Győr

Múlt kedden anyuval elmentünk Győrbe. Szombaton volt az a családi buli, amire csak vasárnap mentünk, mert anyu addigra ért haza, és addigra anyu nagynénje, akit Nénjének hívunk, már hazament. Úgyhogy kedden reggel elmentem tanítani, aztán a hetes busszal negyed óra alatt beértem a Keletibe, és a 10:10-es IC-vel lerobogtunk Győrbe. Az állomásra kijött elénk anyu egyik unokatestvére, és elvitt a felesége boltjába, ahol fonott dolgokat meg gyöngyékszereket árulnak, úgyhogy a téma mindenképpen adott volt: anyu meg Csilla is nagyon szépeket fűznek. Utána megérkeztünk Nénjéhez, akinek lakótársa is akadt idén nyáron: a másik fia most települ haza Portugáliából, ahol kb. 20 évet élt (a gazdasági helyzet miatt úgy látta, itthon még mindig könnyebben tudna boldogulni, mint kint), és mert Veszprémben, ahol dolgozik, még nincs lakásuk, ő meg a felesége ingáznak, a 11 éves kislányuk meg a nagymamájánál tölti az időt. Nagyon aranyos, okos, tisztelettudó és kedves kislány. Lelkesen készül a magyar iskolára, bár lesznek gondjai, és ezt igyekeznek is benne tudatosítani, hogy ne csalódjon majd. Úgy alakult kint az életük, hogy a kislány többnyire egy portugál családdal élt, így legtöbbet portugálul beszélt. Emiatt van az, hogy ha magyar beszél, viszonylag sok szó nem jut eszébe, hosszú percekig tartó gondolkodás után sem. Ez mondjuk nyilván csak eleinte fordulhat elő, míg meg nem szokja, hogy mindig magyarul szólaljon meg. Megmutatta a portugál tankönyveit, nagyon tetszettek, sokkal barátságosabbaknak tűntek, mint az itteniek. Valamikor mostanában elkezd foglalkozni vele egy nyugdíjas tanárnő is, és megtanulják, amit az új osztálytársak tavaly megtanultak, hogy zökkenőmentes legyen a becsatlakozás ősszel. Nagyon szimpatikus ez a kislány, komolyan.

Egy megdöbbentő élményben volt részem, míg ott voltunk. Van anyu unokatestvérének (annak, aki mindig is itthon élt, és kijött a vonathoz) két fia. Az egyikük egy-két évvel idősebb nálam, a másik egy-két évvel fiatalabb. Én simán emlékeztem a nevükre, nagy közös játszásokra, a szobájukra, szóval nagyon sok mindenre. És ők egyáltalán nem emlékeztek rám. Állították, hogy nem ismernek meg, sőt a nevem sem mondott nekik semmit, csak akkor derengett fel valami a fiatalabbnak, mikor Nénje mondta neki, hogy én vagyok "Miklós bácsi" (ismertebb nevén Tata :) ) unokája. De nem tudják, ki vagyok, nem emlékeznek rám, amikor pedig évekig minden húsvétot együtt töltöttünk, sőt még az is lehet, hogy Tata nyáron is vitt Győrbe. Hát, ez engem annyira meglepett... Persze ők nem voltak egykék, meg Nénjéhez az összes testvére unokája gyakran járt, így nekik én nyilván kevésbé voltam fontos személy, mint ők nekem. Na, lehidaltam, ennyi a rövid lényeg.

Nénje lakása egyébként ugyanolyan, mint amilyenre emlékszem gyerekkoromból, csak sokkal kisebb. Főleg az ő szobája. Az nekem hatalmas nagy, tágas helyiségnek tűnt, erre meg egy viszonylag kicsi szoba. De ez így normális, nekem az emlékeimben az a lakás is sokkal nagyobb a valós méreténél, amiben most élek. (Főleg az előszoba. Végtelen hosszú folyosóra emlékeztem. Meg is lepett, mikor a felújítás idején először jöttem ide. Azt említettem már, hogy a ruhaszárító állvány mindig a bejárati ajtó mögött volt, és lakott benne egy gonosz boszorkány, aki mindig kinézett a ruhák közül, és gonoszul vigyorgott rám, ha sötétben egyedül jöttem ki a szobából? Meghatározó élmény, nem kicsit féltem tőle.)

Nénje is olyan, amilyennek emlékszem rá: nagyon kedves, nagyon határozott, nagyon szeretjük még mindig. Kéne menni még hozzá a nyáron, hogy még beszélgessünk, meg nekem lenne kedvem elmenni Szilbe, ahonnan a család származik, és megnézni, melyik házban laktak, és megkereshetnénk anyu apai nagyszüleinek a sírját. Majd meglátjuk.