Agatha Christie: And Then There Were None
Se nem Miss Marple, se nem Poirot, viszont három címen is ismerik. 1939-ben Ten Little Niggers-ként jelent meg először, később And Then There Were None és Ten Little Indians névre is hallgatott, mivel a "nigger" szó használatát rasszistának ítélte a kiadó. Sok-sok film készült a történetből, és a második fejezetből derült ki számomra, hogy még a csodálatos Meghívás egy gyilkos vacsorára című film alapjául is ez a regény szolgált. Miután elkészül a bejegyzés, már megyek is a youtube-ra, és megtekintem az első adaptációt, amit 1945-ben forgattak. (UPDATE: Megnéztem, szóra sem érdemes, a vége meg nagyon nem jó. Mondjuk a két-három vicces jelenetért talán érdemes végignézni.)
Az összes borító közül, amit láttam eddig, ez a kedvencem:
Az alaphelyzet a következő: adott egy sziget, rajta egy darab kúria, benne tíz darab vendég, akik nem ismerik egymást, a vendégek szobájában a Ten Little Indians című gyermekvers, a vacsoraasztalon pedig tíz kicsi indián porcelánból. A szigeten rajtuk kívül más nincs, se a házban, se a sziklák között nincs rejtekhely, odakint vihar tombol, így a szigetre nem érkezhet senki, és nem is mehet el onnan senki. Aztán minden résztvevőt megvádol egy gramofon egy-egy gyilkossággal, amitől mindenki kényelmetlenül kezdi érezni magát. És akkor a vendégek száma hirtelen csökkenésnek indul, kis időközönként mindig meghal valaki. A második halálesetnél veszik észre a vendégek, hogy az első két ember halála feltűnően hűen másolja a gyerekvers első két versszakában leírt halálnemeket, ráadásul az asztalról is eltűnt két kicsi indián. (Nekem az első halálesetnél feltűnt, hogy pontosan az történt, ami a vers első versszakában, hihi.) A társaság arra gyorsan rájön, hogy a vendéglátójuk, bizonyos U.N. Owen, aki saajnos nem ért oda a szigetre a parti kezdetére, nem létezik, tehát a vendégek egyike az elmebeteg gyilkos, aki módszeresen kiirtja a társait. Hamarosan eluralkodik a vendégek közt a pánik, senki nem bízik senkiben, mindenki retteg, közben pedig egyre csak csökken a létszám, egyre csak fogynak a kicsi indiánok az asztalról, és mindenki az éppen aktuális verssor szerint hal meg. Végül egy sem marad. A rendőrség nem nagyon érti, mi a fene történhetett, amikor megérkeznek a szigetre kb. két nappal az utolsó haláleset után, és soha nem is jönnének rá, ha a gyilkos nem küldene nekik szívhez szóló üzenetet palackban - na, ez egy eléggé gagyi megoldás volt a végére. Elnézést kérek Agatha Christie-től, de ez akkor is a színvonalán aluli befejezés volt. Persze érthető, hogy nem szeretett volna még 100-150 oldalt írni az addigi 250 után a nyomozásról, de ez így nem tetszett. Nem tudom, miért éreztem volna kevésbé gáznak, ha megtalálják mondjuk a gyilkos naplóját, de lehet, hogy azért, mert akkor mégis valamiféle nyomozás oldotta volna meg az ügyet. Egyébként érdekes kis pszichológiai kísérlet volt ez tényleg, még ha nagyon kegyetlen is. Négy és fél pontot kapott, a fél pont levonás az utolsó fejezet miatt van.
Itt jön a spoiler, szokásos módon ne olvassa el az, aki még nem olvasta a könyvet, de még érdekelné.
Nagyon izgalmas volt a tíz, illetve egyre kevesebb kicsi indiánnal együtt gondolkodni azon, ki lehet a gyilkos. Ők ugyan már az elején kizárták, hogy lenne egy 11. valaki is a szigeten, én azért nem tartottam valószínűtlennek, hogy mégis van valahol egy búvóhely. Úgy a közepénél kezdtem valószínűbbnek tartani ennél a lehetőségnél, hogy tényleg az egyik vendég a gyilkos, és azt is kitaláltam, hogy valaki, aki viszonylag az elején halt meg, valójában nem halott, csak annak tetteti magát, így nem terelődhet rá a gyanú. Azt viszont nem találtam ki, melyikük is a gyilkos, és arra, aki végül a megoldás lett, valamiért nem gondoltam. Valószínűleg a halálneme miatt, mert könnyebben elképzeltem volna, hogy valaki, aki megmérgeződött, valójában csak bevett valamit, amitől lelassultak az életfunkciói.
Az összes borító közül, amit láttam eddig, ez a kedvencem:
Az alaphelyzet a következő: adott egy sziget, rajta egy darab kúria, benne tíz darab vendég, akik nem ismerik egymást, a vendégek szobájában a Ten Little Indians című gyermekvers, a vacsoraasztalon pedig tíz kicsi indián porcelánból. A szigeten rajtuk kívül más nincs, se a házban, se a sziklák között nincs rejtekhely, odakint vihar tombol, így a szigetre nem érkezhet senki, és nem is mehet el onnan senki. Aztán minden résztvevőt megvádol egy gramofon egy-egy gyilkossággal, amitől mindenki kényelmetlenül kezdi érezni magát. És akkor a vendégek száma hirtelen csökkenésnek indul, kis időközönként mindig meghal valaki. A második halálesetnél veszik észre a vendégek, hogy az első két ember halála feltűnően hűen másolja a gyerekvers első két versszakában leírt halálnemeket, ráadásul az asztalról is eltűnt két kicsi indián. (Nekem az első halálesetnél feltűnt, hogy pontosan az történt, ami a vers első versszakában, hihi.) A társaság arra gyorsan rájön, hogy a vendéglátójuk, bizonyos U.N. Owen, aki saajnos nem ért oda a szigetre a parti kezdetére, nem létezik, tehát a vendégek egyike az elmebeteg gyilkos, aki módszeresen kiirtja a társait. Hamarosan eluralkodik a vendégek közt a pánik, senki nem bízik senkiben, mindenki retteg, közben pedig egyre csak csökken a létszám, egyre csak fogynak a kicsi indiánok az asztalról, és mindenki az éppen aktuális verssor szerint hal meg. Végül egy sem marad. A rendőrség nem nagyon érti, mi a fene történhetett, amikor megérkeznek a szigetre kb. két nappal az utolsó haláleset után, és soha nem is jönnének rá, ha a gyilkos nem küldene nekik szívhez szóló üzenetet palackban - na, ez egy eléggé gagyi megoldás volt a végére. Elnézést kérek Agatha Christie-től, de ez akkor is a színvonalán aluli befejezés volt. Persze érthető, hogy nem szeretett volna még 100-150 oldalt írni az addigi 250 után a nyomozásról, de ez így nem tetszett. Nem tudom, miért éreztem volna kevésbé gáznak, ha megtalálják mondjuk a gyilkos naplóját, de lehet, hogy azért, mert akkor mégis valamiféle nyomozás oldotta volna meg az ügyet. Egyébként érdekes kis pszichológiai kísérlet volt ez tényleg, még ha nagyon kegyetlen is. Négy és fél pontot kapott, a fél pont levonás az utolsó fejezet miatt van.
Itt jön a spoiler, szokásos módon ne olvassa el az, aki még nem olvasta a könyvet, de még érdekelné.
Nagyon izgalmas volt a tíz, illetve egyre kevesebb kicsi indiánnal együtt gondolkodni azon, ki lehet a gyilkos. Ők ugyan már az elején kizárták, hogy lenne egy 11. valaki is a szigeten, én azért nem tartottam valószínűtlennek, hogy mégis van valahol egy búvóhely. Úgy a közepénél kezdtem valószínűbbnek tartani ennél a lehetőségnél, hogy tényleg az egyik vendég a gyilkos, és azt is kitaláltam, hogy valaki, aki viszonylag az elején halt meg, valójában nem halott, csak annak tetteti magát, így nem terelődhet rá a gyanú. Azt viszont nem találtam ki, melyikük is a gyilkos, és arra, aki végül a megoldás lett, valamiért nem gondoltam. Valószínűleg a halálneme miatt, mert könnyebben elképzeltem volna, hogy valaki, aki megmérgeződött, valójában csak bevett valamit, amitől lelassultak az életfunkciói.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése