Épp egy hete,

hogy meghalt szegénykém, és még mindig nem tudtam elpakolni a dolgait, csak nagyjából egy kupacba hordtam őket. És még tegnap is úgy jöttünk haza moziból fél 12-kor, hogy Tomi arra gondolt, még le kell vinni Lizát, én meg arra, hogy fog örülni, amikor végre hazaérünk. Nehéz ezt felfogni, 15 és fél évig mindig ott volt, ahol én (vagy majdnem mindig). Azért furcsa, hogy ez ennyire nehéz legyen, mert ott voltunk vele az utolsó pillanatig, és anyu még meg is kérdezte az orvost, hogy tényleg meghalt-e, és mindannyian láttuk, ahogy ott fekszik. Nagyon furcsa.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai