LizaGazdija

Eredetileg úgy volt, hogy ma délután Rékával elmegyünk korizni, aztán mondta, hogy inkább csak átjönne, mert a korijegy élezéssel együtt annyira már nem kis összeg. Én viszont annyira régen voltam már korizni, és annyira beleéltem magam, hogy mondtam neki, én így is elmegyek. Próbált meggyőzni, hogy ne, mert rosszul fogja érezni magát, hogy egyedül megyek, én viszont meggyőztem, hogy szoktam járni helyekre egyedül, és semmi bajom sincs ezzel, és korizni is jó lesz egyedül is. Tényleg jó volt. 7-re értem oda, amikor 8-ig tart nyitva a pálya, kicsit izgultam is, hogy hazaküldenek a kapuból. De nem, fél 8-ig van pénztár, úgyhogy nagyon megkönnyebbültem. Attól nem féltem, hogy egy órát tudok majd egy huzamban korcsolyázni, szóval biztosra vettem, hogy elég lesz ennyi idő. Az nagy szerencse, hogy még itthon eszembe jutott felpróbálni a korit, ugyanis kiderült, hogy az elmúlt két-három évben, amióta nem volt a lábamon, elfelejtettem, hogyan kell felvenni. Ez a kemény, nem a faláb. Addig ...

A masszázsról eszembe jutott egy emlék. Valamikor 12-14 éve történhetett, hogy az egyik családi kirándulás nagyon durvára sikerült, alig álltunk a lábunkon, amikor végre hazaértünk. Azt hiszem, ez volt az a kirándulás, amin apu elöl haladt, egyedül, és közben morgott: "Persze, ez neki lejtő! Hol itt a lejtő? Én nem látom a lejtőt." Ez persze már a táv vége felé volt, amikor már egyikünknek sem esett annyira jól a lábemelgetés, de ettől még ez nagyon vicces volt. Nem emlékszem, hány kilométert mentünk, és lehet, hogy még húszat sem, de az biztos, hogy nem voltunk hozzászokva akkora igénybevételhez. Ezért aztán hazaérve mindenki lerogyott, és örült, hogy él. Liza annyira kikészült, hogy nem tudott kimenni a szobámból a konyhába inni. Úgy vittem ki ölben, és amikor letettem két lépésre a táltól, nem tudta megtenni azt a két lépést, csak nyújtogatta a nyakát, és segélykérően nézett rám. Persze odaraktam elé a tálat, ivott is, aztán megint ölben kellett visszavinni a szobába. (E...

Életemben először ma elmentem egy szépségszalonba, és kaptam 60 perc masszázst. Eredetileg hát- és vállmasszázst kértem, de kiderült, hogy az érintett kezelésben benne van némi lábmasszázs is, én meg nem tiltakoztam, a lábammal is van éppen elég bajom. Javaslom, hogy időnként mindenki menjen el masszíroztatni. Mert nagyon jó. Félhomály van, szinte teljes csend, kivéve a nagyon halk zenét, mindenféle illóolajok párolognak, ráadásul hátmasszázs esetében a hasadon fekszel, így aztán jó eséllyel teljesen ellazulsz. Én például annyira, hogy hiába nyomorgatta a vádlimat, a meghúzódott izmaimat, a fájós gerincemet meg a bekötött vállamat a nő, hiába fájt ezek egy része, simán elaludtam. Jó, nem mélyen, de félálomba kerültem. Ezt az állapotot amúgy valamiért nagyon szeretem. Mindenféle gondolatok meg képek megjelennek a fejemben, azt hiszem, hogy ezek történnek most velem, aztán megrándul egy izmom, vagy valami hasonló történik, magamhoz térek, és rájövök, hogy csak álmodtam. Magamnál vagyok n...

Nagyon kemény történet volt, nehezen is értem a végére. Egy huszonéves srác, egy forgalmista gyakornok utolsó vasútállomáson töltött napját meséli el. 1945 elején járunk, a háború még dúl, Drezda a földdel válik egyenlővé, olyan a világ, mint a maga a pokol. A vasútállomás személyzete is félelemben él, mert rendszeresen kénytelenek fogadni szigorúan ellenőrzött vonatokat, vagyis olyan szerelvényeket, amelyek német katonákat visznek a frontra, vagy hoznak vissza a frontról, a fegyverszállítmányokról már nem is beszélve. Közben azért telnek a hétköznapok, amúgy cseh módra, de nagyon nyomasztó az egész, mert a levegőben végig ott lebeg a félelem egy tragédiától. Nehezen bírom a vért még könyvben olvasva is, és nem vagyok kibékülve a naturalisztikus leírásokkal, úgyhogy jó néhányszor felfordult a gyomrom, míg olvastam. Most már nem vagyok biztos benne, hogy szeretném megnézni a filmet, annyira szörnyű volt ez nekem. Azért négy csillagot kapott, és nem lehetek elég hálás a sorsomnak, am...

Ez a morci cica tiszta Garfield, minden szövegét Garfield hangján hallom, és nagyon jól szórakozom. Csak a kedvenceim: Persze, hogy játszom veled. Mondjuk orosz rulettet. Az én patrónusom egy dementor Örülök, hogy benne vagyok a tévében. Így az egész ország megtudja, hogy utálom őket. "Lefordíthatatlan angol szójáték" Falalalalala tegyél le! Csengő szól, csengő szól... Vegyél ki ebből a kib. szánból! Egyszer majdnem nevettem, de csak egy szőrcsomó volt. Egy angol gyerekdal paródiája

És még nem is mutattam a szépséges ágyneműt, amiről áradoztam: Macival díszítve, hogy ne legyen olyan üres az ágy Ma este felmásztam a galériára a vadiúj lépcsőn, ledobáltam a szemét egy részét, és egyesével belekukkantottam minden dobozomba, ami költözés óta várja, hogy kicsomagoljam, sőt majdnem minden tárgyat a kezembe is vettem. Egyrészt elborzadtam, mennyi mütyüröm van, amiket továbbra sem tudok hol tartani, pedig nagy részük gyönyörű, másrészt újra a gyerekkoromban találtam magam. Például benyúltam az egyik dobozba, megfogtam az első tárgyat, ami utamba került, és rögtön tudtam: komód, alsó fiók, vagyis "titokfiók". Mindenről tudom, hol volt otthon, melyik polcon, kitől kaptam, milyen történet kapcsolódik hozzá. Megtaláltam a régi emlékkönyveimet, bele is olvastam egy kicsit majdnem mindbe. Csak majdnem mindbe, mert a legelsőt, amit kb. 10 éves koromtól írtam, nem mertem. Csak a későbbiekben tapasztaltak miatt: rettenetes, milyen csitri voltam. Lehet, hogy egys...

Nem, mert akkor háromszor is azt fogjuk olvasni, "elcseszett", miközben az van odaírva, hogy "ecsetszett". Inkább reggelizzünk a semmibe révedő tekintettel! Napi jó tanácsomat hallottátok.