LizaGazdija

Tudható rólam, hogy minden nagy port felverő ügybe beleásom magam. Mármint minden cikket elolvasok róla, ami megjelenik, és ha van külső hivatkozás, akkor azt is csekkolom. (Borsot meg Blikket nem szeretek nézni ilyenkor se, mert ők talán a legtisztességtelenebbek, nem bírom a stílusukat.) Nem tudom, miért csinálom ezt, azt sem tudom, normális dolog-e ez, mindenesetre ez a helyzet. Tehát nyilván mindent elolvasok Bándy Katáról is. Több cikkben hivatkoztak az édesanyjára, aki a gyilkossággal kapcsolatos bejegyzéseit nyilvánossá tette a Facebookon. Persze megnéztem. Nem ír sok mindent, nem a külvilágnak gyászol (amit szerintem jól tesz), de az alatt a kevés poszt alatt is rengeteg részvétnyilvánítás olvasható. Meg egy furcsaság. Nem nézem meg pontosan, de kb. ez a tartalma: "Csak Bándy Kata halt meg mostanában? Vagy Al Bundy." Ez egy kommentár nélkül kitett fénykép alatt, amin a lány látható. Csodálom, hogy még nem érkezett rá reakció, nem gondoltam volna, hogy ennyi intellig...

1. Az aluljáróban caplatok, közben nyilván olvasok. Egyszer csak megszólít egy srác: "Ne haragudj!" Csak a perifériás látásomba kerül be, és azt látom, hogy nem józan, valamint elég szakadt is, ezért mondom neki: "Nem, bocs", és suhanok tovább. Erre ő megtorpan, és utánam szól: "De én... én nem akartam pénzt kérni..." Megfordulok, döbbenten bámul rám. Még mindig úgy látom, hogy nem józan, vagy ivott, vagy bevett valamit. "Én csak... csak így tökre elvesztem itt." Erre én: "Villamossal szeretnél menni?" "Igen." "És merre?" "Hát a stadionhoz." "Az nem a villamos lesz, hanem a metró." "Tényleg?" "Igen, a Határ út felé kell menni." "Köszi." Elbúcsúzunk, megyek tovább, de megint utánam szól: "De én... én tényleg... én nem akartam kérni semmit... de tényleg..." "Ne haragudj!" És akkor tovább megy. Én meg kicsit szégyellem magam. Nem lehet jó, ha az ember...

Joanne Harris könyvei közül a Gentlemen and Players (Urak és játékosok) tetszett eddig legjobban. Olyan komoly felépítésű, átgondolt, és olyan csavarral büszkélkedő mű, hogy magasan veri az összes többi regényt, hangulat ide, szereplők oda, és ez annál inkább nagy dolog, mert a művei általában nagyon-nagyon magas élvezeti értékkel bírnak.

Ha egyet kiemelek, az a többiekkel szemben nem igazságos. De ha már játszunk, akkor játsszunk rendesen... Joanne Harris. Rendkívüli tehetsége van ahhoz, hogy hangulatot, atmoszférát teremtsen, bemutassa a (francia) falu/kisváros életét, emberek érzéseit, gondolatait. Nagyon szívesen olvasom őt, minden könyve érdekel. Két éve találkoztam is vele, amikor Magyarországon járt, és az összes könyvemet dedikálta, ami akkor már megvolt. Azóta talán még jobban szeretem, mert végtelenül természetes, jóindulatú nő, semmiféle beképzeltség nincs benne amiatt, hogy világhírű írónő.

Ugye, ugye, én mondtam, hogy több kilométer hosszú az az eredeti bejegyzés. Azért csak végére értem a darabolásnak, még így is, hogy újra fel kellett tölteni az összes képet, mert a Live Writerből bemásolva őket a blog szerkesztői felülete kedvesen közölte mindegyikre, hogy "image". Azt elképzelni nem tudom, miért húzta ki ez a kedves szerkesztő fehérrel a szövegem jó részét, amikor még a HTML-kódban sem szerepel erre utalás, de most nem is fogom keresni az okot. Majd talán egy másik alkalommal, amikor már aludtam, és több türelmem lesz ehhez. Addig is bocsánatot kérek attól, akit zavar ez a dizájn. Egyébként a hét a külvilágtól teljesen elzártan telt, mert még a határ átlépését követő pár órában sorra lemerült mindannyiunk telefonja (nyugi, töltőt vittünk, csak nem használtuk), és hiába jött velünk Tomi laptopja, elég drágán mérték a WiFit, úgyhogy netet nem is láttunk, messziről sem. Úgy jöhettek mégis a posztok minden nap, hogy előre megírtam és időzítettem őket. Na ne...

Krák Kilátás a fürdőhelyünkről A fürdőhelyünk Sirályok A messzi távolban l akatlan sziget világítótoronnyal, ahová végül nem matracoltunk el, mert elég élénk a motorcsónak-forgalom arrafelé Csoportkép (Tomi még lendületben, éppen csak visszaért az önfényképezés funkció beállítása után.) A többiek a sziklán, én térdig vízben, utolsó megmártózás gyanánt Látkép a kocsiból (de ez már nem Murter falu) Jól éreztük magunkat, jó volt pihenni, tengerben fürdeni, megint kabócákat hallani (éjjel-nappal ordítanak kis szünetekkel, de nem zavaróak egyáltalán, pár perc alatt annyira megszokja az ember füle, hogy később fel sem tűnik, csak amikor a szünet után újrakezdik). Remélem, nyaralhatok még Horvátországban.

Péntek 13-án aztán fél 8 előtt felébredtünk Tomival, ami szokatlan volt, mert többnyire 8 és 9 között szoktunk. (10 órai fekvéssel ez átlag 11 óra alvás, isteni volt.) Talán a matrac tehetett róla, ami teljesen leengedett reggelre, így a köveken aludtunk. Reggeli után összepakoltunk, tábort bontottunk, és 11:11-kor elindultunk hazafelé. Egy szakaszon megint lemondtunk az autópályáról, hogy falvakat lássunk, aztán Plitvicén megálltunk, meglestük az egyik tó sarkát, de nem mentünk be, mert az egy egész napos program, viszont ettünk rétest iszonyú drágán. Korábbi napokon nem is vettem volna meg, viszont itt már az volt a cél, hogy minél kevesebb kuna maradjon. (Ettől még mondjuk ez volt az egyetlen hejehuja részemről.) Túrós-mákos-meggyeset ettem, és nagyon jó volt. De annyiért, amennyiért adták, hát… Erős túlzás. Hazafelé megint izgultam az autópályán, pedig most egyik sofőr sem volt fáradt, viszont legalább esett az eső. Horvátországban a pálya fölött bizonyos időközönként...