A tárnoki búcsú
3/4 11-kor indultunk Kelenföldről, 11 után valamivel már a tárnoki állomáson voltunk. Úgy döntöttünk, megvárjuk a buszt, azzal megyünk be az Ófaluba, mert a térkép szerint 3 km-re van az állomástól, nekünk meg véges volt az időnk, 3/4 3-ra már vissza kellett érni a vonathoz. A busz úgy haladt, hogy elment Tata egykori utcája mellett, amitől vérszemet kaptam, és úgy gondoltam, ne csak elmenjünk mellette, hanem nézzük is meg a házat. Blankának mondjuk ezt nem mondtam, mert arra számítottam, nem lesz rá idő, de azért megfigyeltem, gyalog hogyan lehet majd visszajutni oda a búcsúból, ha esetleg mégis úgy alakulna a dolog.
Maga a búcsú elsőre elég nagy csalódás volt, mert hát másra emlékeztem. Nekem a búcsú hatalmas esemény volt az életemben, minden évben vártam, és úgy emlékeztem, hatalmas területen vannak a standok, és mindenfelé csodálatos ajándéktárgyakat látni. Ehhez képest elég kicsi volt az egész, és ami 11 évesen csodálatos ajándéktárgy volt, az ma már főként bóvli. Kicsit lehűtött lelkesedéssel sétáltuk végig ezek után a búcsút, ráadásul még kihaltság érzetem is volt, mert alig lézengett ember rajtunk kívül, miközben én tömegekre emlékeztem. Aztán mindennek a tetejébe még nem is volt a körhinta, amit én annyira szerettem: az volt a búcsú fénypontja, amikor Tatával felültünk rá, volt, hogy két körre is.
Ez ma csak gyerekeknek volt:
Kicsit irigyeltem is őket, hogy nekik lehet.
Na de nekünk volt helyette másmilyen:
A bácsi, aki kezelte, nagyon-nagyon kedves-mosolygós volt, és azért ez a hinta is elég hasonló élményt adott, mint a másik, ráadásul erről el lehetett látni a falu meg a földek felett elég messzire, merthogy ez nemcsak körbe-körbe kering, hanem meg is dől, és elég magasra felvisz. A körhintázástól kezdve lett szuper élmény a búcsú :) Igaz, nem olcsó móka, 500 Ft egy kör, és ez még a legolcsóbb játék. Ha ide az ember kisgyerekkel jön, hát egy vagyont itt hagy, ha nem vigyáz. Később vettünk perecet, ami ugyan sosem tartozott a búcsúhoz számomra, viszont jó hangulatot csinált :) Aztán még párszor körbejártuk a búcsút, és megjött a tömeg is. Az első eresztés a mise végén, ami ebben a templomban volt:
Kilencszer-tízszer biztosan voltam Tatával ezen a búcsún, mégsem szólt templomról egyetlen emlékem sem, pedig azóta az is kiderült számomra, hogy a búcsúnak a templom felszenteléséhez van köze – szóval most direkt vadásztam a templomra. (Egyszer megkérdeztem Tatát, mit is jelent tulajdonképpen a búcsú, mitől búcsúzunk, de nem emlékszem egy szóra sem a válaszból, mert egy szót sem értettem :D ) Nekem nagyon tetszett az, hogy kijöttek a miséről az emberek kosztümben, öltönyben-nyakkendőben, és még akkor, az ünneplőjükben végigjárták a családok a búcsút. Nagyon jó hangulata volt ennek, még annak is, hogy néztük.
A második adag ember fél 1 körül érkezett, ebéd után. Addigra kinyitott még egy-két stand és játék, ami addig nem volt nyitva, például ez:
Ezekben a gömbökben gyerekek ülnek-állnak-ugrándoznak. Hatalmas ötlet, és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem az én gyerekkoromban találták ki, ezt imádtam volna. Meg persze most is imádnám, ha nem érezném gáznak megkérdezni, hatvanegynéhány kilós, százhatvanegynéhány centis felnőttek (?) is mehetnek-e egy kört. Ezt a játékot sokáig néztük, mert jó volt látni, hogy élvezik a gyerekek. Tényleg nem tudok mást mondani rá, hatalmas ötlet.
Volt még egy hely, ahol sokat álltunk:
Ez azért kemény, mert forog egyszer a nagy tárcsa az összes kis “kabinnal”, aztán forognak a kis tárcsák négy-négy kabinnal tök másfelé, forognak az egyes kabinok is összevissza, valamint ez utóbbiak még előre-hátra is pörögnek, sőt át is fordulnak nem egyszer. Ezt sokszor nézni se volt jó, durva élmény lehet menni vele egy kört… Volt három kislány, 10-12 évesek legfeljebb, ők felültek rá. Ezen már meglepődtünk, bár tény, hogy 10-12 évesen sok tekintetben én is bátrabb voltam még, mint most. De a legkeményebb azért csak az volt, hogy leszálltak a menet végén vigyorogva, majd kis tanakodás után odamentek a pénztárhoz, és befizettek még egy körre. Blankával tátott szájjal bámultunk rájuk meg egymásra, hogy azért ez nem semmi, ezek aztán tökös kislányok.
Lefényképeztem a kocsmát is, ezt meg kell magyaráznom. Az is nagyon határozott emlékem, hogy a búcsú mindig a kocsmánál ért véget, ott volt tőle jobbra a körhinta (egyébként ez az új körhinta majdnem pontosan ugyanott áll, ahol a régi szokott). És hát megörültem neki, hogy megvan még a kocsma. Tessék, itt van:
Nosztalgikus hangulatomban még fényképeztem pár viszonylag bénát a vakító napsütésben, majdnem 20 fokban:
Beszereztünk némi vásárfiát is, például mindketten vettünk kókusztekercset. Aztán én szert tettem még egy mézeskalács szívre is, amilyet többször is vittem anyuéknak innen, de egy esetre sem emlékszem, hogy ilyen drága lett volna. És ha már búcsú, a gyerekek is kaptak egy-egy apróságot. Tényleg apróság, de azért mégis vásárfia. Majd szombaton megkapják.
Mivel jóval kisebb volt a búcsú, mint amire számítottunk, elég gyorsan végeztünk, és még volt másfél óránk a vonatig. Úgy gondoltuk, nem érdemes nekünk busszal visszaérni az állomásra öt perc alatt, hogy aztán ott dekkoljunk még egy csomót, inkább sétálunk. Ha meg már sétálunk, felvetettem, hogy megkereshetnénk Tata házát. Blanka azonnal beleegyezett, így aztán elsétáltunk hozzá. Eleve nosztalgikus hangulatban voltam egész nap, mármint onnantól fogva, hogy megláttam a Kelenföldi pályaudvart (ahol Tatával jártunk kb. utoljára), lettek emberek meg lett körhintázás, de Tata háza előtt egyenesen meghatódtam. Múltkor, amikor Tomival mentünk oda, szerintem nem ismertem fel, másik házra hittem, hogy az az, de most egyre biztosabb vagyok benne, hogy megtaláltam. Megismertem a tornácot. Így néz ki ma:
Szép kis házikó ez még mindig. Persze sok minden megváltozott a kerítéstől kezdve a vakolaton át az ablakokig, de azért ez mégis az a ház. Jó volt látni, állni kicsit előtte.
Ha már ott voltunk, meglátogattuk a Bentát is, ami a patak. Persze azt már nem akartuk, csak hát pont arra csordogál, amerre minket vitt az utunk. Az állomás megtalálásához a főúton a közönség segítségét kértük, mert baromira izgultam, elérjük-e a vonatot, Blanka hazaér-e akkorra, amikorra szeretne. A jó tempónak köszönhetően negyed 3-ra ott voltunk az állomáson, szóval így is álltunk még ott fél órát. Csodaszép piros vonat közlekedik itt most már, gondoltam is, vajon örülne-e Tata, ha már ilyennel jöhetne hozzánk.
Szóval végül azt mondom, nagyon örülök, hogy elmentünk, és máskor is szeretnék menni. Ha már lesz gyerekem, akkor meg pláne, egy gyereknek ez még most is hatalmas élmény. Ha legközelebb Tárnokon járok, szeretnék majd kimenni a temetőbe a dédszüleimhez, most, hogy már rájöttem, merre ott a temető, és szeretném megnézni azt a házat is, ahol anyu volt gyerek, most, hogy pontosan megmondta, az hol van. Meg néha ezt a fentebbi házat is.
Maga a búcsú elsőre elég nagy csalódás volt, mert hát másra emlékeztem. Nekem a búcsú hatalmas esemény volt az életemben, minden évben vártam, és úgy emlékeztem, hatalmas területen vannak a standok, és mindenfelé csodálatos ajándéktárgyakat látni. Ehhez képest elég kicsi volt az egész, és ami 11 évesen csodálatos ajándéktárgy volt, az ma már főként bóvli. Kicsit lehűtött lelkesedéssel sétáltuk végig ezek után a búcsút, ráadásul még kihaltság érzetem is volt, mert alig lézengett ember rajtunk kívül, miközben én tömegekre emlékeztem. Aztán mindennek a tetejébe még nem is volt a körhinta, amit én annyira szerettem: az volt a búcsú fénypontja, amikor Tatával felültünk rá, volt, hogy két körre is.
Ez ma csak gyerekeknek volt:
Kicsit irigyeltem is őket, hogy nekik lehet.
Na de nekünk volt helyette másmilyen:
A bácsi, aki kezelte, nagyon-nagyon kedves-mosolygós volt, és azért ez a hinta is elég hasonló élményt adott, mint a másik, ráadásul erről el lehetett látni a falu meg a földek felett elég messzire, merthogy ez nemcsak körbe-körbe kering, hanem meg is dől, és elég magasra felvisz. A körhintázástól kezdve lett szuper élmény a búcsú :) Igaz, nem olcsó móka, 500 Ft egy kör, és ez még a legolcsóbb játék. Ha ide az ember kisgyerekkel jön, hát egy vagyont itt hagy, ha nem vigyáz. Később vettünk perecet, ami ugyan sosem tartozott a búcsúhoz számomra, viszont jó hangulatot csinált :) Aztán még párszor körbejártuk a búcsút, és megjött a tömeg is. Az első eresztés a mise végén, ami ebben a templomban volt:
Kilencszer-tízszer biztosan voltam Tatával ezen a búcsún, mégsem szólt templomról egyetlen emlékem sem, pedig azóta az is kiderült számomra, hogy a búcsúnak a templom felszenteléséhez van köze – szóval most direkt vadásztam a templomra. (Egyszer megkérdeztem Tatát, mit is jelent tulajdonképpen a búcsú, mitől búcsúzunk, de nem emlékszem egy szóra sem a válaszból, mert egy szót sem értettem :D ) Nekem nagyon tetszett az, hogy kijöttek a miséről az emberek kosztümben, öltönyben-nyakkendőben, és még akkor, az ünneplőjükben végigjárták a családok a búcsút. Nagyon jó hangulata volt ennek, még annak is, hogy néztük.
A második adag ember fél 1 körül érkezett, ebéd után. Addigra kinyitott még egy-két stand és játék, ami addig nem volt nyitva, például ez:
Ezekben a gömbökben gyerekek ülnek-állnak-ugrándoznak. Hatalmas ötlet, és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem az én gyerekkoromban találták ki, ezt imádtam volna. Meg persze most is imádnám, ha nem érezném gáznak megkérdezni, hatvanegynéhány kilós, százhatvanegynéhány centis felnőttek (?) is mehetnek-e egy kört. Ezt a játékot sokáig néztük, mert jó volt látni, hogy élvezik a gyerekek. Tényleg nem tudok mást mondani rá, hatalmas ötlet.
