LizaGazdija

Egy volt (férfi) oktatóm írta ki Facebookon, hogy bár többnyire csak szakmázik a profilján, és eddig csak két személyes posztja volt (pocakfotó, újszülött), most akkora horderejű események történtek vele, hogy ezeket is meg kell osztania a tanítványaival: nemrég meghalt az apukája, rá pár napra pedig a néhány hónapos kisfia anyukája - ő minden előjel nélkül, hirtelen szívleállásban. Rettenetes, szerintem sokak három rémálma egymás után: a szüleink halála, a párunk halála és az, hogy nem fogjuk tudni felnevelni a gyerekeinket. Szerencsétlen srác, borzasztó nehéz most neki, és nagyon erős, hogy nem omlott össze, hanem tartja magát a gyerekért és bizonyára a szintén most megözvegyült anyukájáért. Baromi kiszámíthatatlan az élet, ez elég nagy baj vele. Meg brutál kegyetlen tud lenni. Jaj, nagyon szíven ütött ez a poszt. Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha van bármiféle túlvilág, hogy sírhat a nő, aki minden bizonnyal nem akarta itt hagyni sem a pici gyerekét, sem a párját, sem a családja több...

Mutatok néhány képet a nyárról, ha már így ősz lett. Jó gyorsan eljött. Mindjárt itt a karácsony. Durva. Júniusban egy napot Kismartonban töltöttünk. Július közepén voltunk Balatonberényben a családommal. Egyesek sétáltak, mások aludtak. Flóra már gyakorolta a lépegetést. Ellátogattunk a Kányavári szigetre, a Kis-Balatonhoz. Megnéztük az állatsimogatót is. Egyesek ülhettek kosárhintán Zalaszabaron. Egy hónappal később a Várban már elsírták magukat ezek az egyesek, amikor egy ugyanilyenre felültette őket az anyukájuk. Na, hát, nem lehet mindig mindenhez kedve senkinek. Kilátás Zalaszabarról. Tomi családjával is nyaraltunk, Sümeg volt a bázis, és minden nap kirándultunk. Ez itt a Folly Arborétumban készült. Szintén. Augusztusban bevállaltuk Flórával a Stadtwanderweg 5 nevezetű túrát, ami Bécs 21. kerületének Stammersdorf részéből indul, és felvisz a Bisambergre. 10 km, szóval nem hosszú, és kibírta a hátam a gyerekhordozó hátizsá...

Érdekes, milyen sokat dob egy napon, ha olvasok is. Mostanában nagyon ritkán fordul elő, mert Flóra nem viseli el, ha ébren van*, a délutáni alvásnál általában egy-két oldalt tudok olvasni, mert én is elalszom**, estére meg olyan fáradt vagyok, hogy már esélytelen könyvet venni a kezembe. Ma viszont valamiért ébren maradtam a délutáni alvásnál, és haladtam 70 oldalt a könyvben, amit egy hónapja kezdtem el, és akkor a 22. oldalig jutottam a kocsiban, amikor épp aludt a gyerek, aztán azóta se olvastam belőle egy sort sem. És most estére sokkal kevésbé fáradtam el fejben, mint máskor, pedig ez egy brutál hisztis nap volt, többször kiakasztott a gyerek. Szóval ezek szerint csak be kéne iktatni valahogy az olvasást, jó hatása lenne. *Nem mindig kell aktívan vele foglalkozni, de a játékhoz szinte mindig szükséges, hogy a közelében legyek, és őt figyeljem, vagy legalábbis ne foglalkozzak látványosan mással. Kivétel ez alól a házimunka, érdekes módon azt elfogadja, nem zavarja őt. **Ha otth...

Már régóta érdekelt, milyen ez a Westbahn, ami az ÖBB versenytársa, és Linzbe menet ki is próbáltam. Örültem neki, hogy összejött - a Westbahn vonatai is jók, ráadásul emeletesek, ami külön érdekes. Egyetlen bajom az volt, hogy nem volt egyetlen szemetes sem, csak a kalauz járt végig egyszer egy szemeteszsákkal, ami nekem fura. De túl lehet élni, és ha nem gyerekkel utaztam volna, feltehetőleg fel sem tűnt volna, csak azért vettem észre, mert így őrizgetni kellett a banánhéjat. Amíg egyedül utaztam, ritkán termelődött szemetem egy kétórás út alatt. Szintén régóta érdekelt, merre jár "a buszunk," amikor terelés van. Ez a jelenség elég gyakran előfordul, de mivel nekem általában pont olyan megállónál kellene leszállnom, ami ilyenkor kimarad, kerülőutat szoktam választani. Ma viszont megint pont akkor volt dolgom pont annál a megállónál, amikor nem arra ment a busz, hanem az autópályán került. Gondoltam, most már aztán megnézem, milyen az, amikor ott hasít a bécsi busz. Izgi. ...

Úgy tűnik, mindig hozni fogja a foglalkozásvezető a két és fél éves kislányát. A gyerek most már jobban viseli a dolgot, nagy, hangos hiszti már nincs, de ahogy viselkedik, az továbbra sem túl szerencsés, és továbbra is elég komoly agressziót érzek benne. Anyukája hozott házi készítésű gyurmát meg három kiszúrót, aminek többen nagyon örültünk, én pl. azért, mert már mióta szeretnék főzni én is, ráadásul ugyanaz a recept tetszett meg, mint a nőnek, és így most kipróbálhattam, Flórának mennyire jön be a gyurmázás. (Nagyon.) A nő kipakolta a gyurmát, a lánya már ekkor jelezte, hogy az az övé. Anyuka mondta, igen, neki csinálta, de azért hozták el, hogy minden gyerek játszhasson vele. Erre a kislány felkapta a három kiszúrót, kiabálva megismételte, hogy a gyurma meg ezek az övéi, majd bebújt a játékalagútba. Anyuka kétségbeesett arccal, kicsit elvékonyodott hangon kérlelte, hogy adja vissza, amit elvett, hadd játsszanak vele a gyerekek. Nem járt sikerrel, úgyhogy kiszúró nélkül gyurmáztu...

Valaki feltesz egy képet, a másik odakommenteli, hogy nahát, én ebben az utcában laktam ebben az időben, van-e még itt valaki, aki korom- és környékbeli. És akkor jönnek a válaszok, hogy igen, mi a 15-ben laktunk, nahát, de jó, mi is, na, mi meg a 20-ban. És ki hova járt suliba? Én ide, én oda, tök jó, én is oda, csak három évvel idősebb vagyok, azért nem ismertük egymást. Vagy egy másik kedvencem: kedves feltöltő, én is errefelé laktam gyerekkoromban, és ismerős nekem a vezetékneved, nincs egy XY nevű testvéred? De, van. Na, akkor mondd meg neki, hogy Z üdvözli. Szerintem nagyon megható ez a jelenség. Sok feltöltő és kommentelő ráadásul már évtizedek óta nem Bécsben él, hanem mondjuk Ausztráliában vagy az USA-ban, ami számomra még meghatóbbá teszi ezt az egészet. Nagyon bírom ezt a csoportot, béke van benne meg szeretet. Meg nyakig ér a nosztalgia, amit amúgy is szeretek.

Az unokaöcsém, aki vasárnap óta Flóra keresztapja*, abba a lakásba költözött egy éve, ahol én laktam 2008-tól 2015-ig, aztán 2016-ig minden hétvégén, 2017 karácsonyáig havi egy-két hétvégén, azóta meg látogatóként fordulok meg néhány havonta. A cuccaim 90%-a maradt, amikor kijöttem Bécsbe, és azóta is ott voltak. Dani beköltözésekor megkérdeztem, mit vigyek el a lakásból, és ő csak a ruhásszekrény egyik felének kiürítését kérte, ezt akkor meg is tettem. Nem időzött olyan sokat a lakásban, mert két hetet van otthon, két hetet külföldön, de most összeköltözött a barátnőjével, akit viszont zavartak a dolgaim, amit megértek, úgyhogy most a bútoraimon, a könyveimen és az edényeimen-evőeszközeimen kívül mindent ki- illetve elpakoltam két nap alatt. A könyveket nem tudom így hirtelen hová tenni (kb. 2000 kötetről van szó), a többit meg tudják használni az új lakók. Bőven nosztalgiáztam is pakolás közben. Az ott töltött gyerekkor most annyira nem jött már elő, mert abból az időszakból nem ke...