Kirándulás

Vasárnap kirándultunk öten: Tomi, Zsuzsi, Janó, Liza meg én. Jó volt. 12 és fél kilométert mentünk, ebben volt egy elég hosszó, elég meredek mászós rész, nekem az volt a kedvencem. Amit viszont utáltam, az az volt, amikor beértünk Szentendrére a Cseresznyevirág (vagy milyen) utca 280-as szám környékén, és legalább egy órán át mentünk lefele a dombról. Már kezdtem azt hinni, hogy ennek a dombnak nincs is alja, amikor végre megérkeztünk a kocsihoz. Liza nagyon szépen bírta a túrát, csak a felfelé kaptatós résznél esett rosszul neki, hogy nem terelgethette a kis nyáját, ahogy szokta. Nem érdekelt, nem vettem le róla a pórázt egy pillanatra sem. Ősszel már bizonyította, hogy süket, mint a nagyágyú, és nem hallja meg, ha utána kiabálok, hogy jöjjön vissza. Azt meg kicsi kora óta lehet tudni róla, hogy simán elbóklászik akár a szomszéd kerületig is, ha nem szólunk rá, és még csak észre sem veszi, hogy már nem a kapu előtt szaglászik. Szóval ezt az erdőben pláne nem játsszuk. Így is volt persze szívbaj, ordítás meg seggre pacsi, amikor azt hitte, hall valamit, és a betonút közepén kitépte a pórázt a kezemből, és elrohant megnézni, mi az a dolog. És persze tojt visszajönni, mert nem is hallotta, hogy kiabálok utána. Mikor utolértem, kapott kettőt a seggére, és a fülébe kiabáltam bele, hogy ezt meg ne próbálja még egyszer, mert szörnyen rosszul jár. Ő persze meglepődött, szerintem azt sem vette észre, hogy már nem fogom a pórázt. De ezek után aztán pláne nem hagytam neki, hogy póráz nélkül futkosson a domboldalban, és terelje a csapatot, mert a második kanyarnál eltévedt volna, aztán kereshettük volna másnap reggelig. Ettől a kis incidenstől eltekintve élvezte a dolgot, egyedül pattant be a kocsiba a végén, és még csak nem is aludt hazafelé, ami nagyon fura, mert mindig szokott. Itthon azért már csak aludt vasárnap, és tegnap reggel megkezdte a vicces pingvinjárást, valamint az energiatakarékos üzemmódra is beállt: nem áll fel, csak ha nagyon muszáj. Ma délben a sétánál többen kinevették a pingvinfigura miatt szegényt. Persze örülnének, ha 80 éves nénike-bácsika korukban 12 és fél km-t gyalogolnának, és még hegyet is másznának :) Egyébként Lizám türelmetlen is, ez is a korral jár nála. Régen egy szava nem volt, ha megálltunk pihenni. Most az első pihenőnél felmérte, hogy Zsuzsi indítványozta a lustulást, ezért fél perc álldogálás után beállt elé, és képen ugatta. Onnantól kezdve mindig csúnyán nézett, ha Zsuzsi megállt. A második pihenőnél nagyon szívesen pihent már ő is. Miután megitta a fél liter hideg vizét, és elkunyerálta mindenkitől a kajáját, heves hisztériába kezdett, hogy most már menjünk. Önző a lelkem :) Nem baj, örülök neki, hogy ilyen szépen bírta a kirándulást, ez azt jelenti, hogy hasonló hosszúságú és nehézségű útra máskor is vihetjük még. Juhéjj :)