Capa színesben

Mindig szimpatikus volt nekem Capa, született Friedmann Endre Ernő, amióta először találkoztam a munkásságával. Tetszenek a képei, és érdekes élete volt, csak nagyon rövid. Már voltam egy kiállításon a Capa Központban, ahol az ő képeit lehetett megnézni, és most is muszáj volt elmenni, pláne, hogy azt eddig nem is tudtam, hogy színes filmre is fotózott, mégpedig döbbenetesen régtől fogva, már az 1930-as évek második felétől kezdve. Persze kevés színes fotója volt, mert az jóval drágább volt, mint a fekete-fehér, ráadásul rengeteg ideig tartott előhívni, így volt olyan, hogy Capa megcsinált egy riportot, és az újságba csak a fekete-fehér képei kerültek be, mert hetekkel az angol csapatok Észak-Afrikába hajózása után már nem lett volna aktuális az erről készített beszámoló.

A kiállítást úgy rendezték be, hogy az összesen három térben a falakon lógnak a fotók tematikus rendben, a szoba közepén pedig általában négy vitrinben látható a legtöbb témáról készült cikk eredeti változata, valamint Capa levelezése különböző emberekkel a témával kapcsolatban. Nagyon izgalmas. Beleborsódzott a hátam pl. a budapesti fotókba, és nagyon jó volt elolvasni a cikkrészleteket, már amennyi szöveg látszik az első két oldalon. Budapestről azt írta 1947-ben, hogy 1931-ben gyakorta vertek rendőrök baloldali, hosszú hajú fiatalokat, akik nem titkolták a nézeteiket, és miután vele, aki baloldali is volt, hosszú hajú is, és a nézeteit sem titkolta, "elbeszélgetett" egy rendőr (összeverte, majd néhány napra bezárta), úgy döntött, neki ennyi volt Magyarország, és miután kiengedték, húzott is innen, mint a vadlibák. (Ezt nem így mondja, hanem tök viccesen, mert Capának humorérzéke is volt.) A városra szeretettel emlékezett, de a magyarságát megtagadta.

Picasso a kisfiával

Ez sok mindenből kiderül. Például abból, hogy először André Friedmannak, majd Robert Capának nevezte magát. (A Capa onnan jött, hogy céltudatos, törtető természete miatt az osztálytársai Cápának hívták, ő meg csak levette az ékezetet, és meg is volt a művészneve.) Aztán az is árulkodó, hogy a saját testvéröccsével, Friedmann Kornéllal, avagy Cornell Capával angolul levelezett. Plusz kint van az egyik falon az "olvasósarokban" egy anekdota, miszerint a második világháború idején az USA-ban be kellett olvasni valami felhívást magyarul a rádióban, és Capát kérték meg, aki viszont a végén kénytelen volt visszamondani a szereplést, mert annyira elfelejtett magyarul, hogy nem tudta felolvasni a szöveget. Ez annyira szomorú. Szegény... Hemingway egyszer azt mondta róla részben erre utalva: "Capa hét nyelven beszél, mindegyiken rosszul."

Hemingway a kisfiával

Érdekes, mozgalmas élete volt. Élt Berlinben, Bécsben, Párizsban, az USA-ban (nem emlékszem, melyik városban), és számtalan helyen járt, csoda dolgokat látott. Az is érdekes, mennyire vonzotta őt a háború, tulajdonképpen haditudósító volt. Négy háborút is megjárt, mindet túlélte. 1951-ben írt egy cikkben arról, hogy ő és a többiek, akik a Magnum alapítótagjai, lassan negyven évesek, lassan elérik az emberi élet felét. Szerencsétlen nem sejtette, hogy neki mindössze három év van még hátra az életéből. 1954-ben kijárta a magazinnál, ahová legtöbbet dolgozott, hogy küldjék ki Indokínába, Vietnámba tudósítani. Ki is küldték. Gyönyörű fotókat készített, színeseket is, fekete-fehéreket is. Aztán egyszer elbóklászott a csapatától, és egy árokban taposóaknára lépett. Szörnyethalt. A sors iróniája. Az az igazán hátborzongató ebben a sztoriban, hogy az utolsó képén látszik az árok, amiben aztán a halálát lelte. (Azt nem tudom, a gépe hogyan élte túl a robbanást.)

Farsangi síverseny Ausztriában

A riportjai közül nekem talán azok tetszettek legjobban, amelyekben ismert embereket mutatott be - színes képen látni Hemingwayt azért nem rossz élmény -, és a síelős sztori is nagyon bejött.

A három téren kívül van még két kisebb szoba is, az egyikben dokumentumfilmet vetítenek Capáról (nem volt időm végigvárni, kb. fél óra után el kellett jönnöm, de a youtube-nak hála végignézhetem majd), a másikban pedig könyvek tőle és róla, egy részletesebb életrajz, valamint egy rádióinterjú az 1940-es évekből. Ez utóbbinál annyira mosolyogtam, milyen is az élet - a magyar nyelvet elfelejtette, de az angolt olyan erős magyar akcentussal beszélte, amilyennel csak lehet. Bikóz, hogy egy példát említsek. Furcsa szerkezet azért az ember.

Cirkusz :)

A kiállítás még szeptember 20-ig megtekinthető a Nagymező utca 8-ban. Nagyon megéri elmenni rá, mert 1500 forintért hatalmas élményt, valamint szépséges belépőt kapunk.