Szülőnek lenni _tényleg_ kemény lehet

Az oviban az egyik csoportba késve érkezett meg egy nagyobbacska kislány, mégpedig zokogva. Azt zokogta, hogy mama, mama, és kapaszkodott az anyukájába, akinek úgy kellett lefejteni magáról a gyereket. Én értem, hogy az elején a beszoktatási időszakban ez természetes, meg azt is értem, hogy később is lehet a gyereknek is rossz napja, amikor így üvölt akár a semmin is, de hogy szívettépő lehet így otthagyni a gyereket az oviban, az is biztos. Aztán lehet, hogy pont nem, mert a szülő pont ismeri a gyerekét, és pont tudja, hogy semmi komoly, csak ma bal lábbal kelt fel, és az nála így néz ki.

Amúgy a pici, kezdő ovis kislánnyal is találkoztam az udvaron, azzal, aki két hete sírdogált az angol közben, múlt héten meg hajlandó volt fogni a kezemet, és úgy odajönni a körbeülős sarokba, miután kb. negyed órát beszélgettem vele. Most egy másik kicsivel álldogált az udvaron, kérdeztem, olvassunk-e (volt nálam egy Suzy és Tekergő, biztos, ami tuti), mire a másik kicsi bólintott, én kinyitottam a könyvet, ez a picike meg előbb elkomorult, aztán legörbült a szája, majd hüppögni kezdett. Valamiért az volt az érzésem, hogy otthon szoktak neki mesélni, amit szeret, és erről, hogy kinyitottam a könyvet, eszébe jutott, hogy nem otthon van, amitől mindjárt rossz lett a kedve. Nem mintha ismerném őt, szóval ez csak elmélkedés. Mindenesetre őt sem lehet könnyű minden nap otthagyni az oviban.