy-két elég furcsa stílusú vezetővel, a szívem majd kiugrott tőlük. (Hirtelen elhatározásból kivág eléd, amikor éppen előzöd, vagy éppen előzöd a kamiont, mire az úgy dönt, áttér a sávodba, ilyesmi.) Megjegyzem, a jogosítvánnyal rendelkező utastársak szerint ezek nem voltak veszélyes helyzetek, ami megint azt támasztja alá, hogy nekem kéne kevésbé félni az autózástól.
Végül is 10 körül értünk anyuékhoz. Ott kipakoltunk, a mi holminkat áttettük a mi kocsinkba, és 11-re már meg is érkeztünk haza. Marci a lakásban várt minket, rendkívüli módon feldobta a viszontlátás. (Konkrétan azóta sem tért magához a nagy lelkesedésből.) A hetet Éva néninél töltötte, és Éva néni járt át hozzánk kétnaponta virágot locsolni meg Rozit etetni. Mindent köszönünk neki.
Reggeli után összepakoltunk, tábort bontottunk, és 11:11-kor elindultunk hazafelé. Egy szakaszon megint lemondtunk az autópályáról, hogy falvakat lássunk, aztán Plitvicén megálltunk, meglestük az egyik tó sarkát, de nem mentünk be, mert az egy egész napos program, viszont ettünk rétest iszonyú drágán. Korábbi napokon nem is vettem volna meg, viszont itt már az volt a cél, hogy minél kevesebb kuna maradjon. (Ettől még mondjuk ez volt az egyetlen hejehuja részemről.) Túrós-mákos-meggyeset ettem, és nagyon jó volt. De annyiért, amennyiért adták, hát… Erős túlzás.
Hazafelé megint izgultam az autópályán, pedig most egyik sofőr sem volt fáradt, viszont legalább esett az eső. Horvátországban a pálya fölött bizonyos időközönként van digitális kijelző, ami mutatja, hány fok van, és elég vicces volt, ahogy 25 foktól szép lassan eljutottunk 18 fokig, mire elértük a határt. A magyar oldalon aztán találkoztunk egy-két elég furcsa stílusú vezetővel, a szívem majd kiugrott tőlük. (Hirtelen elhatározásból kivág eléd, amikor éppen előzöd, vagy éppen előzöd a kamiont, mire az úgy dönt, áttér a sávodba, ilyesmi.) Megjegyzem, a jogosítvánnyal rendelkező utastársak szerint ezek nem voltak veszélyes helyzetek, ami megint azt támasztja alá, hogy nekem kéne kevésbé félni az autózástól.
Végül is 10 körül értünk anyuékhoz. Ott kipakoltunk, a mi holminkat áttettük a mi kocsinkba, és 11-re már meg is érkeztünk haza. Marci a lakásban várt minket, rendkívüli módon feldobta a viszontlátás. (Konkrétan azóta sem tért magához a nagy lelkesedésből.) A hetet Éva néninél töltötte, és Éva néni járt át hozzánk kétnaponta virágot locsolni meg Rozit etetni. Mindent köszönünk neki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése