Folyt. köv.

A reggeli kelés frenetikusan sikerült. Zsombor kétségbeesett hívására ébredtem 9:55-kor, hogy itthon vagyok-e, mert ő megérkezett, és csönget már egy ideje. Innentől számítva 3 percem volt felöltözni és összekapni a lakást. Közepesen jól ment.

Háromnegyed egykor elrohantam anyunak könyvért az Alexandrába. Elvágtattam az aluljáróban egy pár mellett, akik valami lapot nyújtottak felém, és mondtam, hogy sajnálom, hogy nem érek rá. Mondjuk tényleg nem volt egy perc időm se, egyre kellett volna hazaérnem. A srác pillantásából két méter múlva felfogtam, hogy szegények turisták, és segítséget szerettek volna kérni. Ekkor visszaloholtam, megkérdeztem angolul, segítségre van-e szükségük, mondták, igen. Telefonkártyával akartak telefonálni, de nem sikerült nekik. Nekem sem sikerült, de kiderült, hogy olaszok, és lemagyaráztam nekik, hol a legközelebbi, remélhetőleg működőképes nyilvános telefon. Ezek után 12:55-kor kerültem metróra, sejthető volt, hogy 1-re már nem érek haza, de az Alexandrához is csak félúton leszek. Berohantam az üzletbe, felrohantam az emeletre, lekaptam a könyvet a polcról, lerohantam a kasszához, fizettem, aztán rohantam haza. 1 óra 17 perckor értem haza.

Nem késtem le semmiről. Anyut hazavittük, megebédeltünk, majd elmentünk Nagyiékhoz. Megünnepeltük Nagyi 68. születésnapját, ami március 1-jén volt, és 9-re értünk haza.

Jó nap volt.