LizaGazdija

Négy óra alvás után 7-kor keltem, összekaptam magam, majd lementem reggelizni. Még mindig nem volt semmi étvágyam, de csütörtökre már elég rutinom volt abban, hogy étvágy nélkül is egyek. Egész konkrétan a libatöméshez tudnám hasonlítani azt a reggelit. Kiválasztottam a legkisebb szelet kenyeret, de tényleg röhejes méretű volt, tettem rá egy szelet párizsit meg egy szelet sajtot, aztán vitatkoztam magammal egy jót. Durva hányingerem lett az evés gondolatától, legszívesebben elfordítottam volna a fejem, hogy ne is lássam a kaját, de közben meg mondogattam magamnak, hogy márpedig enni muszáj, legalább ennek a kis szeletnek le kell csúsznia, nincs mese. Végül is sikerült. Onnan tudtam, hogy lassacskán jobban leszek, hogy volt kedvem almalevet inni, miközben múlt szombat óta csak a vizet kívántam. Reggeli előtt kicsit beszélgettem a hölggyel, aki ott volt, és nagyon-nagyon kedves volt. Megdicsérte a hajamat, és kicsit megijedt, amikor azt mondtam neki, arra jutottam, hogy a foglalásomtól...

Szerdától tegnapig egy konferencián voltam Horvátországban. Eddig csak a tengerparton voltam meg Plitvicén, most pedig eljutottam Slavonski Brodba is, ami a bosnyák határon fekszik, és Ivana Brlić Mažuranić, a híres horvát írónő húsz éven át élt itt, és itt írta meg 1912-ben a legfontosabb művét, Hlapić, vagy magyarul Dikics inas kalandjait, ami aztán 1913-ban, éppen 100 éve jelent meg. Ebből alkalomból szervezték ezt a konferenciát, ahová jelentkeztem előadónak a Dikics inas és Móra Csilicsali Csalavári Csalavér c. könyvének összehasonlításával, és elfogadták a jelentkezésemet. Az írónő A könyv horvátul és magyarul Ebbe a városba úgy lehet eljutni, hogy az ember elvonatozik a Déliből Zágrábba mintegy hét óra alatt, majd átszáll egy másik vonatra, és további három órát utazik. Kicsit kellemetlen, hogy a vonat itthonról 13:20-kor indul, mert így esély sincs rá, hogy az ember normális időben érkezzen meg, de sebaj, írtam a panziónak, ahol szobát foglaltam, hogy kb. hajnal...

Ez ilyen önbizalom-növelő és testképjavító bejegyzés magamnak, hátha egyszer majd lesz valami hatása is. 1. Van egy farmerszoknyám, amit jó 7-8 éve vettem, sosem volt igazán jó rám, csak nagyon tetszett, de azóta is minden tavasszal felpróbálom, és sosem tudom gond nélkül felvenni, és ha felküzdöm, szorít, mint állat. Na, ez a szoknya a héten csak úgy feljött rám az aktuális szoknyapróbán, és kényelmes volt. 2. Van egy fekete nadrágom, amit a 2007-es fogyásom után szűkíttettem, aztán minden bajom volt tőle, ha fel kellett venni, amikor visszajött az a 10 kg. Most kb. három-négy hónap után megint felpróbáltam, és konkrétan egy kicsit bő. 3. Az edzésen most már többen mondták, hogy fogytam, az egyik lány a következő szavakkal: "Azt figyeltem, hogy nagyon vékony vagy." (Nyugi, nagyon vékony azért nem vagyok, jó eséllyel sosem leszek, de tény, hogy egészen normális alakom kezd lenni.) 4. A legújabb, C&A-ban vásárolt felsőm XS-es. Nyilván nem vagyok XS-es méret, de azé...

Amikor egy anyuka a két-három év körüli kislányával felszáll a tömött buszra, leül, és énekelni kezd a gyereknek, mire a gyerek megpróbál vele énekelni a cérnavékony hangocskáján, amivel még nem tud dallamot követni, aztán rájön, hogy a hangja majdnem olyan magas, mintha sikítozna, ezért elkezd sikítozni, és anyukája kedveskedő kérlelésére magasról tesz, és a következő öt percet sikítozással/gajdolással tölti. Mindezt egy olyan nap végén, aminek már a közepén is azzal búcsúzott tőled az egyik tanítványod, hogy, idézem: "Össze ne ess!", és azóta sem lett jobb a helyzeted. De azért egy idő után elhitte a kislány az anyukájának, hogy ezt a gajdolást-racsítást-sikítást (nem találom az eléggé kifejező szót) a többi utas valószínűleg nem értékeli, és utána csak mesemondás volt, és ezért nagyon hálás voltam. Igazából nem is értem, hogyan jutott anyuka eszébe énekelgetni a busz közepén, ilyet még életemben nem láttam. Kicsit remélem, hogy többet már nem is fogok. (Pedig nagyon szer...

valóban nekem szól. "Szeretem, amikor mosolyog." (Ally Condie: Matched)

Jövök fel a metróból, nézem az árusokat. Az egyik előtt egy tábla, rajta írás. El is jutok az első két sorig, miszerint "ültethető medve". Aztán eltöprengek, milyen lehet az ültethető medve, majd egy pillanattal később a harmadik sorra siklik a szemem, ahol nyilván következik a "hagyma" szó is. (Elválasztójel nem volt a második sor végén, jó eséllyel ez zavart meg.)

Ma reggel, Blanka e-mailje nyomán jöttem rá, mennyire örülök, hogy végre megérkezett a tavasz. Amikor már április volt, de még hideg, és szakadt az eső, attól féltem, hogy még néhány olyan nap, és teljesen belesüppedek a mocsárba hangulatilag. Most viszont, amikor süt a nap és jó az idő, sokkal jobb a kedvem, és sokszor kifejezetten vidám vagyok. Éljen a tavasz!