Gárdonyi Géza: Isten rabjai

Ez a könyv valamikor hetedik táján volt kötelező olvasmány, de nem olvastam el. Pedig anyu megvette a szép, új kiadást, ezt itt:

Bennem viszont iszonyú ellenállás volt a vallással szemben akkoriban, szó nem lehetett arról, hogy bármit is a kezembe vegyek, amiben bármilyen vallásról is szó esik, pláne, ha akörül forog az egész történet, és pláne, ha az a vallás a kereszténység. Hiába szerettem a Margit-legendát, öreg hiba volt a címbe beleírni Istent, ez volt ugyanis a garancia arra, hogy ne olvassam el a könyvet. Gondoltam, fölösleges lenne elolvasni amúgy is, hiszen a legendát oda-vissza kenem-vágom, majd megírom az irodalom dolgozatot ilyen időpocsékolás nélkül is, addig meg olvasom valamelyik olyan könyvemet, ami érdekel is. A terv jó volt, csak azon bukott el, hogy a dolgozatban ravasz, addig és azután is példa nélküli módon nemcsak a történetre vonatkozó kérdések szerepeltek, hanem idézetkiegészítős feladat is, sőt főleg az. A könyv elolvasása nélkül viszonylag nehéz emlékezni a könyvben szereplő szövegekre, így aztán írtam is egy szép, nagy egyest vagy kettest, már nem emlékszem, az viszont biztos, hogy anyu nagyon kiakadt (magyartanár, csak szólok), és eléggé felpaprikázva ment be a magyartanáromhoz a legközelebbi fogadóórán, hogy most akkor mit csináljon velem meg az ötösömmel, ami nyilván ugrott, de H.Zs. nagyon szimpatikus módon azt mondta neki, nem történt tragédia, csak nem olvastam el a kötelező olvasmányt, ami bárkivel megeshet, és mivel ezen kívül csak ötöseim vannak, ha még egy kicsit belehúzok, és nem gyűjtök több egyest vagy kettest, akkor még gond nélkül lehetek ötös is, meg ha csak négyes leszek, akkor sincs semmi. (Ötös lettem amúgy, mint mindig.)

Ez a könyv is felkerült egy éve arra a képzeletbeli listára, amire az el nem olvasott kötelezőket pakoltam. Most pedig a tettek mezejére léptem, és elolvastam. És már nincs is annyira lelkiismeret-furdalásom, amiért hetedikben ugrottam a témát: az első 100 oldalon tuti agybajt kaptam volna, és garantáltan nem jutottam volna el a végére. Ezt abból sejtem, hogy még most, 26 évesen is, amikor jóval kevésbé taszít a vallás (bár még mindig taszít...), baromira idegesített az első rész, és később is frászt kaptam egy-két dologtól. Nem is tudom, hol kezdjem a panaszaim bemutatását. Ha valaki azt gyaníthatja, sértheti őt az innentől következő kontent, akkor annak javaslom, hogy ne olvasson tovább, mert nem akarok megbántani senkit.

Azt hiszem, ott kezdem, hogy számomra értelmezhetetlen a szerzetesi/apácai élet. Egyszerűen nem értem, ennek mi értelme van. Elvonulni, kettesben lenni magával akarhat az ember, ezt értem, de akkor egy hónapra, kettőre, egy évre elmegy valahová, tőlem akár egy kolostorba, ott kizár mindent, elmélkedik, majd hazatér, és folytatja az életét. De egy teljes életet egy kolostor falai között leélni? Ennek mi az értelme? Főleg akkor, ha közben nem tanít, nem megy el téríteni(amitől mondjuk szintén ideges lennék, de erről majd lesz bejegyzés), nem gyógyít, nem csinál semmit, csak ott van a kolostorban. De ez még hagyján.

Viszont az a (fiktív) történet, ahogy Jancsi és az anyja bekerülnek ebbe a világba! Kedves Julis, maga itt a kertész, ebben a kolostorban? Magának nincs férje, mert meghalt? Mától fogva maga másodrendű apáca, punktum! Ja, hogy maga amúgy szerelmes? Egyéni szoc. prob., kedves Julis, majd elmúlik. Ja, hogy magának amúgy van egy fia? Hát, ez kínos, kedves Julis: a regula megmondja, hogy férfi ide be nem teheti a lábát, akkor se, ha alig múlt tizenkettő, akárki megláthassa. Ja, hogy a fiát valakinek fel kéne nevelnie? Valakinek etetnie kéne? Hát hol itt a gond, kedves Julis? Akkor a maga fia belép a legközelebbi szerzetesrendbe, és szerzetes lesz! Ezt a problémát is megoldottuk! Ja, hogy közben elfelejtettük megkérdezni a véleményeteket? Mi itt a gond? Hiszen csak a ti életetekről van szó, miért érdekelne bárkit a véleményetek, amikor elszakítunk benneteket egymástól, és belekényszerítünk egy olyan életformába, amit a hátatok közepére se kívántok? Egy a fontos: ne nyígjatok, nagy katasztrófa nem történt veletek, végül is mindent túl lehet élni, és különben sem szeretjük a síró-rívó másodrendű apácákat illetve szerzeteseket. Kész, hajtépés. (Csak képzeletben, persze, nem akarnék kárt tenni pont a hajamban.)

Nyomorult Jancsi be is kerül a szerzetesek közé. Halvány lila gőze nincs, mi a vallás, hogyan kell imádkozni, mik a szabályok, de azért már az első nap orrba somják, amikor valamit rosszul csinál. Mit is gondolt a hülyéje, majd megtanítják neki, merre hány lépés? Uggyan, kééérem! A kolostori élet mi körül forogna, ha nem az ima és az önbüntetés körül. Megettél egy pogácsát vacsora után? Ördög és pokol! Gyorsan suhints magadra nyolcat a korbáccsal, hátha akkor megbocsájt az Isten! Ennél nagyobb bűnt követtél el? Nevetni mertél a kolostor falai között? Borzalom! Akkor te a vacsora után hat véniát teszel. (A véniáról először azt gondoltam, valami vicc, de nem, véresen komoly: az ember állásból térdre zuhan, majd eldől az oldalára, és akkor vénia. Ha nagyon rossz volt, akkor utána felpattan, és ezt még egyszer, aztán felpattan, aztán még egyszer, aztán két napig fekszik a bucira dagadt térdével.) Amikor Jancsinak elmeséli Jakab, akinek a gondjaira bízták, hogy főleg korbáccsal kell majd csapkodnia magát, Jancsitól érkezik a logikus, gyermeki reakció (Jancsi 12 éves, mondom újra): akkor ő sosem hibázik majd. Erre is van válasz! Aki már annyira haladó szerzetes, hogy sosem hibázik, az ugyanúgy csapkodja magát a korbáccsal, mint a többi, mert, most figyeljetek, így távol tudja tartani magától a kísértést. Összefoglalva: ha jó vagy, ha rossz, te húztad a rövidebbet azzal, hogy szerzetesnek álltál, mindenképpen egy életen át fogod korbácsolni magad. Kész, újfent hajtépés. Ki hatalmazta fel a feljebbvalót arra, hogy meghatározza, melyik "bűn" mekkora büntetést érdemel? Milyen alapon dönti el ő ezt Isten nevében? Tényleg azt hiszik, Istennek az tetszik, ha ők napi rendszerességgel összeverik magukat? Milyen isten akkor az ő istenük?

Szóval ennyit az első részről. Ekkor tartottam két nap szünetet, ami alatt kidühöngtem magam, majd visszatértem a könyvhöz, és innentől már tetszett. Gárdonyi nagyon jól bánik a nyelvvel, gyönyörűen ír. Rengeteget kutatott, mielőtt megírta a könyvet, nem nagyon van benne ex has részlet. Megmagyaráz néhány olyan dolgot, amiről feltehetőleg nem szól a Margit-legenda, bár én azt eredeti formájában nem olvastam, például azt, hogy miért a liliom Margit szimbóluma, vagy hogy miért árasztott rózsaillatot a holtteste. Ezt-azt kihagy a legendából, de ezt annak érdekében teszi, hogy még inkább kihangsúlyozza Margit testi-lelki tisztaságát. Nem esik szó arról, hogy Margitnak tetvei voltak (amik gyönggyé változtak), és arról sem, hogy évekig nem fürdött. Arról viszont bőséggel, hogy mennyire megszállottan imádta Istent és a szenteket, mennyire kényszeresen imádkozott és büntette magát, akár olyan bűnökért is, amiket el sem követett, illetve nem is ő követett el. Képet kapunk a családi viszonyokról is, ezeket röviden úgy tudnám jellemezni, hogy tragédia. Nem is emlékeztem töriből arra, hogy IV. Béla fia, István hadsereggel ment a tulajdon édesapja ellen, amikor a tőle kapott országot nem bírta megvédeni, így az ország meg a királyi cím úszott. Ez a történet azért elég megdöbbentő. Persze az sem akármi, hogy a király Istennek ígéri a lányát, amennyiben a tatár békén hagyja az országot, a feltétel teljesültével kolostort építtet, ahová a lányát szépen be is adja, majd nyolc-tíz év múlva, amikorra a lány már internalizálta a rá osztott szerepet, miszerint akkor ő Jézus jegyese, közli vele, hogy inkább mégis hozzá kéne menni a cseh királyhoz, hátha akkor nem támad az országunkra. Amikor meg a lány beint, akkor még ő van felháborodva. Egész egyszerűen döbbenetes. Komolyan elgondolkodtam rajta, miért szeret(t)em én a törit, amikor az csupa hasonló történetek végtelen sorából áll, de nem jöttem rá, csak az biztos, hogy most is a kedvenc tárgyam lenne, mint a nyolc év Jedlik alatt végig.

A szereplők közül a legérdekesebb talán Ábris fráter, aki néha rájön, hogy a szerzetesi élet elpazarolt élet, ilyenkor kiugrik, megnősül/rohan a feleségéhez, gyereket nevel, aztán amikor valami tragédia éri, akkor visszatér a kolostorba, ahol egy-két éven át kell vezekelnie: nem szól hozzá senki, és a földön ülve ehet csak, mégpedig kenyeret vízzel. Rendkívül érett személyiség. Sajnáltam. Nála jobban csak a feleségét.

A történet maga kicsit sem vicces, viszont szomorú, de Gárdonyi azért elég sokat humorizál, úgyhogy elég jól szórakoztam olvasás közben. Akadnak a nőket degradáló kiszólások bőven, de ezeken is tudtam mosolyogni. A kedvenc idézeteimet meg is osztanám a közzel (nem mindegyik a nőkkel kapcsolatos, de ezek tetszettek legjobban a könyvben):

"– Milyen gyermekek ezek az apácák! – mondotta Dezső lektor. – Ezek vagy sírnak, vagy nevetnek. Már előre félek a böjttől, amikor minden héten magamat is megríkatnak."

"János fráter bezárta az ajtót, s Jakabra meredt a szeme. A falhoz húzódott. A fél vállát felvonta, s keresztet vetett feléje.
– Mit jelent ez?! – hörkent rá Jakab. – Már másodszor vetsz reám keresztet! Hát mi vagyok én? Rabló vagyok? Vagy embergyilkos? Vagy egyéb gonosztevő?
János fráter erre megint keresztet vetett feléje hármat is, és rámeregette a szemét:
– Rosszul esik? – susogta – rosszul esik?"

"A farkas a fogával ragadja meg az embert, az oroszlán a körmével; az ördög az asszony szemével."

Film is készült belőle 1942-ben, Nagyi születésének évében. Állítólag rossz. Még nem néztem meg, de sor fog rá kerülni.

A molyon végül négy csillagot kapott a könyv. Hiába akasztott ki az első rész, nagyon jó történelmi regény, és Gárdonyi nagyon jól ír.