Lelkiállapot
Nem tudom, hogy ez depi, enerváltság, melegfront vagy valami más, de elég kellemetlen. Elmesélem, hogyan telnek a napjaim mostanában.
Sokáig alszom, de sosem addig, amikorra be van állítva a telefonom. A csörgés előtt fél órával általában felhív valaki, vagy csak ki kell mennem, és kapásból olyan feszültség van bennem, amikor felébredek, hogy nem tudok visszaaludni, de van, hogy még csak visszafeküdni sem. Amikor már fent vagyok, nem érdekel semmi. Főleg melegem van, nyűglődöm, vergődöm. Nem jó sem hálóingben, sem itthoni ruhában, sem utcaiban. Nem akarok csinálni semmit, maximum a Castle érdekel, na meg persze a máltai tervezgetés, de abban most elakadtam, írtam valakiknek, kértem segítséget, és a válaszukra várok. Addig is nézegetem, vannak-e kirándulóhelyek, és azon gondolkodom, vagyok-e olyan tökös, mint Ryan, aki nem egyszer volt már nyaralni tök idegen helyen tök egyedül, és mindent bejárt, mindent megnézett, mindenhová elment, vagyis elmegyek-e majd egyedül kirándulni, vagy frusztrálni fog, hogy egyedül vagyok, és... Nem akarok belegondolni. Nézegetek olyanokat is, hogy a két hely között, ami engem legjobban érdekel, mennyire egyszerű közlekedni, és mennyi ideig tart eljutni egyikről a másikra. (Egy busszal kell utazni 47 percet, semmi komoly. Legalább lehet közben olvasni.) Ezen kívül még az új könyvet olvasni van kedvem. Néha kicsit sírdogálok, plusz ha jelzi a gép vagy a telefon, hogy valaki írt a Facebookon, kiugrik a szívem, és ennyi. Természetesen megcsinálom a munkámat, tisztességesen, ahogy szoktam. Felkészülök az órákra, megtartom mindet, csak közben nagyon-nagyon rosszul érzem magam. Az is baj, hogy hiába lenne kedvem beszélni vagy sírdogálni valakinek, egyszerűen nincs kinek. Nekem sohasem volt olyan barátnőm, akit fel lehetett volna hívni, hogy figyelj, bedepiztem, gyere át, és akkor átjött. Nem is nagyon voltak barátaim soha, és bár az egyetemre bekerülve ez megváltozott, de most sincsenek sokan. Egy részük messze él, másik részük még annál is messzebb, aki meg marad, azzal egyszerűen nem olyan a kapcsolatunk, hogy felhívhassam, és erős a gyanúm, hogy amúgy is magasról tesz rá, hogy én éppen nyüszítek-e, mert megvan a saját problémája. Ezért ontom a blogposztokat, pedig tudom, hogy ez nem okos dolog, ennyire nagyon mélyre talán nem kellene beengedni senkit. Lehet, hogy zárt blogot kéne írni. De mondjuk elég kevés olvasóm van, inkább robotból van több szerintem.
Ez valami rettentő mély pöcegödör aljának tűnik. Reméljük, ha máshogy nem, repülővel el lehet hagyni.
Sokáig alszom, de sosem addig, amikorra be van állítva a telefonom. A csörgés előtt fél órával általában felhív valaki, vagy csak ki kell mennem, és kapásból olyan feszültség van bennem, amikor felébredek, hogy nem tudok visszaaludni, de van, hogy még csak visszafeküdni sem. Amikor már fent vagyok, nem érdekel semmi. Főleg melegem van, nyűglődöm, vergődöm. Nem jó sem hálóingben, sem itthoni ruhában, sem utcaiban. Nem akarok csinálni semmit, maximum a Castle érdekel, na meg persze a máltai tervezgetés, de abban most elakadtam, írtam valakiknek, kértem segítséget, és a válaszukra várok. Addig is nézegetem, vannak-e kirándulóhelyek, és azon gondolkodom, vagyok-e olyan tökös, mint Ryan, aki nem egyszer volt már nyaralni tök idegen helyen tök egyedül, és mindent bejárt, mindent megnézett, mindenhová elment, vagyis elmegyek-e majd egyedül kirándulni, vagy frusztrálni fog, hogy egyedül vagyok, és... Nem akarok belegondolni. Nézegetek olyanokat is, hogy a két hely között, ami engem legjobban érdekel, mennyire egyszerű közlekedni, és mennyi ideig tart eljutni egyikről a másikra. (Egy busszal kell utazni 47 percet, semmi komoly. Legalább lehet közben olvasni.) Ezen kívül még az új könyvet olvasni van kedvem. Néha kicsit sírdogálok, plusz ha jelzi a gép vagy a telefon, hogy valaki írt a Facebookon, kiugrik a szívem, és ennyi. Természetesen megcsinálom a munkámat, tisztességesen, ahogy szoktam. Felkészülök az órákra, megtartom mindet, csak közben nagyon-nagyon rosszul érzem magam. Az is baj, hogy hiába lenne kedvem beszélni vagy sírdogálni valakinek, egyszerűen nincs kinek. Nekem sohasem volt olyan barátnőm, akit fel lehetett volna hívni, hogy figyelj, bedepiztem, gyere át, és akkor átjött. Nem is nagyon voltak barátaim soha, és bár az egyetemre bekerülve ez megváltozott, de most sincsenek sokan. Egy részük messze él, másik részük még annál is messzebb, aki meg marad, azzal egyszerűen nem olyan a kapcsolatunk, hogy felhívhassam, és erős a gyanúm, hogy amúgy is magasról tesz rá, hogy én éppen nyüszítek-e, mert megvan a saját problémája. Ezért ontom a blogposztokat, pedig tudom, hogy ez nem okos dolog, ennyire nagyon mélyre talán nem kellene beengedni senkit. Lehet, hogy zárt blogot kéne írni. De mondjuk elég kevés olvasóm van, inkább robotból van több szerintem.
Ez valami rettentő mély pöcegödör aljának tűnik. Reméljük, ha máshogy nem, repülővel el lehet hagyni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése