London, 3. nap
Nyálkás, esős időre ébredtünk, és hideg is volt. Reggeli után nyakunkba vettük a várost, és már második alkalommal nem tévedtünk el. A Parlamentnél és a Big Bennél kezdtük a városnézést, de egyikbe sem mentünk be, csak körbejártuk és -fényképeztük. Aztán elüldögéltünk egy kicsit a szomszédos parkban, ahol ott volt egy szobor talapzata meg az üzenet, hogy a szobrot kölcsönadták, majd jövő szeptemberben hazajön. Addig is odatettek azért egy képet. Ez nekem nagyon tetszett, be kell vallanom :)
Ezek után következett a Parlament tőszomszédságában található Westminster Abbey, ami az útikönyvünk szerint egy gigantikus mauzóleum. És tényleg. Királyok, királynők, a nemzet nagyjainak végső nyughelye. Lenyűgöző az épület kívülről, belülről, és gyönyörűek a síremlékek is. Rólam lehet tudni, hogy odavagyok a régi sírokért, ez biztos valami kattanás nálam, de hát ezek, amik az apátságban vannak... Szóval... Imádtam. Egyébként a királyi esküvők, keresztelők és temetések is az apátságban vannak, így itt ment férjhez Diana és itt nősült meg Vilmos is.
Az vicces volt, amikor még a bejáratnál Dani észrevette, hogy van magyar audioguide, én meg gondoltam, lustuljunk, és megkérdeztem, mennyibe kerül, majd amikor a srác azt felelte, ingyen, belőlem kiszakadt egy "wow", mire a srác elnevette magát, és azt mondta: "Jól meglepődtél! De mondjuk igazad van, nálunk minden pénzbe kerül." Hát igen, mindenhol máshol legalább 3 font volt egy audioguide, ami azért nem olcsó, főleg, ha utánaszámolunk, hány múzeumban és fontos épületben járkál az ember, amíg Londonban van. Szóval nagyon örültünk a magyar audioguide-nak, ami egyébként nagyon igényes, ajánlom mindenkinek, aki arra jár.
Néha kétségeim támadnak, vajon tényleg bölcsész vagyok-e. Nem szeretem különösebben a verseket, bár van néhány nagy kedvencem, nem érdekel a filozófia, idegesít a feminizmus, idegesít és sznobságnak tartom, amikor szándékosan olyan nyelvezettel íródik meg egy tanulmány, hogy nem szakmabeli véletlenül se érthessen egy szót sem, miközben tök közérthetően is el lehetne mondani ugyanazt. Arra szokott továbbhaladni ez a gondolatsor, hogy ha bölcsész nem vagyok, akkor vajon mi lehetek. De a Westminster Abbey bebizonyította, hogy mégis bölcsész vagyok, még ha nem is olyan hardcore, mint mások. Ugyanis az egész apátságban a legtöbb időt a Költők sarkában töltöttem. Egészen megható élmény volt látni a csomó-csomó író és költő sírját és/vagy emléktábláját. Nem volt egyértelmű, ki az, aki ott nyugszik, és ki az, aki "csak" kapott ott egy táblát munkássága elismeréséül. De láttam Dickenst (őt tényleg ott temették el), Carrollt (őt nem), a Bronte-nővéreket, Lord Byront, Shakespeare-t (ő sem itt van), Kiplinget, Tennysont, Wordsworth-t, Austent, Burnst, sőt még Laurence Olivier színészt is. Leginkább Carroll emléktáblájának felirata érintett meg: "Is all our life, then, but a dream?" Ez a Google alapján a Sylvie és Brunóban van, amit még nem olvastam, és most nem fogom megkeresni egy számomra ismeretlen könyvben magyarul az idézetet, úgyhogy aki nem tud angolul, annak velem kell beérnie: "Az élet tehát csupán álom?" Annyira szép, annyira tetszik!
Az apátság után felkerestük a Downing Streetet, ahová persze nem léphet be csak úgy földi halandó. Le van zárva az utca, őrök védik. Gondolkodtam, miért nincs ellenérzésem, mert abban biztos vagyok, hogy ha itthon bármelyik miniszterelnök kaput szereltetne az utcája végébe, felforrna az agyvizem. Arra jutottam, azért nincs bajom azzal, hogy a briteknél ez így van, mert náluk mindegyik miniszterelnök ugyanott lakik, amíg hivatalban van, vagyis ez a védelem mindegyiknek egyformán jár, pártállástól függetlenül. Ez így korrekt, azt hiszem.
Innen a St. James parkon át elsétáltunk a Buckingham-palotáig, ahová nem lehetett bemenni, de a zászló alapján megállapítottuk, hogy nincs otthon a királynő. Aztán felkerestük Charles Dickens egyik londoni házát, amiben ma múzeum működik. Itt is éreztem, hogy bölcsész vagyok. Egészen meghatott, hogy azokban a szobákban és lépcsőházakban járkálok, ahol valaha maga Dickens, akitől még nagyon sokat kell olvasnom, de az eddigiek alapján is helye van a szívemben.
Zárásként bementünk még egy pubba is, ahol Dani megivott egy sört. A pub egyébként nem nekem való intézmény: iszonyú hangosan üvölt a zene, a saját hangodat nem hallod, beszélgetés kizárva. Dani megpróbálta elmagyarázni, miért jó ez, de nem sikerült neki. Mármint érvelt, de nem győzött meg, továbbra sem értem, ezen mit lehet élvezni. Mondjuk itthon A Helyen sem értem, miért ordít a zene, de ott legalább a beszélgetést nem lehetetleníti el. A londoni pubban meg teljesen.
Jó fáradtan estünk haza, lezuhanyoztunk, kicsit még olvastunk*, majd elaludtunk.
*Ezen az estén volt az, hogy a rendkívül jóképű, cseh szobatársunk döbbenten nézett rám, amikor az útikönyv olvasása közben kuncogtam. Már nem tudom, mit olvastam, de nagyon vicces volt. A srác arckifejezése meg nagyon aranyos. *sigh* Így járás ez is, de magamnak köszönhetem.
Eye, Big Ben (és Parlament), Westminster Abbey
A szomszédos park. Az eső szakad, de még nem adtuk meg magunkat, nem vettük elő az esőköpenyt.
Kissé mintha nyálkás lenne az idő - de azért nagyon szép a látvány
Fotókiállítás a koronázás 60. évfordulóján, és ez a kedvenc képem: a négyéves Károly szétizgulja magát anyukája koronázási ünnepségén. Nem édes?
Az ország legrégibb ajtaja, mintegy ezeréves.
Az apátság kerengőjében van egy emléktábla Cooknak és Drake-nek. Gyönyörű.
Ezek után következett a Parlament tőszomszédságában található Westminster Abbey, ami az útikönyvünk szerint egy gigantikus mauzóleum. És tényleg. Királyok, királynők, a nemzet nagyjainak végső nyughelye. Lenyűgöző az épület kívülről, belülről, és gyönyörűek a síremlékek is. Rólam lehet tudni, hogy odavagyok a régi sírokért, ez biztos valami kattanás nálam, de hát ezek, amik az apátságban vannak... Szóval... Imádtam. Egyébként a királyi esküvők, keresztelők és temetések is az apátságban vannak, így itt ment férjhez Diana és itt nősült meg Vilmos is.
Az vicces volt, amikor még a bejáratnál Dani észrevette, hogy van magyar audioguide, én meg gondoltam, lustuljunk, és megkérdeztem, mennyibe kerül, majd amikor a srác azt felelte, ingyen, belőlem kiszakadt egy "wow", mire a srác elnevette magát, és azt mondta: "Jól meglepődtél! De mondjuk igazad van, nálunk minden pénzbe kerül." Hát igen, mindenhol máshol legalább 3 font volt egy audioguide, ami azért nem olcsó, főleg, ha utánaszámolunk, hány múzeumban és fontos épületben járkál az ember, amíg Londonban van. Szóval nagyon örültünk a magyar audioguide-nak, ami egyébként nagyon igényes, ajánlom mindenkinek, aki arra jár.
Néha kétségeim támadnak, vajon tényleg bölcsész vagyok-e. Nem szeretem különösebben a verseket, bár van néhány nagy kedvencem, nem érdekel a filozófia, idegesít a feminizmus, idegesít és sznobságnak tartom, amikor szándékosan olyan nyelvezettel íródik meg egy tanulmány, hogy nem szakmabeli véletlenül se érthessen egy szót sem, miközben tök közérthetően is el lehetne mondani ugyanazt. Arra szokott továbbhaladni ez a gondolatsor, hogy ha bölcsész nem vagyok, akkor vajon mi lehetek. De a Westminster Abbey bebizonyította, hogy mégis bölcsész vagyok, még ha nem is olyan hardcore, mint mások. Ugyanis az egész apátságban a legtöbb időt a Költők sarkában töltöttem. Egészen megható élmény volt látni a csomó-csomó író és költő sírját és/vagy emléktábláját. Nem volt egyértelmű, ki az, aki ott nyugszik, és ki az, aki "csak" kapott ott egy táblát munkássága elismeréséül. De láttam Dickenst (őt tényleg ott temették el), Carrollt (őt nem), a Bronte-nővéreket, Lord Byront, Shakespeare-t (ő sem itt van), Kiplinget, Tennysont, Wordsworth-t, Austent, Burnst, sőt még Laurence Olivier színészt is. Leginkább Carroll emléktáblájának felirata érintett meg: "Is all our life, then, but a dream?" Ez a Google alapján a Sylvie és Brunóban van, amit még nem olvastam, és most nem fogom megkeresni egy számomra ismeretlen könyvben magyarul az idézetet, úgyhogy aki nem tud angolul, annak velem kell beérnie: "Az élet tehát csupán álom?" Annyira szép, annyira tetszik!
Az apátság után felkerestük a Downing Streetet, ahová persze nem léphet be csak úgy földi halandó. Le van zárva az utca, őrök védik. Gondolkodtam, miért nincs ellenérzésem, mert abban biztos vagyok, hogy ha itthon bármelyik miniszterelnök kaput szereltetne az utcája végébe, felforrna az agyvizem. Arra jutottam, azért nincs bajom azzal, hogy a briteknél ez így van, mert náluk mindegyik miniszterelnök ugyanott lakik, amíg hivatalban van, vagyis ez a védelem mindegyiknek egyformán jár, pártállástól függetlenül. Ez így korrekt, azt hiszem.
Innen a St. James parkon át elsétáltunk a Buckingham-palotáig, ahová nem lehetett bemenni, de a zászló alapján megállapítottuk, hogy nincs otthon a királynő. Aztán felkerestük Charles Dickens egyik londoni házát, amiben ma múzeum működik. Itt is éreztem, hogy bölcsész vagyok. Egészen meghatott, hogy azokban a szobákban és lépcsőházakban járkálok, ahol valaha maga Dickens, akitől még nagyon sokat kell olvasnom, de az eddigiek alapján is helye van a szívemben.
St. James park
Viktória-emlékmű
Buckingham-palota őrökkel
Vicces reklám a metróban
Dickens egyik londoni háza (a jobb oldali kék ajtó)
Az apátságban nem lehetett lefotózni Dickens sírját, de szerencsére valaki lefestette :)
A szolgáló szobája, tele Dickens legjobb idézeteivel
Ezek után került sor Pollock játékmúzeumára, ahol mindenféle népek mindenféle játékait láttuk, például magyart is, de azért többségében britet.
Pollock játékmúzeuma, francia társasjáték. Gyönyörű.
Favágó persely :)
Alice ❤
Álfelnőtt a játékmúzeum játékboltjában játékokba merülve
A múzeum után ettem gyümölcssalátát, amit náluk kis dobozkában lehet kapni a boltokban, meg sushit, amit szintén ugyanígy. Aztán még erre bedobtam a Starbucksban egy hamisítatlan angol kását, és azóta is sóhajtozom, mennyire isteni volt, még tejbegrízt is főztem itthon, annyira kívánom azóta is, és az hasonlít leginkább az ő kásájukra. Megnéztem a Starbucks honlapját, aszerint itthon sajnos nem foglalkoznak ilyesmivel, hát, le vagyok sújtva, de sebaj, keresek receptet, és főzök magamnak.
Az isteni kása. De most tényleg nincs itthon ilyen?!
Évforduló: 150 éves a londoni metró
Aztán ellátogattunk a King's Cross pályaudvarra, hogy megtekintsük a 9 és 3/4-ik vágányt. Biztos tájékozatlan meg naiv vagyok, de én azt hittem, a 9. és 10. vágány között tényleg van egy fal, és arra szerelték fel a csomaghordó kocsit. De nem. Nincs fal. A közelben van egy fal, oda applikálták fel az egyébként eléggé gagyi kocsit. De ez nem minden: nem lehet csak úgy odaállni és lefényképezkedni vele, ugyan. Kordonnal el van zárva a terület, be kell állni a kígyózó sorba, és ott áll még ráadásul két csajszi is, egyikük a nyakadba pakolja valamelyik ház sálját, a másikuk háromra kattint, neked meg háromra ugranod kell. Ez akasztott ki leginkább. Hol kellett a Harry Potterben ugrani, most komolyan?! Persze jó pénzért meg lehet venni a képet, amit a csajszi készít, de legalább annyira nem pofátlanok, hogy ne engedjék meg, hogy az is lefényképezzen, akivel odamentél. Engem annyira dühített, hogy minden hülyeségből pénzt akarnak csinálni, hogy kicsit bosszút álltam a sálas kislányon. Odajött, hogy akkor a nyakamba teszi a mardekáros sálat. Mondtam, hogyisne, nekem a griffendéles kell. Őszintén szólva tényleg nem értem, minek vittek oda bármilyen sálat a griffendélesen kívül, amikor kb. mindenki griffendéles akarna lenni, ha a Roxfortba járhatna, de mindegy. Sajnáltam persze a csajt, neki sem lehet könnyű ott állni egész nap, és úgy tenni, mintha marha izgalmas lenni, ahogy az ezredik ember is ugrik háromra, de akkor is. Csúnyán nézett rám, majd vigyorogva közölte: "Mind tudjuk, legbelül mi vagy", amin röhögtem egy jót, de akkor is megvártam a griffendéles sálat. Dani elfogadta a mardekárosat, neki is járt megjegyzés: "Te vagy a mai kedvencem!" Haha :)
A dirigálós csajszit szánt szándékkal, könyörtelenül levágtam a képről.
Innen még elmentünk Hamley játékboltjába is, ekkor utaztunk másodszor double deckerrel, amit kár lett volna kihagyni. A játékbolt brutális: 7 szint, ráadásul jó nagy szintek, rengeteg játék, minden zenél, beszél vagy legalább mozog, rengeteg a gyerek, és diákmunkások állnak minden sarkon, akik bemutatnak egy-egy játékot. Annyi inger ért minket, hogy kb. másfél óra alatt teljesen lefáradtunk. Nem is lehet ennyi mindent befogadni. De nagyon tetszett. Mondjuk gyerekkel nem biztos, hogy be mernék menni, szerintem legalább egy teljes napi program :)
Double decker, emelet, persze :)
A játékboltban ez volt az egyik kedvencem: a Gonosz Nyugati Boszorkány újragondolva.
Paddingtonok
Dani sörözik a Shakespeare's Head pubban
Jó fáradtan estünk haza, lezuhanyoztunk, kicsit még olvastunk*, majd elaludtunk.
*Ezen az estén volt az, hogy a rendkívül jóképű, cseh szobatársunk döbbenten nézett rám, amikor az útikönyv olvasása közben kuncogtam. Már nem tudom, mit olvastam, de nagyon vicces volt. A srác arckifejezése meg nagyon aranyos. *sigh* Így járás ez is, de magamnak köszönhetem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése