Keleti

Most már vagy háromszor-négyszer jártam a Keletinél, mióta itthon vagyok, pedig egyébként akár évek is el tudnak úgy telni, hogy a környéken sincs dolgom. Döbbenetes az az embertömeg. Bennem nem félelmet, hanem végtelen szomorúságot kelt a látvány,  mert az jut eszembe, hogy ha itt kezdenének lőni, engem sem érdekelne, mennyire kellek máshol, igyekeznék minél gyorsabban minél messzebbre kerülni itthonról, pláne, ha lenne gyerekem, és nagyon izgulnék, vissza ne küldjenek. Nagyon ijesztő, hogy ennyi rengetegen jönnek, mert tényleg nincs hova tenni őket, ennyi embert szerintem egyik ország sem képes befogadni. Nekik viszont valamit csinálni kell, mert nem szeretnének meghalni, és ha már elindultak, akkor valószínűleg nem valami lepukkantabb országban akarnak letelepedni, hanem olyan helyen, amiről azt hallották, hogy ott jó. Persze, vannak, akik csak az első országig mennek, valamelyik szomszédig, de az emberek különbözőek - van, aki csak a közvetlen veszély elől menekül, és onnantól már elégedett (amennyire lehet), és van, aki minél messzebbre, minél jobb világba akar futni. Nem tudom, én melyik lennék, de lehet, hogy utóbbi. És biztos jön velük olyan is, aki nem jó szándékú, nem intelligens, bajt kever, de a többség csak egyszerűen szerencsétlen. Nekem (mint még sokaknak) az tűnne jó megoldásnak a helyzetre, ha náluk otthon béke lenne, mert akkor, gondolom, a többség szívesen hazamenne. Csak béke valószínűleg még nagyon sokáig nem lesz, mert azt nem olyan egyszerű megteremteni.

Azon gondolkodom, kellene venni vizet, gyümölcsöt meg műanyagpoharat, és el kéne vinni a Keletibe. Sokat nem fogok tudni venni/vinni, de legalább kevésbé lesz rossz érzésem attól, hogy csak nézek, és nem csinálok semmit. Tegnapelőtt már nem is volt kedvem lemenni az aluljáróba, annyira szégyellem magam, amikor csak elmegyek mellettük. Ugyanez a hajléktalanokra is igaz, az ő esetükben is rossz, hogy csak elsétálok mellettük, és nem segítek, részemről apróval sem. De azért vittem már nekik sütit karácsonykor, mert az is elviselhetetlennek tűnt, hogy míg nekem van családom meg két meleg otthonom is, karácsonyfám meg karácsonyi vacsorám, addig ők karácsonykor is az aluljáróban ülnek. Egyébként meg az lehet a magyarázat arra, hogy a menekültek helyzete jobban megráz, hogy a hajléktalanok látványát megszoktam, mivel kb. egész életemben ott ültek Budapest utcáin (bármilyen szarul hangzik is ez - a megszokás és az ennyi ideje ott ülés is), menekültek tömegeit meg most látom először. Amikor új felfedezés volt, hogy vannak hajléktalanok, akkor még nekik is segítettem némi apróval, ahogy anyukámtól láttam. Valahol ez is szomorú, de inkább nem gondolkodom el rajta, nem akarok nagyon elszomorodni.