Micsoda nap!

Szombat délelőtt találkoztunk Györgyivel, sétáltunk egyet a Mariahilferstraßén, aztán beültünk a Thalia nevű könyváruház kávézójába, majd körbejártuk a boltot, és megállapítottuk, hogy nagyon-nagyon jó. Olyan könyveik, tankönyveik és naptáraik vannak... Többeknek megtaláltam a karácsonyi ajándékát, magamnak meg az első spanyol tankönyvemet. Még semmit sem vettem meg, várok, amíg megkapom az első fizetésemet, addig vigyázok a pénzemre. Végül ettem egy sushit a Westbahnhof mellett található sushisnál, aztán elbúcsúztunk - én mentem a Stephansdomhoz, Györgyi meg haza.

Van egy 25 éves holland srác, Robin, akinek az a hobbija, hogy minden egyes hétvégén másik városba látogat el, ott van péntek estétől vasárnap délutánig, szombat kora délután várost néz, majd estére holland palacsintázást szervez. Összesen mintegy 120 városban tette már ezt, és az elmúlt két évben minden egyes hétvégéje ezzel telt. Bécsben idén már másodszor van, de nem azért, mert így tervezte, hanem azért, mert a hotel, ahol az előző palacsintázást szervezte, meghívta őt. A palacsintázással úgy jár jól, hogy a helyszínek fizetik a szállását és az összetevőket, plusz interjúk készülnek vele, és bekerül az újságokba.

A városnézésen kb. 30 ember volt, és a világ számos országa képviseltette magát, például Brazília, Ecuador, az USA (Ohio és Kalifornia), Kanada, India, Irán, Kína, Tajvan, Ausztrália, Új-Zéland, Tunézia, Egyiptom, Észtország, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Grúzia, Szlovákia, Ausztria és persze Magyarország. Nem kizárt, hogy sikerült felidéznem az összes országot, mert néhány helyről többen is érkeztek. Egy osztrák srác magára vállalta az idegenvezető szerepét, és elkalauzolt minket a belváros néhány érdekes pontjára, és mindenhol egy csomót mesélt arról, hogy éppen mit látunk. Az elején még nem hallottam, mit mond, de később okultam, és közelebb álltam hozzá, és megérte. Közben egy darabig a portugál és a grúz lánnyal beszélgettem, aztán odajött hozzám az iráni srác, és akkor vele.

Iszonyú hideg volt, annyira, hogy elgémberedtek az ujjaim (kicsit tartok a téltől...), ráadásul az eső is esett, úgyhogy végül a többség megszavazta, hogy üljünk be egy kávézóba. A Centrál Kávéházat sikerült kiválasztani, ami a Palais Ferstlben van, amit bejártam a nyitott házak hétvégéjén. Az egy olyan hely, hogy kígyózó sorokban várnak az emberek a bejutásra. Meg úgy ránézésre is látszik, hogy durva árak lehetnek odabent. Az osztrák srác bement, megkérdezte, befér-e 30 ember, mire kijött az egyik dolgozó, és mondta, befér, amennyiben mindenki vesz egy kávét meg egy sütit. Erre kisebb csend támadt, nekem is eléggé járt az agyam, hogyan oldom ezt meg, ha enni csak sütit lehet, merthogy nem sütizgetek csak úgy, pláne nem a palacsintázás előtt, amikor a palacsintában épp elég cukor és liszt lesz, amiket ugye nem eszem. A pasi látta a bizonytalanságot, ezért módosított: fejenként minimum 8 euróért kell rendelni, akkor enged be minket. Aztán ezt megszavazta a többség. Nem örültem, mert ma már délelőtt költöttem 6 eurót, holnap meg szeretnék étteremben enni, és ez így együtt már kicsit sok kezdett lenni, miközben még nincs bevételem. De ezek után be kellett menni. Ennek az előnye az, hogy így egyszer ettem a Centrál Kávéházban, ami másképp jó eséllyel sosem fordult volna elő velem.

A kávéház gyönyörű belülről, a sütiik is nagyon szépek (nem ettem, de azért megnéztem a sütis pultot). Végül is kértem egy magyar gulyáslevest, mert kíváncsi voltam, vajon ők mit értenek gulyás alatt, hozzá meg egy kólát (ami szintén tiltólistán van a szénsav miatt, de amikor egy rostos gyümölcslé 4,50, akkor már inkább maradtam a kólánál, ami "csak" 3,90). A gulyás teljesen gulyás volt, viszont ennyire kicsi adag levest ilyen drágán még soha életemben nem ettem. Két olasz pasival ültem egy asztalnál, akik nagyon jófejek és értelmesek voltak, tök jót beszélgettünk meg nyelvészkedtünk. Ők Pozsonyból ruccantak át megnézni a cégük itteni irodáját, na meg palacsintázni. Amikor fizettünk, a pincér beszólt, hogy ne adjunk már olyan kevés borravalót, mint amennyit adni akartunk, mire az egyik pasi tökre kiakadt, de szerencsére nem szólt vissza, csak olaszul háborgott a barátjának, rám meg rám szólt, hogy én ne adjak borravalót, a pincér csak elégedjen meg annyival, amennyit ők ketten letettek az asztalra. (Eredetileg úgy akartuk, hogy kártyával fizetek, azt az összeget mondom, ami borravalóval együtt értendő, a két pasi meg kifizeti nekem készpénzben a részét, csak végül a pincér azt is közölte, hogy a borravalót készpénzben kéri.) Kész, én itt kifeküdtem. Nem éltem még ilyet, hogy ilyen előkelő helyen beszóljon a pincér, komoly volt. Én továbbra is azt gondolom, hogy ha nincs a számlán szervizdíj (ami amúgy ne legyen), akkor hadd döntse már el a vendég, mennyit szeretne hagyni borravalónak.

Középen Robin, a szervező

A kávéház után elindultunk a hotelbe, a palacsintázás helyszínére. Jó fél órát sétáltunk odáig, én közben többnyire az egyik olasz pasival beszélgettem, akivel egy asztalnál ültünk. A hotelben megkaptuk a hozzávalókat mintegy 2-300 főre, merthogy ezeken az eseményeken ennyi ember szokott lenni, aztán 6 körül megkezdtük a palacsintasütést. Robin mondta, hogyan kell csinálni, mi meg páran csináltuk. Hat körül kezdtük, hétre volt meghirdetve a palacsintázós esemény, és onnantól kezdve özönlött a nép. Döbbenetes tömeg lett. A holland palacsinta amúgy majdnem olyan, mint a magyar, csak a tésztájába tesznek almát, banánt és mazsolát, jóval vastagabb lesz a tészta, mint nálunk, és nem tesznek bele tölteléket, és nem tekerik fel, hanem kennek rá valamit (lekvárt, nutellát). Mi most nem egy főnek adtunk egy egész palacsintát, hanem minden darabot felvágtunk eleinte 8, később 12 cikkre, és az volt az elgondolás, hogy mindenki elvesz egyet, majd a többit továbbadja. Na, hát ez a módszer gyorsan megbukott, a legtöbb tányér ki sem jutott a konyhából, már nem volt rajta palacsinta.

10 után volt egy nagy, közös fotózás (a fotón nyilván nem látszom, pedig...), és én utána már nem mentem vissza a konyhába. Még egy darabig lézengtem, de amikor kezdett beindulni a buli (egyre többen voltak eléggé részegek, jöttek a bulizenék, és mindenki táncolt), én hazajöttem. Nem tudom, miért vagyok ilyen fura, de nagyon úgy tűnik, hogy már így maradok. Aztán az is lehet, hogy csak elfáradtam, elég sok inger ért a nap folyamán. Annyira sok, hogy elvitt a lendület a hoteltől, ami a Rembrandtstraßén van, a Schwedenplatzig gyalog (jó, az azért nem olyan sok, de közben többször is járműre lehetett volna szállni). A Reumannplatzon aztán azzal szembesültem, hogy 19 perc múlva jön a következő 6-os villamos, és akkor kicsit honvágyam támadt, mert a Nagykörúton a 4-6-os éjjel is legfeljebb 10 percenként jár, de hétköznap este 3/4 11-kor még 5 percenként. Vívódtam egy kicsit, mi legyen, mert sokan sokszor mondták már, hogy éjjel ne sétálgassak Favoritenben, de sajnos képtelen vagyok 19 percet szobrozni (főleg hidegben), amikor két megállóra vagyok otthonról, ami összesen kb. 8-9 perc gyalog. Végül is lendületesen hazagyalogoltam, nem találkoztam szinte senkivel, és mintegy negyed órával megelőztem a villamost. A lábamat lejártam tegnap, ma még sétáltam két órát Schönbrunnban (gyakrabban kéne menni, valami csodaszép, és hát a mókusok...), úgyhogy eléggé fáj. Amúgy meg azzal telt a nap, hogy mindenki mindenkit ismerősnek jelölt a tegnap kemény magból, vagyis abból a 30 emberből, aki már a városnézésen is ott volt. Tökre sajnáltam, hogy nem emlékszem a grúz lány nevére, mert vele szívesen találkoznék még, de no prob, ő megtalált engem :D Délután végül csak elmentem a La Traviatába, ami itt van a villamosmegállóban, és nagyon kellemes kis hely, ráadásul egyáltalán nem drága, csak a betanuló pincérek lennének kicsit kedvesebbek... Mindenesetre a bécsi szeletük finom, csak kicsit sótlan - volt egy nő, aki szintén azt rendelt, és emiatt vissza is küldte, ami nekem tök meglepő volt. No de a végére jöjjön még egy csoportkép tegnapról, az, amelyiken nem látszom, pedig ott pipiskedem valahol hátul, egy asztal tetején: