LizaGazdija

Sokan mondták, hogy nagyon jó sorozat, érdemes nézni. Nekem mostanában elfogyott kicsit a néznivalóm, mert bár a Family Guyból még nagyon sok van vissza, de az annyira idétlen, hogy nem mindig van hozzá hangulatom, előfordul, hogy valami normálisabbat néznék. Szóval kipróbáltam a True Detective-et, és így a harmadik rész után már határozottan állíthatom, hogy hanyatt estem tőle. Nem is gondoltam volna, hogy egy sorozat ennyire jó lehet. Na, jó, de, a Sherlock is legalább ilyen jó, csak ez kicsit máshogy jó. Nagyon profik a színészek, nem is kis nevek, nagyon érdekes a történet, és különösen izgalmas ez a lassú, kényelmes történetvezetés. Megpróbáltam elképzelni, hogyan dolgozná fel ugyanezt az ötletet mondjuk a Castle, amit szintén nagyon szeretek, és hát náluk azért beleférne 45 percbe tokkal-vonóval, itt meg - érzésem szerint - 8x60 perc alatt fogjuk megtudni, ki a gyilkos, és miért csinálta, amit csinált. Aztán az is lehet, hogy a következő részben már kiderül, de akkor nagyon kíván

Ahogy otthon Krisz és aerobic (step meg sima), úgy Máltán Maja/Linnea/Kate/Ricarda/Marte és kettlebell. Ahogy Krisz évi kétszer tábort szervez, úgy a lányok évente párszor "spártai összetartást". A tegnapi adag épp az évente megrendezésre kerülő Spartan Race volt, és nagy-nagy szerencsémre úgy alakult, hogy pont szabadnapos voltam, így részt tudtam venni rajta. Délben kezdődött a verseny, el is határoztam, hogy 10-kor kelek, és 11:20-kor elindulok, biztos, ami tuti. Na, hát, 11:28-kor pattant ki a szemem. Azért az már valami. Végül is villámgyors készülődéssel, sprinttel és sprint közben reggelizéssel csak két percet késtem, és megvártak. (Írtam SMS-t Linneának.) Öt négyfős csapatot alakítottunk (sorsolásos alapon), én Petrával, Gareth-szel és Tomasszal voltam. Kaptunk egy sok oldalas füzetet, abban voltak a feladatok. Az első mindjárt király volt: 15 kép, mindegyiken egy-egy helyszín Pembroke, Swieqi, Paceville, St. Julian's és Sliema területén valahol, de persze nem vol

Anyu tegnap elutazott, ma pedig megkezdte a gyaloglást. Kb. 600 km-t fog megtenni egy hónap alatt, vagy ahogy kijön. Az első napján nagyon gyors volt, már délután 1-kor beért a szállásra. Nem tudom, mennyire örülne, ha tennék ki ide képeket, mindenesetre úgy van, hogy elküldi őket apunak, aki felpakolja egy online tárhelyre, én meg minden nap meg fogom nézni az aznapi adagot. A tegnapiak meg a maiak gyönyörűek. Jaj, nagyon izgalmas ez, nagyon kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz anyunak, mit fog mesélni, amikor hazaér. Az indulása előtt két nappal, félálomban az jutott eszembe, hogy ha Ibolya néni* még élne, most biztosan együtt mennének a Caminóra. Ez kicsit szomorú gondolat volt, nem is osztottam meg inkább sem vele, sem Rékával**. Pedig ami félálomban élesen bevillan, arról mindig úgy érzem, hogy nagy igazság. *Anyu legjobb barátnője volt majdnem 30 éven át, és idén lesz 7 éve, hogy meghalt.  **Ibolya néni lánya, nekem meg az egyik barátnőm.

Nagyszerű alkalom elvenni valakitől az emberekbe vetett bizalmát, ha ellopunk tőle valami számára nagyon fontosat, egy ereklyét a Múzeumok Éjszakáján . Komolyan mondom, nem értem, hogy lehet valaki ennyire gyökér. Remélem, elszégyelli magát, amikor észreveszi, hogy még az Indexre is kikerült, és valahogy, névtelenül visszajuttatja a sapkát a tulajdonosának.

Reggelre járok, nagyon reggel kell kelni*, a nyolc és fél óra szépen, lassan csordogál, úgyhogy mire hazaérek, már semmihez nincs erőm. Jó, tegnap voltam edzeni, aztán főztem, és minden nap halad egy kicsit (!) a fordítás, de alapvetően olyan vagyok, mint akit agyoncsaptak. Az előbb megláttam a tükörben a szememet, az például nagyon vicces volt. Azért majd szólok, ha újra lesznek gondolataim :) *fél 7-kor, ami nekem még egyenlő a hajnallal, és ez még csak a bemelegítés, élesben már 7-kor kezdődik a reggeli műszak, amihez fél 6-kor kell kipattanni az ágyból

"Az ember mindig útban van a másik felé, aki majd megcsókolja egyszer." Márai Sándor: Sirály

Az egyik kedvenc foglalatosságom a naplementenézés. Tegnap a Dingli-szikláknál örültem a szép naplementének.

Ezért átemelek egy bejegyzést a máltai beszámolómból, ami pozitív. Mert bár sokat stresszelek meg nyomaszt mindenféle, azért tök jó nekem. Például a Hal Saflieni Hypogeumban is jártam a héten. A Hal Saflieni Hypogeumba nem egyszerű bejutni. Napi 80 embert engednek csak be, őket is 10 fős csoportokban, mert erre a helyre még sokkal jobban vigyáznak, mint bármelyik másik értékükre. Talán azért is, mert ebből csak egy van nekik, máig nem találtak hasonlót. Két lehetőség van a bejutásra: 1. Előre veszel jegyet a neten vagy a helyszínen. Ez egyszerűnek hangzik, de jelen pillanatban augusztus 3. a következő időpont, amikorra jegyet tudnak adni. (Amikor jöttem, akkor éppen július 27. volt.) Ezzel nem akartam szórakozni, mert nem olcsó a belépő, és nem tudom, hogy augusztus 3-án Máltán leszek-e még, csak sejtem, hogy igen, és nem akarok ilyet játszani, hogy majd ott kérlelem a csoportvezetőt, hogy adjon aznapra szabadnapot, mert ha nem tud, nem akar, nem érdekli, bármi, akkor bukom a jegyet, a

Hullámvasút van bennem. Sokszor eszembe jut, hogy ez milyen rossz, hogy elmúltam már 28 éves is, és még mindig ott tartok, hogy sehol, kilátásban sincs, hogy majd valamikor lesz saját családom, pedig már mióta szeretnék, közben a volt osztály- és csoporttársak férjhez mennek / megnősülnek, első, második, sokadik gyereküket várják és / vagy nevelik. Amikor ez így elhatalmasodik rajtam, két dologgal próbálom megnyugtatni magam, hogy ne süllyedjek nagyon mélyre. - Az lenne logikus, hogy akkor találjam meg azt, akivel mindketten el tudjuk képzelni a közös saját családot, amikor befejeztem a vándorló életmódot (meg mondjuk ő is), és úgy élek valahol, hogy leengedek, mármint olyan értelemben, hogy közben semmilyen szinten nincs a gondolataimban, hogyan kezdem majd el a következő helyen az életemet, mert nincs következő hely, mert jó helyen vagyok, pont. Ez reményeim szerint Bécsben lesz. Tehát a logika (na jó, a megérzés is) azt vetíti előre, hogy Bécsben lesz jó nekem. Nem biztos, hogy

Tényleg sokkal könnyebb úgy olvasni idióta híreket otthonról, hogy nem vagyok ott. Kicsit elszomorít ugyan, de nem fordulok be napokra egy-egy hülyeségtől, mert nem érint közvetlenül, mivel nem élek benne minden egyes nap. Külön jó, hogy az itteni idióta híreket is hasonlóan könnyen elolvasom, és azoktól sem fordulok be napokra. Azok meg azért nem érintenek közvetlenül, mert nem vagyok máltai, és nem is itt tervezem leélni az életemet. Ebből az következik, hogy annak, aki hasonlóan nehezen vonja ki magát az idióta hírek hatása alól, tiszta haszon külföldön időzni.

Ott van az a rengeteg ember, de tényleg több ezer, aki megpróbál elmenekülni otthonról, ahol sok esetben évek óta polgárháború van, a fele már út közben meghal, mert felborul a csónak, kidobják, vagy csak simán nincs olyan állapotban, hogy túléljen egy ekkora utat ilyen körülmények között, aki meg szerencsésen kiköt valahol, általában Máltán vagy Olaszországban, annak a feje fölött marják egymást az EU országainak miniszterei, hogy most akkor ki mennyit fogadjon be közülük, mert senkinek sem kell egy sem, mert van elég baja nélkülük is, és úgy érzi, ne neki kelljen már megmenteni a világot. Ezek az emberek meg nem tehetnek semmiről, csak szeretnének túlélni, meg valahol új életet kezdeni, miközben tudják, hogy jó eséllyel sosem mehetnek többet haza. (Ismerek ilyet itt Máltán, öt éve jött át valami kis lélekvesztőn Eritreából, azóta nem látta a családját, és nem is lát rá esélyt, hogy valamikor fogja.) Ez valami elképesztően szomorú sors. Nincs konklúzió, csak úgy elgondolkodtam ezen, m

Keveset és rosszul, de gyönyörű volt a tenger a sétányról nézve, láttam egy csomó embert, és kaptam ingyen pólót. Nevezési díj nem volt. Meg még tengerparti kettlebell edzésen is voltam, és az is tiszta flow élmény volt. Jó nekem. Először dolgoztam Aztán haldokoltam, amikor a csapattársaim dolgoztak Végül nyújtottunk É meg úsztam egyet

Valószínűleg soha nem fogom megszokni a megnyúzott, kibelezett nyulak látványát a hentesnél és a szupermarket húspultjában. Ahányszor meglátom, ledermedek, és kedvem lenne futva elhagyni az üzletet.

Két éve találkoztam néhányszor egy sráccal, miután fél napokat beszélgettünk Facebookon, és úgy tűnt, ő lesz az, akit keresek. Aztán a találkozások alkalmával kiderült, hogy nem ő az. Időnként szoktunk beszélni. Amikor ő egyedül volt, én meg nem, és írt, mindig beszélgettem vele, nem zártam rövidre a dolgot. Nem sokat dumáltunk, fél órát, max. egyet. Aztán most eszembe jutott, mi lehet vele, ráírtam, ő meg elmesélte, hogy van egy új barátnője, szerelmes, majd két mondatban lepattintott. Most nem azért, de ez szerintem csúnya. Nem mintha nem lenne mindegy - megjegyeztem, többet nem kérdezem meg, hogy van, ha meg ő igen, majd válaszolok két tőmondatban.

Ez például nagyon durva. De úgy igazán nagyon.

Az érzés folyamatos, de csak egy példát hozok fel*. A közeli templomban mise vagy koncert van, gyönyörűen énekelnek, elhangzik többek között a Halleluja, amit én a Shrekből ismerek. Léleksimogató háttérzene a fordításhoz, azon gondolkodom, hogy amint végére érek a mára kijelölt adagnak, odamegyek a fényképezőgépemmel, hogy megörökítsem ezt a csodát. És akkor ő felpattan, és hisztizik és csapkod, hogy a kurva életért kell ráerőltetniük a hülye vallásukat, őt ne térítse meg senki, nem érdekli, és milyen parasztság ez, és mi van, ha errefelé élnek arabok vagy zsidók, esetleg valaki komponálna (ez utóbbi ő), és nem igaz, hogy ilyen kurva hangosra kell csinálni a templomaikat is, és ő majd bemegy egy ilyen misére sátánista pólóban, aztán meglátjuk, mennyire fogják értékelni. Majd becsukja a teraszajtót, hogy ne halljuk a zenét. Ilyenkor úgy érzem, tökre elkerültük egymást. Egy darabig egymás felé haladtunk, aztán találkozási pont elrepesztettünk egymás mellett százzal. Kellemetlen.

Ő itt Reese Lightning , aki egy család három kutyájának egyike. Tacskó, igazi Pöttöm Panna, és "olyan cuki, hogy belehalok". Ez a repülő füles kép... Ezt lementettem, annyira aranyos. Keleti Éva fotója egy budapesti fürdőből, 1958-ból. Úszásoktatás jobb későn, mint soha alapon. Az a mosoly...

a The Times of Malta. Elég alacsony színvonalon művelik az újságírást, ilyesmit nyújthat nálunk pl. a Blikk, csak ez az itteni újság komoly lapnak tartja magát. Akkor sikerült elérni mindennek a legalját, amikor nemrég halálra gázoltak egy 10 év körüli kisfiút pár méterre a legközelebbi zebrától. Ezt a hírt  a Facebookon képpel hozták le. A képen szerepelt a gyereket elgázoló autó, amelynek nem takarták ki a rendszámát, valamint egy elég nagy vérfolt. Szerencsére a máltaiaknak lenne igényük ennél tisztességesebb tudósításra, ami abból derült ki, hogy öt percen belül száz komment érkezett a következő tartalommal: nyugodjon békében a kisfiú, ti meg szégyelljétek el magatokat nagyon mélyen, amiért ilyen képet tesztek ki, bele sem gondoltok, milyen érzés ezt látni a gyerek szüleinek. Nagyon gyorsan lekerült a kép, ennyi pozitívum legalább volt a történetben. De már az ötlet is, az, hogy valakiben felmerült, hogy ki kellene rakni ezt a fotót...

A Facebook minden francia, svéd, német, stb. nyelvű szövegnél megkérdezi, akarom-e, hogy lefordítsa. Svédnél meg franciánál szoktam akarni, ha éppen érdekel, adott anyanyelvű vagy nyelvterületen élő ismerősöm mit mond. Csak egyet nem ajánl fel soha: a máltai kiírások és hozzászólások lefordítását. Ezt csak úgy tudom értelmezni, hogy a máltai nyelv annyira nehéz, hogy meg sem próbálkozik vele, úgyis beletörne a bicskája. Amúgy a szupermarketben árulnak mindenféle népszerű mesekönyvet máltaiul. Sok kép, óriási betűk. Még nem sikerült kideríteni, mennyibe kerülnek, de az lesz a vége, hogy hirtelen megveszem valamelyiket. A Péter és a farkasból pl. sikerült megértenek egy mondatot az első oldalon, tök büszke voltam magamra. A könyvön kívül két szuvenír fog örökké emlékeztetni a Máltán eltöltött hónapokra: lesz egy olyan bögrém, amilyen a lakótársunknak, Stankónak van (rajta Ozirisz szeme szép színesben, a fülén meg egy I <3 Malta felirat), valamint lesz egy olyan gyűrűm, amit még szep

Hogy ez milyen aranyos!

Gyanítom, fura, hogy ha látok valami helyes állatos videót, amiben macskák/kutyák/egyéb cuki állatok csinálnak cuki dolgokat, egyik első gondolatom, hogy ezek az állatok pár év múlva már nem fognak élni, és a gazdi csak beszélni fog róluk: "Emlékszel, amikor még élt az XY, és mindig azt csinálta, hogy...?" Igen, ez egész biztosan fura. Miért gondolok ilyen furákat?

Amíg a Triq Bonavitában laktam, mindig csukva tartottam a szobám ajtaját, mert úgy éreztem, rendetlenség van nálam. Csak akkor hagytam nyitva résnyire (!), ha éppen rendrakás után voltam. Ennek az volt az oka, hogy nem akartam, hogy a lakótársak jártukban-keltükben benézzenek, aztán megállapítsák, hogy milyen egy trehány némber is vagyok én. Most Holly lakik abban a szobában. Mindig nyitva van az ajtó. A szobában olyan állapotok uralkodnak, hogy Sheldon Cooper, aki Penny lakására azt mondta, "this is a swirling vortex of entropy" *, feltehetőleg azonnal szívrohamot kapna, ha meglátná. De tényleg óriási kupi van bent. Magamba néztem, mert kíváncsi voltam, bennem, mint odalátogató kívülállóban milyen érzéseket kelt, hogy a nyitott ajtón át megláttam a szoba állapotát. És azt találtam, hogy semmilyeneket. Az ő szobája? Az ő szobája. A közös tereket rendben hagyja ott maga után? Igen. Van közöm ahhoz, mi van a szobájában? Semmi. Negatívan/pozitívan befolyásolja a Hollyról alk

11 nappal ezelőtt jelentkeztem egy állásra Máltán. Ma írtak vissza, hogy megkapták a jelentkezésemet, még várnak néhányat, aztán majd kitalálják, kit hívjanak be interjúra, és ha engem is kitalálnak, akkor majd értesítenek. Nem lehet mondani, hogy elsietik ezt a dolgot.

Tegnap este előbb felborítottam az íróasztalon álló kislámpát, aztán odavertem az asztalhoz az egeret, majd beleléptem a tálba, amiben illatosító híján padlótisztítót tartunk, hogy Gergő ne érezze a cigiszagot, amit én már most sem érzek, mert én kevésbé vagyok rá érzékeny. Ekkor gondoltam, inkább befejezem az esti készülődést, és kivételesen fürdés nélkül lefekszem aludni, hátha akkor senkiben és semmiben nem teszek kárt. Aztán meggondoltam magam, végül is nagyon jól tudom, hogy nem nagyon tudok aludni fürdés nélkül, így kimentem a bőröndhöz az előszobába, és hogy ne zavarjam fel a lakótársat, villanykapcsolás nélkül nekiálltam keresni a fürdés kellékeit. A borotvát azonnal meg is találtam. Csoda, hogy le nem vágtam a kezemet. A következő fél órában Gergő vérzést csillapított meg sebet kötözött, én meg felváltva nevettem és sírtam, néha egyszerre a kettőt, mert nagyon vicces volt a szituáció, viszont nagyon fájt az ujjam. Ez a történet is azt bizonyítja, hogy mindig az első megérzés a

Olyan vadakat álmodom mostanában... Tegnap éppen felhőket fényképeztem a reptéren, épp felszállt egy gép, és én pont akkor kattintottam, amikor a gép felrobbant. Ezen megdöbbentem, de azért gyorsan csináltam még egy képet úgy, hogy ne legyen benne a roncs, csak a gyönyörű felhő. Közben arra gondoltam, biztos nem jelent jót, hogy két hónap alatt már a második repülőgép-balesetről álmodom, arról nem is szólva, hogy valamikor tavaly is volt egy ilyen álmom. Aztán valami időutazás következett, aminek folytán végignéztem, ahogy becsekkolnak a felrobbant gép utasai, és gondoltam magamban, milyen fura, hogy ők mindjárt nem fognak már élni, és fogalmuk sincs erről, tök jókedvűek meg minden. Aztán én is utaztam valahová, de már a sorban álltunk, amikor kiderült, hogy nem nyomtattam ki a beszállókártyát, sőt be sem csekkoltam a neten, és akkor nagyon gyorsan el kellett ezt intéznem, mielőtt még sorra kerültünk volna, így nem buktam le. Ma meg valami természeti katasztrófa miatt könyveket kel

Van szobánk, mégpedig Sliema számomra kedvenc részén, de csak kedden költözhetünk be. A hostelből vasárnap el kellett jönni, azóta a régi házban vagyunk, ahol az előző máltai köröm alatt laktam, ma este meg költözünk egy San Gwann nevű településre, és ott is eltöltünk pár éjszakát. Gergőnek két nap alatt lett munkája, ahol jól is érzi magát, csak baromi messze van innen. Szóval azért még keresgél. Én eddig mintegy negyven álláshirdetésre jelentkeztem, egyről írtak vissza annyit, hogy nem engem keresnek. Írtam a volt munkahelyemnek is, mert hát ez volt megbeszélve az ottani HR-essel, és ő mindjárt szervezett nekem interjút hétfőre. Sejtem, melyik csoportba fogok felvételizni, és bár hosszútávon nem ez lenne az álommunka, jól fizet, és pár hónapig tökéletesen jól tudnám ott érezni magamat. Kíváncsi leszek, hétfőig írnak-e még máshonnan. És persze izgulok, vajon felvesznek-e hétfőn. Nagyon jó lenne. Nagyon-nagyon. Ilyenekről álmodozom, hogy megtanulnék bazi korán kelni, és délelőtti műs