A kutya meg a gyógyszer

Egy ideje minden este megvan az az illúzióm, hogy 10-kor ágyba kerülhetek. Aztán mindig történik valami, ami miatt ez mégsem fordulhat elő. (Kivétel a mai nap, amikor az illúzió sem volt meg, de most nem is bánom, nem megyek sehová fél 8-ra, sőt mi több, 9-nél előbb nem akarok felkelni.) Tegnap végül fél 11-ig még csináltam a nyelviskolás ütemterveket, már a fülem kettéállt tőlük, de fél 11-kor végre már csak az volt hátra, hogy Liza lenyelje a gyulladáscsökkentő gyógyszert, és lefeküdjünk aludni.

Félbetörtem a tablettát, és odatartottam Lizának. Mindig ez az első lépés, mert bizonyos gyógyszereket hajlandó ily módon elfogyasztani. Na, ezt a kis rózsaszín izét megszagolta, érdekes arckifejezés ült ki a fejére, majd tüsszentett egy embereset. Innentől kezdve negyed órám ment rá, hogy dugdostam az orra alá a gyógyszert, ő meg fejkörzést végzett kitartóan, néha tüsszentett. Akkor megpróbáltam szétfeszíteni a száját két ujjal, ahogy még anyutól láttam régen, és betenni a gyógyszerét.

A szétfeszítés sikerült is, de a nyomorult tablettát egyik oldalon betettem, másik oldalon már repült is ki, nem tudtam elég gyorsan összezárni a kutyaszájat. a tabletta meg egyre jobban mállott. Aztán váratlanul mégis sikerült a bravúr 3/4 11 környékén. Innentől nagyjából tíz percet ültem a kutya kosara mellett úgy, hogy felemeltem a fejét, összeszorítottam a száját, és vártam, hogy mikor kell már végre nyelnie. Nagyon-nagyon édesen forgatta a szemét, nézett jobbra, nézett balra, nézett Tomira, nézett rám, és nem nyelt. Én közben többször röhögőgörcsöt kaptam, annyira komikus volt a szituáció. Végül 11 előtt pár perccel elengedtem a kutyafejet, és a gyógyszer már landolt is a tenyeremben.

Közben persze végig mondogattam, hogy jót akarok, ő érdeke, mikor bántottam utoljára, na ugye, hogy soha, megmutatnám szívesen, hogy nem lesz semmi baja, ha lenyeli már végre ezt a cuccot, de lehet, hogy én reggelre el is patkolnék (Tomi közbevetése: "De hogy álvemhes nem lennél, az tuti."), nyelje már le, utána ihat vihez literszámra, stb. Tomi egy ponton közölte, ő most hoz valami fadarabot, és fejére koppint Lizának, mert ez a hegyibeszéd hatástalan. Aztán jött a fél mézes puszedli, amit lenyelt ugyan, de a gyógyszert gondosan kiköpte. Végül 11 után jött a csodálatos ötlet: rejtsük kutyakajába! És lőn. Fél pillanat alatt vége lett a drámának.

Megsimogattam a fejét, kicsit meg is vakargattam, és jól megdicsértem, amiért ilyen ügyesen bevette a gyógyszerét. Aztán kimentem a konyhába megmosni a kissé trutymós kezemet, és akkor megjelent a kutya reménykedő Liza-arccal, csillogó szemmel, farkát csóválva: jelezte, hogy ennél azért nagyobb dicséretet érdemel eme hőstett. Így aztán megkapta a puszedli másik felét, és helyreállt a lelki békéje.

Azt mondtam már, hogy imádom ezt a kutyát?