Vicces pillanatok a tanításban

Tesztet írunk két nyelvtani témából meg egy szószedetből. Előbbieket összesen négy napon keresztül tanultuk / gyakoroltuk, számolatlan mennyiségű kommunikatív és drill jellegű feladat volt hozzájuk. A szószedettel két napon át foglalkoztunk (nyilván nem a teljes négy órában, de azért fél-egy órát biztosan). Egy lapról beszélünk, kb. 30 érzelmeket kifejező szóról, ebből kb. 20-hoz kép is van, valamint mindet megbeszéltük többször is, alaposan, németül is elhangzott a jelentése mindegyiknek. Pénteken elmondtam, miből lesz a teszt (ebből a két nyelvtani anyagból meg a 30 szóból), gyakoroltunk is orrvérzésig. Ma megvolt a teszt. A nyelvtani rész még úgy döcögősen ment is valahogy, de a szókincs... Gyártottam a neten egy keresztrejtvényt, ami úgy néz ki, hogy definíciók vannak (a boldog ellentéte; így érezné magát valaki, akinek nyilvánosan lecsúszik a nadrágja; nagyon dühös; stb., stb.), és azokból kell kitalálni a szavakat. És nem tudták megoldani. (Jó, azért többeknek meglett 5 jó megoldás, egy embernek 6, egynek meg 7.) Már eleve izgalmas volt, hogy többször elmondtam, nem lehet használni semmit, mert ez egy teszt, de volt egy nő, aki ennek ellenére szemérmetlenül kitette maga elé a szószedetes lapot, és onnan nézte a megoldásokat, és akkor sem tette el, amikor konkrétan személy szerint neki címeztem a kérést, hogy pakolja el. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nem egy gimiben vagy az otthoni nyelviskolában dolgozom, mert úgy elvettem volna, mint a szél, de hát ezt itt nem lehet. Majdnem felidegesítettem magam rajta, de miután pár hete megígértem magamnak, hogy semmitől sem leszek ideges, mert az nem tesz jót nekem, sikerült nyugodtnak maradni. (Egyébként a hölgy még ezzel a pofátlan csalással is kb. negyed óra alatt tudta csak összekukázni a 10 szót a lapról. Mondjuk túl sok pontot nem fog kapni érte.) És a poén a végére: amikor megnéztük együtt a keresztrejtvényt, miután összeszedtem a teszteket, kiderült, hogy az én hibám, hogy nem tudták megoldani, mert miért pont azokat a szavakat tettem bele. Mondtam, én szóltam előre, hogy erről a lapról bármi lehet, és csak erről a lapról voltak a szavak, innentől kezdve nem érzem, hogy gond lenne.

Erről eszembe jutott az a lazán kapcsolódó történet is, hogy van egy kolléganő, aki nem angolt tanít, de szintén a résztvevőkkel dolgozik, például a csoportommal is, és amikor a kedve úgy tartja, szó nélkül beszambázik az órám közepébe, és tökmindegy, hogy éppen egy mondat közepén tart-e a résztvevő vagy én, tesztet írunk-e, esetleg stopperrel mérjük-e valakinek a képleírását a vizsgára történő felkészülés gyanánt, azonnal nekiáll szövegelni, és esetenként akár öt percet is eltölt nálunk. Még ha lényeges dolgokról beszélne, akkor is brutál durvának tartanám ezt az eljárást, de ráadásul ilyenekkel jön be, hogy megérkeztek a fotók, és most azonnal meg kell mutatnia a csoportnak (az én órámon, nem ér rá még pár napot, amikor vele lesznek), és öt percig ámuldozik meg sóhajtozik, hogy milyen szépek a képek, és úristen. Mértem. Előtte egy másik alkalommal sminkelési technikákról folyt a csevegés. Ha még egyszer bejön valami ilyen felháborító módon szétizélni az órámat, meg fogom kérni (nyilván négyszemközt), hogy ezt fejezze be, mert szeretném végezni a munkámat, jöjjön szünetben, ha szeretne valamit, vagy beszélgessen velük a saját idejében. (De ettől sem lettem ideges, csak nagyon kicsin múlt, hogy az legyek.) Én értem, hogy kölcsönös antipátia első látásra a kapcsolatunk, de azért még lehet kulturáltan viselkedni szerintem. Nekem szokott is sikerülni, pl. még sosem sétáltam be az ő idejében mindenféle irreleváns izéről csacsogni a csoporttal. (Mondjuk képtelen is lennék rá, annyira szürreális a dolog.)

Szóval tanárnak lenni mindenkor és mindenhol vicces élmény.