LizaGazdija

7 és fél óra könyvtárban görnyedés és öt könyv párhuzamos olvasása után vagyok, leszívódott az agyam rendesen, ezért miközben próbálom a feladataimat legalább közepes hatékonysággal elvégezni, keresgélem azokat a számokat, amik rendszeresen felbukkanak a step aerobic órákon. Már majdnem olyan, mintha órán lennék. Ennyi agyi aktivitást se mutatnék feltehetőleg, ha a honlapon közöltekkel ellentétben nem lenne nyitva az OSZK-ban a büfé, és nem tudtam volna az első négy és fél óra megszakítás nélküli görnyedés után sült májas szendvicset, baracklevet és Sport szeletet venni (500 forintért, nem is volt olyan vészes). És persze egyik nagy kedvencem: Nyilván mindegyik agyonremixelve, de azért úgy is jók. A Sexy and I Know It-től mindig röhögőgörcs fenyeget, így meg, hogy láttam a klipjét, nem tudom, hogy fogok uralkodni magamon, amikor sorra kerül.

Heti egy ebből mondjuk kicsit talán sok a jóból. Most rövidebben mesélek egy hasonló napot, mint a múlt csütörtöki. 1. Reggel hosszas ébredezés, majd rohanás a Várba a könyvtárba. Déltől 1-ig mikrofilm nézegetés (zúg és vibrál is, hála az égnek), 1-től 4-ig olvasás. 2. Az olvasás megér egy külön pontot. A téma az Alice in Wonderland magyar fordításainak összehasonlítása. Módszer: egy bekezdést elolvasok angolul, majd a magam elé kiterített négy fordításból is egy-egy bekezdés következik, persze a kiadások kronológiai sorrendjében, a tapasztalatokat lejegyzem, majd elölről az egész. Azt már nem is említem, hogy valójában öt fordítás van, csak az ötödiket valamiért nem találták meg nekem. 3. 4-kor felpattanás, rohanás haza. Nyilván dugóban áll a teljes belváros, mert miért ne, így hazaérés 16:55-kor. 4. Ebéd. 4 perc jut a főételre, 2 perc a desszertre, persze állva, mint a lovak, mert leülni nincs idő. Csoda, hogy nem fulladtam bele. 5. Rohanás a kutyával sétálni, mert a nyomor...

Már szerdán megvolt a humoros csütörtök nyitánya, amikor is a lábamra esett a hangfal. Szép felütés volt, jól előrevetítette, milyen lesz aztán az egész következő nap. Például vártam az Andikat, akik születés- és névnapok ünneplésének céljából jöttek át, és pakolás közben alaposan lefejeltem az egyik könyvespolcot. Szép piros csíkot sikerült így gyártani a homlokom teljes hosszára, de szerencsére némi alapozótól már nem néztem ki úgy, mint egy... Hát... Szóval úgy. Amíg Andiék itt voltak, addig nem volt több happening, így nem is gyanakodtam, miket tartogat a nap. Amíg itt voltak, beszélgettünk, ebédeltünk, tök jó volt a hangulat, ajándékoztunk (én könyvet kaptam, banántáskát, puzzle alakú fülbevalókat a gyermeki énem miatt, valamint hajcsatokat). Ezek után fél 2-re kellett mennem Andi nénihez, de késtem tőle tíz percet. Ennek nem más volt az oka, mint az, hogy simán odagyűltem a régi irodájához, miközben kb. három hónapja költözött át a campus másik végébe. Ráadásul az új hely...

1. Valami hatalmas sebet növesztett az állára, ami fáj neki, és nem engedi kenni, viszont amennyi esze van, lekaparta róla a vart, így most kikacsint az élőszövet. Sír, vergődik, menekül, ha csak meglátja a krémet, amivel be kéne kenni. Jó program ez napi kétszer. Viszont nagyon aranyos volt most este, ahogy kérlelt, hogy ne csináljam ezt vele. Leguggoltam mellé, hogy elmagyarázzam, miért muszáj ez, mire feltette a lábamra előbb az egyik, majd a másik mancsát, végül átkulcsolta a bal kezemet, és nagyon esengve nézett. Mondjuk ezzel nem ért el semmit, de megmosolyogtatott. 2. A kutyáknak alapvetően nincs olyan érzékük, ami megmondaná nekik, milyen magasan vannak, ezért nem tudják értelmezni a lépcsőházat, pláne, ha többedik emeletre kell felmenniük. (Ezért lehetett, hogy mikor Liza egyszer nem találta Tomit a lakásban, és sikerült kijutnia az ajtón, lerohant a másodikra, majd megállt a folyosónak azon a részén, ahol a mi emeletünkön az ajtó van, és ott várakozó álláspontra helyezkedet...

Éppen sprinteltem a Duna-part felé este 9 környékén, hogy átvegyem Éva nénitől Marci kutyát, amikor is egy zebránál megszólított egy 40 felé járó motoros pasi. Megkérdezte, ismerem-e a környéket, van-e itt valahol gyorskajálda, majd nem várta meg a választ, hanem mondta, most jutott eszébe, hogy a Borároson van Meki, majd megkérdezte, elgurulnék-e vele odáig, mert látja, arrafelé tartok. Mondtam, köszönöm, nem, egyébként sem oda igyekszem. Kérdés, akkor hova. Mondom, a partra. Kérdés, minek. Mondom, a kutyámat fogom átvenni és hazavinni. Azt mondja erre, akkor ha már végeztem a sétáltatással, felhív, és üljünk be valahova. Mondtam, köszönöm, nem élnék a lehetőséggel. De miért? Mert már van párom. Erre a magától értetődő válasz: "Ó, nekem is van csajom. Majd nem verjük nagy dobra." Na, itt elköszöntem, mondtam még kedvesen, hogy akkor ott a Meki, amott meg a gyrosos, mire a pasi: "Most már nem kell. Egyedül egyek? Most már nem is vagyok éhes." Hát, ezen azért röhögte...

Azt tervezem, hogy elolvasom a Švejket, netán újraolvasom mellé a Hátországot is, és gondoltam, alapozásnak megteszi ez a novelláskötet is. Csak a legelején vannak Švejk-sztorik, talán három vagy négy, utána a derék katona nem kerül többet elő a könyvben. A derék katonáról szóló részek nem tetszettek. Viccesnek éppen viccesek, de túlságosan izzadságszagúak, erőltetettek. ettől kicsit megijedtem, mert úgy emlékszem, hogy a Hátország kifejezetten tetszett, amikor az Arany Jánosról elnevezett versenyre olvastam tizenkét-három éve (Jézusom!!!), és nagyon csalódott lennék, ha most meg majd nem tetszene az újraolvasáskor. Pedig nem kizárt, hogy ez fog történni, az Eastwicki boszorkányok esetében is pont ez volt a forgatókönyv. A Švejk utáni részek már jobbak, de ott meg túlzásnak értem azt a rengeteg novellát, amikor mindegyik ugyanarról szól, csak pepitában: milyen ésszerűtlenül és logikátlanul működik a bürokrácia, és ezt hogyan sínyli meg a kisember.  Összessé...

Ez a második könyv, amit a névnapi kuponból vettem e-book formában. (Összesen öten vannak, most fejeztem be az utolsót. Ezt egyébként még márciusban olvastam, ennyire vagyok elmaradva a könyvértékelésekkel itt a blogon. Félelmetes.) A történet maga nem túl eredeti, nem valami nagy durranás. Kicsit Harry Potter, amitől én elszomorodtam, mert nem szeretem, ha a Harry Pottert igyekszik utánozni valaki, mert az még sosem sült el jól. Nem örülök annak sem, hogy lesz folytatása, mert szerintem többet adott volna egy szépen lekerekített történet egy kötetben, mint amennyit a folytatások adhatnak, hiszen azok már nem támaszkodhatnak arra, amire ez az első könyv, és amit mindjárt kifejtek. Persze azért ne értsen félre senki, egyáltalán nem rossz a könyv, csak kicsit többet vártam tőle. A könyv olvasása közben nagy érdeklődéssel nézegettem a fényképeket, amik gyönyörűen látszanak a Kindle képernyőjén, pedig többen mondták, hogy borzalmas a minőségük olyan kicsi felületen. Az utószóból ki...