London, 4. nap

Az utolsó londoni napunkon eléggé későn indultunk, és nekem kicsit sajgott a szívem a cseh fiú miatt. Egyébként az a csapat is aznap ment haza, eléggé együtt mozogtunk, úgy látszik, mert szerintem ugyanakkor is érkeztek, mint mi. Mivel a harmadik napba már nem fért bele a British Museum, áttettük erre, a negyedikre.

Annyira eltévedtünk odafelé menet, hogy talán ez volt a rekord a héten. Egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a múzeumot, pedig többször is kértünk útbaigazítást. Végül azért csak megoldottuk, de hát... Az útikönyvünk javasolta, hogy ne akarjunk mindent megnézni, mert akkor napokig bent leszünk, inkább válasszunk ki egy tárlatot, vagy esetleg az általuk javasolt top 10 látnivalót keressük fel. A múzeum bejáratánál szerzett térkép is javasolt egy top 10-et, ami nem esik egybe teljesen az útikönyv listájával, de mi azért a múzeumnak hittünk. Így aztán bejártuk a teljes épületet, minden kiállításon voltunk, csak nagyon kevés helyen álltunk meg, és nagyon keveset olvastunk. Így is bent voltunk három órát (!), és a végére már nem is fogtuk fel, mit látunk, csak néztünk ki a fejünkből. Befogadhatatlan, annyira gazdag ez a múzeum. Nekem a kedvenceim az óra- és a pénzgyűjtemény voltak, ez utóbbiban is találtunk magyar vonatkozást: miénk a valaha kibocsátott legnagyobb címlet. Ugye, hogy jó?

A múzeum kívülről gyönyörű

Belülről valóban egy kicsit lélektelen, igaza van az útikönyvnek

Ház Britanniában a normann hódítás előtt. Ekkor értettem meg, honnan jöhetett a hobbitok háza.

Ez volt a leggiccsesebb óra a kiállításon. Az 1500-as évekből származik, és az ágyúival tényleg lehetett lőni, így jelezték a vacsora kezdetét.

Megint világelsők lettünk valamiben

Ókori lámpatartó. Imádom.

A rosette-i kő. Persze itt volt az egyik legnagyobb tumultus :)

A múzeum után nekivágtunk az eredeti tervnek: elmentünk parkozni. A reggeli nyálkás, borongós idő után nagy szerencsénkre kisütött a nap, kifejezetten meleg lett, úgyhogy abszolút parkozós időnk volt.

Először végigsétáltunk a Green Parkon, aztán bejártuk a Hyde Parkot, végül a Kensington Gardenst. Isteni volt. A Hyde Parkban el is üldögéltünk vagy fél órát, Dani aludt, vagy legalábbis csukott szemmel pihent, én meg chocolate chip cookie-t ettem, ami puha (!) volt. Az én receptemből kemény süti lesz, úgyhogy sürgősen ki kell derítenem, hogyan érik el, hogy ez ilyen omlós marad.

Green Park

Hyde Park. A szobor tövében aludtunk/pihentünk/sütiztünk.

Speaker's Corner: mindenki lehet szónok, csak feláll egy kis fellépőre, elmondja a mondókáját, a többiek meg hozzászólnak. Ez a pasi például arról beszélt, hogy az életben a legjobb dolog egy szép nővel szexelni.

A Hyde Park fölött az ég

Ernyő ring a Serpentine-en

A Serpentine-t és a Long Watert összekötő híd

Pán Péterrel

Ez annyira szép részlete a szobornak

A Long Water. J.M. Barrie regényében van itt egy sziget, és Pán Péter azon a szigeten él, mielőtt elmenne Sohaországba.

Round Pond, a túlparton a Kensington-palota, Diana hercegnő lakhelye, ahol most Vilmos herceg lakik.

Egy kis pihenő

Bizony, nagyon vékony itt a jég, nem árt vigyázni.

Viktória királynő emlékműve a palota előtt. A királynő itt nőtt fel.

A palota kertje. Ez sem csúnya.

 A parkok után felkerestük a Baker Streetet, hogy megnézzük, hol is lakott a regény szerint mindenki kedvenc detektívje.

Csempe a Baker Street metróállomáson

Baker Street 221/b. Valójában a 293-es szám ez, és semmi köze se Sherlock Holmeshoz, se Sir Arthur Conan Doyle-hoz, viszont szép.

Sherlock Holmes szobrával, amit Dani talált meg. Én azt hittem, az állomásom belül van, Dani vette észre, hogy odakint ácsorog.

Hazafelé a metrón együtt utaztunk egy csapat fiatallal, akik a Notting Hill Festivalről tartottak hazafelé, és már nem voltak szomjasak. Queen számokat énekeltek, és a metró tetején doboltak hozzá, ezt mintegy húsz percen keresztül. Ugyan hulla fáradt voltam, és általában teljesen felhúz az ilyesmi, ezt kifejezetten élveztem. Éles kontraszt volt a hejehuja meg aközött a lány között, aki közvetlenül mellettem állt, és egész úton sírdogált. Nem mondom, hogy lehangolt, de nagyon furcsán éreztem magam ettől. Lehet, hogy nem kellene ilyen nyuszinak lennem, és azt kellett volna tennem, amire először gondoltam: megkérdezni tőle, jól van-e, és felajánlani neki a nálam lévő palack vizet. De nem tettem, nem szóltam hozzá.

Az utolsó londoni estét (is) egy pubban töltöttük. Ezúttal a Boleynben, ami a szállásunk alatt volt. Így teljesült Dani kívánsága, miszerint szeretne látni egy késdobálót is, ez eléggé annak tűnt. Ha már ott voltunk, bűnöztem: megittam egy kólát.

Ez volt az az este, amikor teljes öt percet voltunk kettesben a szobában a cseh fiúval, mégsem szóltunk egymáshoz. Ilyen hülye vagyok, látjátok? Nagyon aranyos volt egyébként, teljesen készen volt, éjfélre értek vissza a szállásra, úgyhogy lerogyott az ágya szélére, a térdére támaszkodott, a tenyerébe temette az arcát, és így ült hosszú percekig. Pedig mielőtt ő hazaért, az apjával is kettesben maradtam, és vele meg is próbáltam beszélgetni, de nem sikerült, mert ő is hulla volt, ráadásul nem tud angolul. Ennyit legalábbis el tudott mondani angolul. Azt azért meg tudta mondani, hogy csehek, addig csak azt tudtam, hogy valamilyen szláv nyelvet beszélnek egymás között, nem ismertem fel, melyiket. Ez mondjuk vicces, mert nem egyszer és nem kétszer voltam már Prágában.