Marci első hete - Liza első (néhány?) éve
Marci belejött, mint kiskutya az ugatásba, mondhatni.
Az első napon még nem volt vele gond, még a másodikon sem. A harmadikon előbújt belőle a kiskutya. Amikor egy rövid időre egyedül maradt otthon, gondolta, kiles a folyosóra, látja-e a gazdáját valamerre, és közben mellesleg leszaggatta a bejárati ajtóról a függönyt, meg ha már úgyis ott volt, ellopta a jutalomfalatokat is, és felzabálta mind egy szálig. Később ezt az akciót a jutalomfalatos rész nélkül megismételte, még később bepisilt és bekakilt, befeküdt a gazdi ágyába, valamint megette az előszobaszekrény fiókjáról a gombot (!). Azt hiszem, egyéb akciója nem volt, mert próbál nagyon jó lenni, bár azért felmerült benne, hogy esetleg jó ötlet lehetne telibe pisilni a heverőt, de még tervezés közben rajtakapták, így inkább máshogy döntött.
Eszembe jutott erről a mi Lizánk és első időszakos működése. Először nagyon jó kislány volt, minden lehetséges módon igyekezett meggyőzni minket, hogy nagyon megéri nekünk megtartani őt, hiszen neki csodálatosan megfelel az előszobában a lábtörlő mint fekhely, ha meg enni is kap, az már igazán csak egy plusz szolgáltatás részünkről. Mint egy kis angyal, olyan volt. Aztán mikor már eléggé biztosnak érezte a helyét a családban, elkezdett rosszalkodni. Azzal indult a történet, hogy beszivárgott a szobákba. Nyitva voltak az ajtók mindig, és ő mindig a küszöbön feküdt, hogy köztünk legyen azért. És egyszer észrevétlenül beljebb kúszott, hogy a fele már a szobában volt. Anyu rászólt, tessék kimenni. Liza akkor felállt, kétszer megfordult a tengelye körül, majd megint lefeküdt, és láss csodát, most már az egész kutya a szobában volt. Amikor újból rászóltak, újból előadta ugyanezt, így került be végül egészen az ágy elé (az mondjuk két méter az ajtótól, Liza kb. 60 cm hosszú lehet). Egy ideig harcolt vele anyu, aztán felszedte az összes szőnyeget, és a kutya legálisan is tartózkodhatott már a szobákban.
Később jött a rágcsálás. Elsőként az előszobában található hatalmas növényt rágcsálta meg és igyekezett kiásni, aminek apu nagyon cseles módon vetett véget: megszórta a növényt és annak földjét borssal, de vastagon ám, aztán fél éjszaka azon nevettek, hogy a kutya prüszköl. A módszer hatásos volt, Lizát a későbbiekben csak néha kaptuk azon, hogy a gazdival tartva a szemkontaktust, mintegy véletlenül, csócsálja valamelyik zöldséget. A rágcsálás aztán fordulatot vett, és kicsit eldurvult. A fürdőszoba ajtaján volt egy kis téglalap alakú szellőzőnyílás, na azt Liza kb. két napi kemény munkával kibővítette háromszor akkorára, míg be tudott már mászni a fürdőbe. Akkor kipakolta a szennyestartót, és a benne talált ruhákból ágyat vetett magának. Hasonló okokból megtámadta a középső szoba ajtaját is, csak azzal kevesebb szerencséje volt: üvegből van, úgyhogy azt csak megrepesztenie sikerült - jó, hogy nem törte be és nem vágta meg magát, komolyan megsérülhetett volna. Aztán rájött, hogy klausztrofóbiával sok mindent meg lehet magyarázni, és az előszobából nyíló összes (3) ajtóról lekaparta a festéket, ameddig csak fel tudott ágaskodni. Ezért már elfenekelés is járt, de nem volt hatásos, még sokáig kapargatott a kiskutya.
Még később egyéb önkifejezési formákat is talált. A legszebb és legtöbb ideig tartó a pakolás volt. Gyorsan felfedezte, hol tartjuk a nejlonszatyrokat (a mosogató alatt) meg a kidobásra ítélt újságokat (a szemetes alatt) és a szemetest (az újságok fölött, hehe). A szatyrokat és az újságokat ellopta, miszlikbe aprította, és beterítette velük a konyhát meg az előszobát, majd hordott mindennek tetejére egy kis háztartási hulladékot is. Nagyon gyorsan fejlődött, így szerintem napokon belül rájött arra is, hol van a liszt, a cukor meg a rizs (az alsó konyhaszekrényben) és hogyan kell a hozzájuk vezető szekrényajtót kinyitni (nem volt nagy kunszt), így aztán ezen termékek összetépett zacskójával és magukkal a termékekkel is tudta már díszíteni a művét. Akkoriban szoktam rá, hogy tűzön-vízen át igyekeztem elsőként hazaérni minden nap, hogy összetakaríthassam a pusztítást, mire anyuék hazaérnek, ki ne kapjon a kutya. Ezt anyu úgy fedezte fel, hogy egyszer, amikor együtt jöttünk meg valahonnan, megkértem, legyen kedves várakozni a lépcsőházban egy tíz percet, negyed órát, és majd szólok, ha feljöhet. Erre megkérdezte, mit tudok én, amit ő nem, feljött velem, és kisebb sokkot kapott, mikor felfedezte, mi a helyzet. Azt mondta, nem falazhatok a kutyának, mert ez azért mégiscsak egy kutya, és ha rosszat csinál, meg kell büntetni. Hát, lassú folyamat volt, de sikerült lenevelni Lizát erről a szenvedélyéről.
Azt is kitalálta, hogy neki nem tetszik a falkában elfoglalt helye, nem szeret utolsó (vagy hogy a hogyvoltból idézzek, foskilences) lenni, és tett is a helyzet megváltoztatásáért. Tette ezt úgy, hogy éjszakánként beosont a szobámba (akkor még mindig az előszobában aludt a lábtörlőn), felmászott az ágyamba, és megpróbált engem lelökni. Volt olyan, hogy arra ébredtem reggel, gyanúsan felpréselődtem a falra, nem is szoktam ilyen közel jönni hozzá, mi a fene van, és mikor félig a hátamra fordultam, azt láttam, hogy a kutyám mancsát-lábát szétvetve fekszik keresztben (!) az ágyon, minden végtagjával nyom fel a falra, és amikor akaratlanul is ráfekszem, kinyitja félig a szemét, és rám mordul. Nem akartam hinni a szememnek. Hasonló esetből számtalan volt. A kedvencem máig az, amikor egyszer éjjel hatalmas vihar volt, és egyszer csak akkorát dörgött az ég, hogy álmomból egyenesen ülésbe pattantam, és a szívem majd kiugrott. Lizáé is, akinek a körmei kopogását fél pillanattal a hanghatás után már hallani lehetett a fürdő felől, majd felbukkant maga a kutya is, nekifutásból felpattant az ágyba, bebújt a takaró alá, és nem lehetett kilökni, beleeresztette a karmát a matracba, és úgy kapaszkodott, mint aki az életéért küzd. Együtt is aludtunk, mert tényleg nem tudtam mit tenni vele, szó szerint nem bírtam lelökni, se lerakni. Egyébként később, amikor már belenyugodott a felsőbbrendűségembe, sokszor aludtunk együtt, mindig nagy titokban, és fél 6-kor mindig kiraktam, le ne bukjunk. Hát, nem volt ez okos dolog, de akkor is így volt.
Volt egy nagyon durva akciója is Lizának, amikor már legalább két-három éve nálunk volt, de akkor egyébként neki volt igaza. Elmentünk családi karácsonyozni Battára, ahonnan nem tudtunk hazajönni este, mert szakadt a hó, és nem lehetett tőle látni fél méterre sem. A baj csak annyi volt, hogy nyomorult kutya kint várt minket az erkélyen (a rombolások megfékezésének egyik módja az volt, hogy nem hagytuk egyedül a lakásban, hanem kitettük az erkélyre). Másnap értünk haza valamikor délelőtt, a kutya addigra 24 órát töltött egyedül az 1-2 fokos erkélyen, bár tény, ott volt neki a fűtött a kutyaház, de azt nem szerette, ritkán ment bele. Borzasztóan örült nekünk, megviselte kicsit az élmény, szégyelltük is magunkat (ekkor szoktunk le arról, hogy ha a városból kimegyünk, az erkélyre rakjuk a kutyát, inkább söprögettük a lekapirgált festéket). A probléma akkor kezdődött, mikor fél óra kutyaszeretgetés után váratlanul felpattantunk, és elhagytuk a lakást, mert Ibolya néniékhez mentünk karácsonyozni. Lizát nem zártuk ki, maradhatott az előszoba-konyha vonalon. Mikor hazaértünk, az a látvány tárult a szemünk elé, hogy a karácsonyi asztalról leszedte anyu saját kezével hímzett terítőjét, széttépte apró cafatokra, és az üvegtálak szilánkjai közül felzabálta az összes kaját, ami a két nappal korábbi szentestéről megmaradt. Na, akkor kapta élete egyetlen nagy verését, ráadásul a verés után apu konkrétan kihajította a lakásból a lépcsőházba, és órákig nem is engedte vissza, miközben azt hajtogatta, soha többet nem teheti be a lábát a lakásba. Akkor Lizával üldögéltem a lépcsőházban az alsó lépcsőn, és együtt sírdogáltunk. Neki a segge fájt, nekem meg a szívem. Aztán persze visszamehetett a lakásba, de apu megígérte neki, hogy ha még valamit, akármit tönkretesz, ágyelőt csinál belőle meg szalonnát. Innentől kezdve, ha a kutya szemében megjelent a rosszalkodás első előjele, apu csak ránézett, és annyit mondott: "Ágyelő!" vagy "Szalonna!", Liza már kushadt is, és eltette máskorra a remekbe szabott ötletet. Szerintem egyébként arról a rombolásról pont nem tehetett, nem lett volna szabad annyi egyedüllét után megint otthagyni. Mindegy, túléltük.
Lassacskán megtanult emberi módon, kulturáltan viselkedni, és az alkalmankénti bepisilésen és a kicsit gyakoribb, suttyomban ágyban alváson kívül nem őrzött meg egy rossz szokást sem.
Mindemellett azt gyanítom, Marci nem fog ilyeneket csinálni, neki valahogy nincs olyan szélhámos képe, mint Lizának volt fiatal korában. De azért ez a néhány csínytevés csak előhozta az emlékeket. Csak azt sajnálom, hogy nem készültek fényképek ezekről az alkotásokról, a shitmypetsruined.com biztos könnyekig meghatódna rajtuk, na meg ti is :)
Az első napon még nem volt vele gond, még a másodikon sem. A harmadikon előbújt belőle a kiskutya. Amikor egy rövid időre egyedül maradt otthon, gondolta, kiles a folyosóra, látja-e a gazdáját valamerre, és közben mellesleg leszaggatta a bejárati ajtóról a függönyt, meg ha már úgyis ott volt, ellopta a jutalomfalatokat is, és felzabálta mind egy szálig. Később ezt az akciót a jutalomfalatos rész nélkül megismételte, még később bepisilt és bekakilt, befeküdt a gazdi ágyába, valamint megette az előszobaszekrény fiókjáról a gombot (!). Azt hiszem, egyéb akciója nem volt, mert próbál nagyon jó lenni, bár azért felmerült benne, hogy esetleg jó ötlet lehetne telibe pisilni a heverőt, de még tervezés közben rajtakapták, így inkább máshogy döntött.
Eszembe jutott erről a mi Lizánk és első időszakos működése. Először nagyon jó kislány volt, minden lehetséges módon igyekezett meggyőzni minket, hogy nagyon megéri nekünk megtartani őt, hiszen neki csodálatosan megfelel az előszobában a lábtörlő mint fekhely, ha meg enni is kap, az már igazán csak egy plusz szolgáltatás részünkről. Mint egy kis angyal, olyan volt. Aztán mikor már eléggé biztosnak érezte a helyét a családban, elkezdett rosszalkodni. Azzal indult a történet, hogy beszivárgott a szobákba. Nyitva voltak az ajtók mindig, és ő mindig a küszöbön feküdt, hogy köztünk legyen azért. És egyszer észrevétlenül beljebb kúszott, hogy a fele már a szobában volt. Anyu rászólt, tessék kimenni. Liza akkor felállt, kétszer megfordult a tengelye körül, majd megint lefeküdt, és láss csodát, most már az egész kutya a szobában volt. Amikor újból rászóltak, újból előadta ugyanezt, így került be végül egészen az ágy elé (az mondjuk két méter az ajtótól, Liza kb. 60 cm hosszú lehet). Egy ideig harcolt vele anyu, aztán felszedte az összes szőnyeget, és a kutya legálisan is tartózkodhatott már a szobákban.
Később jött a rágcsálás. Elsőként az előszobában található hatalmas növényt rágcsálta meg és igyekezett kiásni, aminek apu nagyon cseles módon vetett véget: megszórta a növényt és annak földjét borssal, de vastagon ám, aztán fél éjszaka azon nevettek, hogy a kutya prüszköl. A módszer hatásos volt, Lizát a későbbiekben csak néha kaptuk azon, hogy a gazdival tartva a szemkontaktust, mintegy véletlenül, csócsálja valamelyik zöldséget. A rágcsálás aztán fordulatot vett, és kicsit eldurvult. A fürdőszoba ajtaján volt egy kis téglalap alakú szellőzőnyílás, na azt Liza kb. két napi kemény munkával kibővítette háromszor akkorára, míg be tudott már mászni a fürdőbe. Akkor kipakolta a szennyestartót, és a benne talált ruhákból ágyat vetett magának. Hasonló okokból megtámadta a középső szoba ajtaját is, csak azzal kevesebb szerencséje volt: üvegből van, úgyhogy azt csak megrepesztenie sikerült - jó, hogy nem törte be és nem vágta meg magát, komolyan megsérülhetett volna. Aztán rájött, hogy klausztrofóbiával sok mindent meg lehet magyarázni, és az előszobából nyíló összes (3) ajtóról lekaparta a festéket, ameddig csak fel tudott ágaskodni. Ezért már elfenekelés is járt, de nem volt hatásos, még sokáig kapargatott a kiskutya.
Még később egyéb önkifejezési formákat is talált. A legszebb és legtöbb ideig tartó a pakolás volt. Gyorsan felfedezte, hol tartjuk a nejlonszatyrokat (a mosogató alatt) meg a kidobásra ítélt újságokat (a szemetes alatt) és a szemetest (az újságok fölött, hehe). A szatyrokat és az újságokat ellopta, miszlikbe aprította, és beterítette velük a konyhát meg az előszobát, majd hordott mindennek tetejére egy kis háztartási hulladékot is. Nagyon gyorsan fejlődött, így szerintem napokon belül rájött arra is, hol van a liszt, a cukor meg a rizs (az alsó konyhaszekrényben) és hogyan kell a hozzájuk vezető szekrényajtót kinyitni (nem volt nagy kunszt), így aztán ezen termékek összetépett zacskójával és magukkal a termékekkel is tudta már díszíteni a művét. Akkoriban szoktam rá, hogy tűzön-vízen át igyekeztem elsőként hazaérni minden nap, hogy összetakaríthassam a pusztítást, mire anyuék hazaérnek, ki ne kapjon a kutya. Ezt anyu úgy fedezte fel, hogy egyszer, amikor együtt jöttünk meg valahonnan, megkértem, legyen kedves várakozni a lépcsőházban egy tíz percet, negyed órát, és majd szólok, ha feljöhet. Erre megkérdezte, mit tudok én, amit ő nem, feljött velem, és kisebb sokkot kapott, mikor felfedezte, mi a helyzet. Azt mondta, nem falazhatok a kutyának, mert ez azért mégiscsak egy kutya, és ha rosszat csinál, meg kell büntetni. Hát, lassú folyamat volt, de sikerült lenevelni Lizát erről a szenvedélyéről.
Azt is kitalálta, hogy neki nem tetszik a falkában elfoglalt helye, nem szeret utolsó (vagy hogy a hogyvoltból idézzek, foskilences) lenni, és tett is a helyzet megváltoztatásáért. Tette ezt úgy, hogy éjszakánként beosont a szobámba (akkor még mindig az előszobában aludt a lábtörlőn), felmászott az ágyamba, és megpróbált engem lelökni. Volt olyan, hogy arra ébredtem reggel, gyanúsan felpréselődtem a falra, nem is szoktam ilyen közel jönni hozzá, mi a fene van, és mikor félig a hátamra fordultam, azt láttam, hogy a kutyám mancsát-lábát szétvetve fekszik keresztben (!) az ágyon, minden végtagjával nyom fel a falra, és amikor akaratlanul is ráfekszem, kinyitja félig a szemét, és rám mordul. Nem akartam hinni a szememnek. Hasonló esetből számtalan volt. A kedvencem máig az, amikor egyszer éjjel hatalmas vihar volt, és egyszer csak akkorát dörgött az ég, hogy álmomból egyenesen ülésbe pattantam, és a szívem majd kiugrott. Lizáé is, akinek a körmei kopogását fél pillanattal a hanghatás után már hallani lehetett a fürdő felől, majd felbukkant maga a kutya is, nekifutásból felpattant az ágyba, bebújt a takaró alá, és nem lehetett kilökni, beleeresztette a karmát a matracba, és úgy kapaszkodott, mint aki az életéért küzd. Együtt is aludtunk, mert tényleg nem tudtam mit tenni vele, szó szerint nem bírtam lelökni, se lerakni. Egyébként később, amikor már belenyugodott a felsőbbrendűségembe, sokszor aludtunk együtt, mindig nagy titokban, és fél 6-kor mindig kiraktam, le ne bukjunk. Hát, nem volt ez okos dolog, de akkor is így volt.
Volt egy nagyon durva akciója is Lizának, amikor már legalább két-három éve nálunk volt, de akkor egyébként neki volt igaza. Elmentünk családi karácsonyozni Battára, ahonnan nem tudtunk hazajönni este, mert szakadt a hó, és nem lehetett tőle látni fél méterre sem. A baj csak annyi volt, hogy nyomorult kutya kint várt minket az erkélyen (a rombolások megfékezésének egyik módja az volt, hogy nem hagytuk egyedül a lakásban, hanem kitettük az erkélyre). Másnap értünk haza valamikor délelőtt, a kutya addigra 24 órát töltött egyedül az 1-2 fokos erkélyen, bár tény, ott volt neki a fűtött a kutyaház, de azt nem szerette, ritkán ment bele. Borzasztóan örült nekünk, megviselte kicsit az élmény, szégyelltük is magunkat (ekkor szoktunk le arról, hogy ha a városból kimegyünk, az erkélyre rakjuk a kutyát, inkább söprögettük a lekapirgált festéket). A probléma akkor kezdődött, mikor fél óra kutyaszeretgetés után váratlanul felpattantunk, és elhagytuk a lakást, mert Ibolya néniékhez mentünk karácsonyozni. Lizát nem zártuk ki, maradhatott az előszoba-konyha vonalon. Mikor hazaértünk, az a látvány tárult a szemünk elé, hogy a karácsonyi asztalról leszedte anyu saját kezével hímzett terítőjét, széttépte apró cafatokra, és az üvegtálak szilánkjai közül felzabálta az összes kaját, ami a két nappal korábbi szentestéről megmaradt. Na, akkor kapta élete egyetlen nagy verését, ráadásul a verés után apu konkrétan kihajította a lakásból a lépcsőházba, és órákig nem is engedte vissza, miközben azt hajtogatta, soha többet nem teheti be a lábát a lakásba. Akkor Lizával üldögéltem a lépcsőházban az alsó lépcsőn, és együtt sírdogáltunk. Neki a segge fájt, nekem meg a szívem. Aztán persze visszamehetett a lakásba, de apu megígérte neki, hogy ha még valamit, akármit tönkretesz, ágyelőt csinál belőle meg szalonnát. Innentől kezdve, ha a kutya szemében megjelent a rosszalkodás első előjele, apu csak ránézett, és annyit mondott: "Ágyelő!" vagy "Szalonna!", Liza már kushadt is, és eltette máskorra a remekbe szabott ötletet. Szerintem egyébként arról a rombolásról pont nem tehetett, nem lett volna szabad annyi egyedüllét után megint otthagyni. Mindegy, túléltük.
Lassacskán megtanult emberi módon, kulturáltan viselkedni, és az alkalmankénti bepisilésen és a kicsit gyakoribb, suttyomban ágyban alváson kívül nem őrzött meg egy rossz szokást sem.
Mindemellett azt gyanítom, Marci nem fog ilyeneket csinálni, neki valahogy nincs olyan szélhámos képe, mint Lizának volt fiatal korában. De azért ez a néhány csínytevés csak előhozta az emlékeket. Csak azt sajnálom, hogy nem készültek fényképek ezekről az alkotásokról, a shitmypetsruined.com biztos könnyekig meghatódna rajtuk, na meg ti is :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése