Katáéknál
is jártam, mégpedig ezen a héten kedden. Oda is vonattal jutottam el, szintén tanítás után. 11 körül érkeztem meg, és az állomáson találkoztunk, Kata kijött elém a két gyerekkel. Szépen hazasétáltunk, közben Bencéből ömlött a szó, nagyon sok mesélnivalója volt számomra. Hát, az biztos, hogy régen találkoztunk. Még nem mindig értem, amit mond, de szerencsére Kata segített. Matyi a babakocsiban utazott, de mikor hazaértünk, megállt előttem a konyhában, rám vigyorgott, odafutott, emelte a kezét, hogy vegyem fel, és mikor felvettem, átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét. Le sem akart szállni, csak mikor inni kapott. Hát, ez milyen jólesett :) Aztán a két gyerek elvonult játszani, egész jól elvoltak, csak néha fordult elő egy kis visítás. Egy ilyen esetnél benéztem a szobába, hogy mit csinálnak, és azt láttam, hogy Bence igyekszik letépni Matyi fejét fegyelmezés gyanánt. Később mondjuk visszakapta, ráadásul úgy, hogy éppen aludt, de még fel sem ébredt rá. Masszívak ezek a gyerekek, meg persze minden testvérpár egymás püfölésével üti el ideje egy részét - emlékszem még Rékára meg Orsira gyerekkorunkból, és akkor Danit nem is említettem, pedig még testvérek sem vagyunk. (Igaz, ez utóbbi esetben mindig csak ő ütött, én meg vártam, hogy majd csak megment valaki.) Ebéd után megnéztük a Szépség és a Szörnyeteget, mert Bence nagyon meg szerette volna mutatni azt a jelenetet, amikor a Szörnyeteg elkergeti a farkasokat. Elsőre azt mondtam, láttam már a mesét (tényleg, ezerszer), de nem győztem meg. Jó volt újra látni, még mindig tetszik, és igazán a mese fényében látszik, mennyire jó az a DOS-os játék.
Azt figyeltem meg, hogy a délutáni alvás körül mindig hiszti alakul ki. Tudom, hogy én is utáltam ezt a rendszert, és az oviban azért sem aludtam, hiába volt kötelező csukott szemmel feküdni. Nem értem, mi olyan ellenszenves a gyerekeknek az alvásban, nem emlékszem arra sem, én miért utáltam, de valami baj csak van vele. Bence és Matyi is sírással reagáltak arra a felvetésre, hogy esetleg kéne aludni egy kicsit. Aztán némi sírás után mindkettő aludt. Mikor Matyi felébredt, de még nem akart kimászni a kiságyból, odamentem hozzá, és megkérdeztem, jól aludt-e, mire mondta: "Hö!", aztán, hogy álmodott-e valamit, ami szintén "Hö!", aztán, hogy szépet álmodott-e, ami még egy "Hö!", meg hozzá bólogatás. De azt nem tudta megmondani, mit álmodott, még nincs hozzá szókincse, kétéves sincs.
A délutáni alvás után némi játékpakolás következett, majd kisereglettünk az udvarra, ahol volt barack- meg dinnyeevés, hintaágyon hintázás meg rohangálás. A legviccesebb Dömpi volt, aki azonnal megkereste a legárnyékosabb pontot, és onnan alig mozdult el. Ő egyébként szintén örült nekem, egész nap figyelt, odajött játszani, belemászott az ölembe, sőt még aludni is szeretett volna a lábamon elnyúlva, csak azt Bence nem hagyta neki :) Igaz, hogy fél 5-kor mentünk ki az udvarra, de még akkor is olyan dögmeleg volt, hogy hihetetlen. Nem is számítottam rá.
Végül fél 6 után indultam el az állomásra. A búcsúzás után Matyi elindult utánam, de valószínűleg nem azért, mert velem akart jönni, inkább az apja elé szeretett volna menni az állomásra. Zolival pont elkerültük egymást, mivel ilyen hülyén találtam ki a hazajövetelt, de azért integettünk egymásnak, annyira találkoztunk. Mikor már nyolc perce szedtem a lábam, és még kb. két percre voltam az állomástól, rájöttem, mitől van olyan érdekes hiányérzetem: náluk hagytam a teljes tanítós cuccomat. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, nem megyek vissza érte. Négy perc múlva jött a vonat, ami egyébként óránként jár, és 3/4 7-es érkezéssel még volt rá esélyem, hogy emberi időben anyuékhoz érjek locsolni. Így is 3/4 8-ra érkeztem meg végül, és vagy egy órát elvoltam a virágokkal meg az állatokkal (továbbra is megvan a két teknős meg a három akváriumban élő X darab hal). Így sikerült pluszprogramot szervezni Katáéknak, főleg Zolinak, de még Tominak is, mivel Zoli szerdán behozta magával a munkahelyére a cuccomat, Tomi meg elment érte munkaidő előtt. Nem is én lennék. (Ez nem igaz, nagyon ritkán fordul elő, hogy valamit ottfelejtek valahol, akkor is főleg az esernyőmmel.) Katával egyébként megbeszéltük, hogy ha egyszer a hidegfront után melegfront jön, megint elmegyek hozzájuk, és együtt elvisszük a fiúkat strandra a szomszéd városba. Alig várom :)
Anyuéknál locsolás és etetés után először haza akartam menni, de kitört a vihar, ami elég nyomós ok volt arra, hogy ne menjek sehova, hanem megvárjam Tomit. Azzal töltöttem az időt, hogy a kedd esti krimiket néztem, és minden reklámszünetben kikapcsolt tévé mellett, teljes sötétben ücsörögtem, és nézem, mint a luki nyúl. Nagyon nem szeretem a vihart. Főleg a villámlást. Jaj, nagyon nem. Vagy két órát dühöngött a vihar, mielőtt elvonult volna. A slusszpoén az volt, hogy Tomi megérkezett értem negyed 12-kor, hazajöttünk, és addigra ideért a vihar is, úgyhogy ismét volt szerencsém átélni a dörgést-villámlást. Erről mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban az asztalom alatt rendeztem be kuckót vihar idején úgy, hogy egy pokrócot könyvekkel odaerősítettem az asztal szélére, és ebben a kuckóban féltünk Lizával szorosan összebújva. Meg amikor egy nagy vihar nagy dörrenése után Liza bepattant mellém az ágyba, bebújt a takaróm alá, és úgy kapaszkodott a matracba, mint egy macska, nem tudtam kirakni, úgyhogy együtt aludtunk. Mondjuk neki kb. 12 éves korára elmúlt a vihartól való félelme. Gondolom, ez a hallása gyengülésével lehetett összefüggésben, de az is lehet, hogy felnőtt, én meg a jelek szerint úgy maradtam.
Szóval jól éreztem magam Katáéknál, és tök jó lesz menni strandolni (már a jegyárakat is csekkoltam, és még nem is gáz, sokkal olcsóbb, mint Pesten).
Azt figyeltem meg, hogy a délutáni alvás körül mindig hiszti alakul ki. Tudom, hogy én is utáltam ezt a rendszert, és az oviban azért sem aludtam, hiába volt kötelező csukott szemmel feküdni. Nem értem, mi olyan ellenszenves a gyerekeknek az alvásban, nem emlékszem arra sem, én miért utáltam, de valami baj csak van vele. Bence és Matyi is sírással reagáltak arra a felvetésre, hogy esetleg kéne aludni egy kicsit. Aztán némi sírás után mindkettő aludt. Mikor Matyi felébredt, de még nem akart kimászni a kiságyból, odamentem hozzá, és megkérdeztem, jól aludt-e, mire mondta: "Hö!", aztán, hogy álmodott-e valamit, ami szintén "Hö!", aztán, hogy szépet álmodott-e, ami még egy "Hö!", meg hozzá bólogatás. De azt nem tudta megmondani, mit álmodott, még nincs hozzá szókincse, kétéves sincs.
A délutáni alvás után némi játékpakolás következett, majd kisereglettünk az udvarra, ahol volt barack- meg dinnyeevés, hintaágyon hintázás meg rohangálás. A legviccesebb Dömpi volt, aki azonnal megkereste a legárnyékosabb pontot, és onnan alig mozdult el. Ő egyébként szintén örült nekem, egész nap figyelt, odajött játszani, belemászott az ölembe, sőt még aludni is szeretett volna a lábamon elnyúlva, csak azt Bence nem hagyta neki :) Igaz, hogy fél 5-kor mentünk ki az udvarra, de még akkor is olyan dögmeleg volt, hogy hihetetlen. Nem is számítottam rá.
Végül fél 6 után indultam el az állomásra. A búcsúzás után Matyi elindult utánam, de valószínűleg nem azért, mert velem akart jönni, inkább az apja elé szeretett volna menni az állomásra. Zolival pont elkerültük egymást, mivel ilyen hülyén találtam ki a hazajövetelt, de azért integettünk egymásnak, annyira találkoztunk. Mikor már nyolc perce szedtem a lábam, és még kb. két percre voltam az állomástól, rájöttem, mitől van olyan érdekes hiányérzetem: náluk hagytam a teljes tanítós cuccomat. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, nem megyek vissza érte. Négy perc múlva jött a vonat, ami egyébként óránként jár, és 3/4 7-es érkezéssel még volt rá esélyem, hogy emberi időben anyuékhoz érjek locsolni. Így is 3/4 8-ra érkeztem meg végül, és vagy egy órát elvoltam a virágokkal meg az állatokkal (továbbra is megvan a két teknős meg a három akváriumban élő X darab hal). Így sikerült pluszprogramot szervezni Katáéknak, főleg Zolinak, de még Tominak is, mivel Zoli szerdán behozta magával a munkahelyére a cuccomat, Tomi meg elment érte munkaidő előtt. Nem is én lennék. (Ez nem igaz, nagyon ritkán fordul elő, hogy valamit ottfelejtek valahol, akkor is főleg az esernyőmmel.) Katával egyébként megbeszéltük, hogy ha egyszer a hidegfront után melegfront jön, megint elmegyek hozzájuk, és együtt elvisszük a fiúkat strandra a szomszéd városba. Alig várom :)
Anyuéknál locsolás és etetés után először haza akartam menni, de kitört a vihar, ami elég nyomós ok volt arra, hogy ne menjek sehova, hanem megvárjam Tomit. Azzal töltöttem az időt, hogy a kedd esti krimiket néztem, és minden reklámszünetben kikapcsolt tévé mellett, teljes sötétben ücsörögtem, és nézem, mint a luki nyúl. Nagyon nem szeretem a vihart. Főleg a villámlást. Jaj, nagyon nem. Vagy két órát dühöngött a vihar, mielőtt elvonult volna. A slusszpoén az volt, hogy Tomi megérkezett értem negyed 12-kor, hazajöttünk, és addigra ideért a vihar is, úgyhogy ismét volt szerencsém átélni a dörgést-villámlást. Erről mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban az asztalom alatt rendeztem be kuckót vihar idején úgy, hogy egy pokrócot könyvekkel odaerősítettem az asztal szélére, és ebben a kuckóban féltünk Lizával szorosan összebújva. Meg amikor egy nagy vihar nagy dörrenése után Liza bepattant mellém az ágyba, bebújt a takaróm alá, és úgy kapaszkodott a matracba, mint egy macska, nem tudtam kirakni, úgyhogy együtt aludtunk. Mondjuk neki kb. 12 éves korára elmúlt a vihartól való félelme. Gondolom, ez a hallása gyengülésével lehetett összefüggésben, de az is lehet, hogy felnőtt, én meg a jelek szerint úgy maradtam.
Szóval jól éreztem magam Katáéknál, és tök jó lesz menni strandolni (már a jegyárakat is csekkoltam, és még nem is gáz, sokkal olcsóbb, mint Pesten).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése