Amikor együtt érzek

Egy kedves ismerős beszerzett két kis gekkót, nagyon örült nekik, mutatott róluk fényképeket, meg is lepődtem, mert nem is tudtam, hogy egy gekkó ilyen helyes is lehet. Aztán az egyikük egy óvatlan pillanatban lelécelt. Én annyira átéreztem, milyen lehet ez a gazdának, hogy még álmodtam is a történettel. Az milyen? Szerencsére néhány nap után úgy döntött a kis szökevény, hogy ideje hazatérni, úgyhogy most már minden jó, valószínűleg én sem fogok többet gekkóval álmodni :D

Erről a mizériáról eszembe jutott, az milyen volt, amikor a hörcsögöm, Vivien lépett le egyszer. Nagyon szégyelltem magam: azért tudott kijutni a terráriumból, mert éjjel beesett hozzá az emeletes ágyról a párnám, ő meg kimászott rajta. Nem is lett meg soha többet, bár mindig hagytunk neki kaját, ami el is fogyott - évekig. Még egyszer láttuk, megjelent a konyhában a radiátor alatt, amikor már nem is laktunk itt, de egyikünk sem merte megfogni, mert akkorára hízott, mint egy patkány. (Az is lehet, hogy csak nekem tűnt akkorának, mert még elég kicsi voltam, nyolc-kilencéves, de tény, hogy a szüleim sem mertek a közelébe menni, mert ráadásul elég agresszívan lépett fel.) Azt mostanában mesélte el anyu, hogy egy felújítás során aztán előkerült szerencsétlen állat csontváza a hűtő mögül. Hú, visszagondolni is szörnyű erre. Na, hát azóta sem volt se hörcsögöm, se más kisállatom, kivéve a halakat, akikkel nincs baj, a teknősöket, akikkel szintén nincs baj, a papagájokat, akikkel csak a baj van, ezért nem is szeretnék többet, meg a kutyákat, akik a nekem való háziállatok, szeretnék is majd megint, de csak akkor, ha már nem leszek egyedül, mert egyedül nem tudom vállalni egy kutya gondozását.