LizaGazdija

Megint lementem a mosókonyhába, megint tele a gép, megint lejárt a program, megint oda van készítve a mosógép mellé a következő adag, megint se híre, se hamva a ruhák tulajdonosának, megint csak a sz*r gép szabad, ami a legutóbbi alkalom óta annyit tudott változni, hogy most már mindegy, mit nyomkodok, semmiképp sem válik láthatóvá a kijelzőjén az írás. Ha egyszer majd tovább akarok költözni, top szempont lesz, hogy legyen a lakásban mosógép.

Az első munkanap a fogadóirodában egyáltalán nem volt rossz, nem kis részben azért, mert nagyon jófej a kolléganő, aki mellé betettek tanulni. Ég és föld a különbség közte meg a múlt heti pincérnő között. Ez a lány egész nap kedvesen, türelmesen magyarázott, hagyta, hogy kipróbáljam a dolgokat, de közben ott volt, segített. Egyszer sem szólt be, nem forgatta a szemét, nem volt semmi baja. Nem tudom, meddig leszek itt, de feltehetőleg jól fogom érezni magam. Este voltam egy olyan suliban, ahol kizárólag korrepetálnak. Úgy nézett ki az interjú, hogy egy hölgy kb. negyed órát beszélt az iskoláról, a munkaidőről meg a fizetésről, majd egyesével a színe elé kellett járulnia mind a húsz megjelentnek, és 2-3 percet beszélgetni vele. Én a végén kerültem sorra, 18. voltam. Első kérdés: milyen állampolgár vagyok. Mondtam, magyar - nem mintha nem lenne ráírva az önéletrajzomra, amit elküldtem már egyszer e-mailben, és amit a beszélgetés előtt közvetlenül elolvasott a hölgy. A végén aztán megkér...

Szombat délelőtt találkoztunk Györgyivel, sétáltunk egyet a Mariahilferstraßén, aztán beültünk a Thalia nevű könyváruház kávézójába, majd körbejártuk a boltot, és megállapítottuk, hogy nagyon-nagyon jó. Olyan könyveik, tankönyveik és naptáraik vannak... Többeknek megtaláltam a karácsonyi ajándékát, magamnak meg az első spanyol tankönyvemet. Még semmit sem vettem meg, várok, amíg megkapom az első fizetésemet, addig vigyázok a pénzemre. Végül ettem egy sushit a Westbahnhof mellett található sushisnál, aztán elbúcsúztunk - én mentem a Stephansdomhoz, Györgyi meg haza. Van egy 25 éves holland srác, Robin, akinek az a hobbija, hogy minden egyes hétvégén másik városba látogat el, ott van péntek estétől vasárnap délutánig, szombat kora délután várost néz, majd estére holland palacsintázást szervez. Összesen mintegy 120 városban tette már ezt, és az elmúlt két évben minden egyes hétvégéje ezzel telt. Bécsben idén már másodszor van, de nem azért, mert így tervezte, hanem azért, mert a hotel...

Kb. két órát sétáltam, ennyi idő alatt annyira lefagyott a kezem, hogy alig bírtam elfordítani a kulcsot a zárban, amikor hazaértem. Holnaptól a sál mellett sapkát és kesztyűt is hordani fogok.

Írt nekem egy viszonylag távoli ismerősöm. "szokatlan kérdéssel zavarnálak ha szabad a 300 grammos L-gutamine és a 315 grammos bcaa mennyi ideig elég?" Whaaaaat?

Rám írt egy 20 (!) éves srác az egyik társkeresőn. Az adatlapja tetején a következő olvasható: "nem független", majd a bemutatkozásban és a levélben elmondja, hogy ő őszinte és hűséges. Érdekes.

Mindig is képtelen voltam arra, hogy lássam magamon, éppen milyen az alakom, jó vagy kevésbé jó, vékonyabb vagy teltebb. Azzal mindig tisztában voltam, hogy vékony soha az életben nem leszek, de akkor is irigykedtem kicsit a vékony osztálytársnőimre. Akkor is tudtam magam kövérnek látni, amikor tíz kilót fogytam, bár akkor annak a tíz kilónak a tudata felülírta ezt a hülyeséget (meg az, hogy anyu azt mondta, ne fogyjak többet, mert már kezdek túl vékony lenni - ő meg eléggé kritikus, lehet neki hinni, ha jót mond, ha rosszat). Ez az egész onnan ered, hogy gyerekkoromtól érettségiig folyton csúfoltak azzal / beszóltak amiatt, hogy kövér vagyok (osztálytársak és olyan pasi is, akivel jártam - olyan pasi mondjuk még huszonöt éves koromban is), és nagyon frusztrált, hogy úgy éreztem, nem tudok mit tenni a kövérség ellen. Tinikorom első éveiben még nem jöttem rá, hogy pl. a zacskó chips ebéd helyett nem lendít különösebben sokat a dolgokon, de miután az ilyen hülyeségekről leszoktam, akkor ...