Volt még egy hely, ahol sokat álltunk:
Ez azért kemény, mert forog egyszer a nagy tárcsa az összes kis “kabinnal”, aztán forognak a kis tárcsák négy-négy kabinnal tök másfelé, forognak az egyes kabinok is összevissza, valamint ez utóbbiak még előre-hátra is pörögnek, sőt át is fordulnak nem egyszer. Ezt sokszor nézni se volt jó, durva élmény lehet menni vele egy kört… Volt három kislány, 10-12 évesek legfeljebb, ők felültek rá. Ezen már meglepődtünk, bár tény, hogy 10-12 évesen sok tekintetben én is bátrabb voltam még, mint most. De a legkeményebb azért csak az volt, hogy leszálltak a menet végén vigyorogva, majd kis tanakodás után odamentek a pénztárhoz, és befizettek még egy körre. Blankával tátott szájjal bámultunk rájuk meg egymásra, hogy azért ez nem semmi, ezek aztán tökös kislányok.
Lefényképeztem a kocsmát is, ezt meg kell magyaráznom. Az is nagyon határozott emlékem, hogy a búcsú mindig a kocsmánál ért véget, ott volt tőle jobbra a körhinta (egyébként ez az új körhinta majdnem pontosan ugyanott áll, ahol a régi szokott). És hát megörültem neki, hogy megvan még a kocsma. Tessék, itt van:
Nosztalgikus hangulatomban még fényképeztem pár viszonylag bénát a vakító napsütésben, majdnem 20 fokban:
Beszereztünk némi vásárfiát is, például mindketten vettünk kókusztekercset. Aztán én szert tettem még egy mézeskalács szívre is, amilyet többször is vittem anyuéknak innen, de egy esetre sem emlékszem, hogy ilyen drága lett volna. És ha már búcsú, a gyerekek is kaptak egy-egy apróságot. Tényleg apróság, de azért mégis vásárfia. Majd szombaton megkapják.
Mivel jóval kisebb volt a búcsú, mint amire számítottunk, elég gyorsan végeztünk, és még volt másfél óránk a vonatig. Úgy gondoltuk, nem érdemes nekünk busszal visszaérni az állomásra öt perc alatt, hogy aztán ott dekkoljunk még egy csomót, inkább sétálunk. Ha meg már sétálunk, felvetettem, hogy megkereshetnénk Tata házát. Blanka azonnal beleegyezett, így aztán elsétáltunk hozzá. Eleve nosztalgikus hangulatban voltam egész nap, mármint onnantól fogva, hogy megláttam a Kelenföldi pályaudvart (ahol Tatával jártunk kb. utoljára), lettek emberek meg lett körhintázás, de Tata háza előtt egyenesen meghatódtam. Múltkor, amikor Tomival mentünk oda, szerintem nem ismertem fel, másik házra hittem, hogy az az, de most egyre biztosabb vagyok benne, hogy megtaláltam. Megismertem a tornácot. Így néz ki ma:
Szép kis házikó ez még mindig. Persze sok minden megváltozott a kerítéstől kezdve a vakolaton át az ablakokig, de azért ez mégis az a ház. Jó volt látni, állni kicsit előtte.
Ha már ott voltunk, meglátogattuk a Bentát is, ami a patak. Persze azt már nem akartuk, csak hát pont arra csordogál, amerre minket vitt az utunk. Az állomás megtalálásához a főúton a közönség segítségét kértük, mert baromira izgultam, elérjük-e a vonatot, Blanka hazaér-e akkorra, amikorra szeretne. A jó tempónak köszönhetően negyed 3-ra ott voltunk az állomáson, szóval így is álltunk még ott fél órát. Csodaszép piros vonat közlekedik itt most már, gondoltam is, vajon örülne-e Tata, ha már ilyennel jöhetne hozzánk.
Szóval végül azt mondom, nagyon örülök, hogy elmentünk, és máskor is szeretnék menni. Ha már lesz gyerekem, akkor meg pláne, egy gyereknek ez még most is hatalmas élmény. Ha legközelebb Tárnokon járok, szeretnék majd kimenni a temetőbe a dédszüleimhez, most, hogy már rájöttem, merre ott a temető, és szeretném megnézni azt a házat is, ahol anyu volt gyerek, most, hogy pontosan megmondta, az hol van. Meg néha ezt a fentebbi házat is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése